„Én örömem! Krisztus Feltámadt!”

2010. április 01., csütörtök

altÜnnepi ruha, harangzúgás, fonott kalács és hímes tojás… Találkozások, szent misztérium, úrvacsora...Peterdi Dániel, Géresi Róbert, Derencsényi István és Héder János emlékeznek vissza húsvéti ünnepeikre.

 

 

 

 

 

Miért fontos a Húsvét?

altKezdő, fiatal lelkipásztorként egy kis baranyai társegyházközségben szolgáltam. Az egyik templomunk egy olyan kis faluban volt, melynek még teljes utcája sem volt, csak egy fél házsor. Ebben a községben soha nem volt anyaegyházközség, csak preoráns hely volt. Néha helyben lakó lelkész-tanítóval, mert egyházunk iskolát is tartott ott. Az 1980-as évek elején már igen megkopott a templom, mállott a vakolat és a gyülekezet is inkább csak a múltját siratta. Öt-hét ember járt istentiszteletre. Az ablakok betörve, a szószékre évtizedek óta nem  ment már fel senki. Egy karácsonyi istentiszteletre úgy került sor, hogy a szél behordta a havat a padokra az üres ablakokon át. A nyolc-tíz karácsonyozó összehúzódva, fázósan ült két padban. Látva a külső körülményeket majdnem úgy akartam tenni, ahogy egyszer – szintén Baranyában, egy másik kis helyen – a nagyobb helyről kijáró idős lelkipásztor egy húsvéti istentiszteleten, ahol beharangozás után is csak ketten voltunk: Ő és én, a legátus. Bementünk az úrasztalához, betakarta a fejét a palásttal és közben idézett Jeremiás siralmaiból. Megdöbbenésemre azt mondta: így szokott sírni népünkért – de akkor is megtartja az istentiszteletet. Nos az én torkomat is szorongatta a sírás, a gyász sírása. Terhelt az a gondolat is, hogy közben a karzaton megtaláltam az első világháborús egyik utolsó perselypénzt, néhány krajcárral. Mellette ott volt a világháborús hadikötvény, amit akkor minden gyülekezetnek jegyeznie kellett. Minden pénzük odalett, a visszafizetési szelvényeket nem válthatták be, mert elvitte a pénzváltás és az infláció. Sic transit gloria mundi... A második gondolatom aztán az volt: de ezek az emberek hűséggel kitartottak az Úr ügye mellett életük során, nekik karácsonyi örömhírt kell szólni. Ezt várják, ezért vannak itt. Nem lett sírás az evangélium átadásából. Nem hagyott nyugodni azonban az a kép, amit láttam. Tavaszra még nem volt annyi pénzünk, hogy beüvegeztessük a négy szemevilágát vesztett ablakot. A húsvét már barátságosabb volt, a napsütés mindent más színbe öltöztetett. Ugyanazok voltak jelen, de valami ekkor is feltűnt. Az a nyolc-tíz ember négy korosztályba tartozott. Volt idős, középkorú, fiatal és gyermek. Ez azt jelentette: van jövő. Itt még nem állt be a teljes „halál”. Lelkileg pedig még kevésbé, mert a látogatások alkalmával megismertem mindegyiküket és tapasztalható volt a „hitvallásos jelenlét, mindegyikük – egyébként nem könnyű – életében. Majd jött a pünkösd. Az ablakok még mindig árván, nyitva tátongtak a világra. Meleg nyári levegő lengedezett, jó szagú virágillattal a templomban. Elkezdődött az istentisztelet, az úrasztalán ott voltak az úrvacsorai jegyek. Egyszer csak egy fecskepár repült be az ablakon és a legnagyobb nyugalommal elkezdték építeni fészküket egy olyan boltív alatt, ami alatt senki sem ült. Nem zavarták a gyülekezetet. Énekszó sem riasztotta el őket fáradságos munkájuktól. A gyülekezet háta mögött történt mindez, talán észre sem vették. Én viszont láthattam a folyamatot és eszembe jutott: „Mily szerelmetesek a Te hajlékaid, Seregeknek Ura!... A veréb is talál házat és a fecske is fészket magának, ahová fiait helyezhesse, a te oltáraidnál, óh Seregeknek Ura, én Királyom és én Istenem!” (Zsolt 84 2,2.4) Nem tudom, kiült-e az arcomra a mosoly, látható lett-e a belső derű, amit kaptam. Az azonban biztos, hogy nagyon szép húsvétom lett, megvigasztalt vigasztaló lettem. Évek teltek el, már másutt szolgáltam. 2006-ban megnéztem egy belügyminisztériumi statisztikát arról, melyik Magyarország legdinamikusabban élni akaró faluja. Ezer főre vetítve mutatták be az azévi születési illetve gyermeklétszámot az egész község lakosságához mérten. Legnagyobb meglepetésemre ennek a falunak a nevét olvastam ott. Azóta elkészültek az ablakok, felújították a templomot, húsz év után esküvő is volt e templomban. Köszönöm Uram, hogy van Húsvét, Krisztus értünk is feltámadott!

Peterdi Dániel, a Dunamelléki Református Egyházkerület főjegyzője

 

"Találkozás Istennel és találkozás a másik emberrel..."

altNagyon szép gyermekkorom volt egy bodrogközi faluban, Kisgéresben. Ketten vagyunk testvérek a húgommal, tehát lányos ház volt a mi otthonunk. Nagymamám gyertyaviasszal virágokat rajzolt a tojásokra, aztán befestette őket. Ha jól emlékszem, körülbelül 30-40 ilyen tojás készült, annyi fiú jött locsolkodni. Húsvét reggelén én és két szomszéd barátom elindultunk és minden hozzánk illő lányos házba bementünk és verseltünk. Ebédidő előtt már egy nagy táska hímes tojással érkeztünk haza. Ünnep után az általános iskolában Királyhelmecen mindig hallgattam a más faluból jött osztálytársaim beszámolóját. Dicsekedve mesélték: „Jó ez a húsvét, megéri locsolkodni járni, pénzt gyűjtenek, lehet utánna vásárolni, megvehetjük a kinézett játékot.” Ahol nem adnak pénzt oda be sem mentek, ha pedig valahol hímes tojást adtak nekik, azt elvették ugyan, de amint lehetett gyorsan meg is szabadultak tőle. Kisgéresben –akkor még, a hetvenes évek második felében – senki nem adott pénzt. Akár rokon volt a kislegény, akár nem, mindenki egy festett hímes tojást kapott minden lányos háznál.
Valahogy már akkor is éreztem, most pedig biztosan tudom, hogy nekünk kisgéresi fiúknak szebb húsvétunk volt. A mi számunkra a találkozás, a csak aznapra szóló rituálé sokkal többet adott, mint a szűk anyagi érdek mentén az ünnep kizsákmányolását célzó gyakorlat.
Mai világunk nagyon sok tekintetben a haszonszerzésről szól. Sokak számára a húsvét ünnepe egy kis szabadságot jelent a hétköznapokban. Meg lehet pihenni, a hosszúra nyúlt tél után ki lehet menni a szabadba, ki lehet kapcsolódni, erőt lehet gyűjteni a további munkára. Sokan ebben látják a húsvét hasznát. Mások pedig a minél gazdagabb asztal, a jó ételek, italok, egy kis dőzsölés, „felejtsük el az élet gondjait legalább néhány órára” és hasonló gondolatok mentén ünnepelnek. Vannak olyanok, akik számára egy kis pénzköltési lehetőség a húsvét; elmaradt karácsonykor, azt most be lehet pótolni.
Nekem a húsvét a találkozást jelenti elsősorban. Találkozás Istennel és találkozás a másik emberrel. Az evangéliumok nagyon részletesen számolnak be a húsvét eseményéről. Mindegyik történetben a Feltámadottal való találkozás a mozgatóerő. A megkeseredett tanítványok életét ezek a pillanatok örökre meghatározták. Mégis voltak, akik nem ismerték fel azonnal és olyanok, akik kételkedtek, de mindannyian csodálkoztak, és előbb-utóbb felismerték a Feltámadottal való találkozásban a hit útjának lehetőségét.
Sokszor arra gondolok, nehogy haszonszerzés céljából akarjuk az Istenhez tartozónak vallani magunkat. Ha csupán egy gazdagabb, egészségesebb, békésebb és értékesebbnek tűnő élet célja érdekében akarunk hinni, tévedünk. A húsvéti csodában ennél sokkal többet készített el nekünk az Úr. A nagypénteki kereszten szenvedő és meghaló, de harmadnapra feltámadó Megváltóval készített nekünk találkozást az Isten.  És mindez úgy történik, hogy Ő jön, Ő keres meg  bennünket, és Ő kínálja fel ezt a csodálatos lehetőséget.
Ezt a felismerést hirdetem mindhárom felvidéki kis gyülekezetben Abaújszinán, Miglécnémetiben és Perényben, ahol lelkészként szolgálok. Az utóbbi években legátusok segítsége nélkül, ugyanis alacsony a teológusok száma. Ünnep végére kissé fáradtan, de hitben és belső békességben élem meg a Húsvét örömét. A számos és egyre szaporodó külsőségek mellett lássuk meg a lényeget, a szerető Isten értünk való áldozatát, halálát és feltámadását!
Találkozásokkal megáldott áldott ünnepet kívánok mindannyiunknak!

Géresi Róbert, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspökhelyettese

 

A húsvéti hit mindennek értelmet ad

altGyermekkoromat és ifjúságomat a múlt század 50-es, illetve 60-as éveiben jórészt a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kis faluban, a Tisza partján fekvő Oszláron töltöttem, amely csaknem színreformátus település volt szorgalmas, egymást számon tartó és segítő lakosokkal, tisztességes emberekkel. Az még az az idő volt, amikor mindenki egyformán szegény volt, de ugyanakkor lélekben, tartásban, erkölcsben sokkal gazdagabbak és szilárdabbak, mint egyéb, később módosabb, de lélektelenebb időkben élő honfitársaink.
Gyermekkorom húsvétjai igazi ünnepek voltak, mert akkor az emberek még ismerték az ünneplést és külsődleges megnyilvánulásaikban is tudtak különbséget tenni ünnep és hétköznap között, és értettek ahhoz is, miként kell ünnepet szerezni egymásnak. Valahogy ezt hiányolom most napjainkból: az igényt az ünnepre, az ünneplés tudományát és szent misztériumát, az ünnepszerzés készségét és az együtt ünneplés önfeledt örömét. Ma szinte elmenekülnek az emberek az ünnep elől, de ha otthon is maradnak, akkor is kinyithatatlanul zárják magukra az ajtót. Húsvét pedig a korábbi időkben az ajtónyitás, kaputárás ünnepe volt. Szégyen lett volna elzárkózni a locsolkodók, az ünnepköszöntők elől, akiket nem volt szokás elriasztani, kirekeszteni, sőt ellenkezőleg, illett őket felkészülten húsvéti hímes tojással, kaláccsal, s egyéb finomsággal fogadni.
Gyermekkoromban még elevenen éltek a húsvéti szokások, amelyek gyakorlása hihetetlenül erősítette a közösségtudatot, az egymásért való felelősséget, az egymás iránti tiszteletet és megbecsülést. Akkor húsvét elmaradhatatlan kellékeit nem boltban vásárolták, hanem azokat a szeretet, a fantázia, a kéz ügyessége készítette és tette feledhetetlenné és pótolhatatlanná. Így nem tudom elfeledni azóta sem az édesanyám által készített húsvéti pácolt sonkát, a testvérem által festett hímes tojást, és különösen nem tudom feledni édesapám húsvéti prédikációit, akinek szívén és ajkán átizzott a feltámadás evangéliuma és nem tudott a feltámadás titkáról szenvtelen referálással szólni, hanem csak lángoló, lobogó szenvedélyességgel, magával ragadva az oszlári templom zsúfolásig megtelt gyülekezetét. Húsvét mindig más volt, mint a karácsony, és más váradalmak és elvárások is kapcsolódtak hozzá.
Húsvétot sajátossá teszi a tavasz ébredése, a természet zsendülése, az élet diadalmas kibontakozása. Ez az erőteljes élet-igenlés ragadott meg engem kora gyermekségem óta a húsvétban: kezdetben öntudatlanul, s majd egyre tudatosabban, ahogy életem húsvétjain a kisgyermek biblikus ihletettségű locsolóverseitől kezdve a középiskolás, debreceni refis mendikáns-diák ünnepi versein és a legátus olykor-olykor bizonytalan zengésű igehirdetői szárnypróbálgatásain át eljutottam mostani önmagamhoz immár mintegy három és fél évtizednyi igehirdetői gyakorlattal a hátam mögött. A halál nem csak az életkedvet veszi el, hanem magát az életet is. A húsvéti hit azonban mindennek értelmet ad. A feltámadás hit visszaadja az élet elvesztett értelmét, és jelzi, hogy "semmi sem hiábavaló a Krisztusban" (v.ö. 1Kor 15,58). A feltámadás hite a benne hívőben legyőzi a halál erőit és elkötelezetten életpártivá tesz, felkínálva a haláltól fenyegetett világnak az élet reménységét és feltárva az örök élet minden elképzelést meghaladó végső megnyugvást, beteljesedést, elrendeződést jelentő dimenzióját.
"Most tükör által homályosan látunk" és most "töredékes" bennünk az ismeret.
Most nem is az a húsvéti feladatunk, hogy a feltámadás titkát maradéktalanul akarjuk megismerni és megismertetni, hisz' ez most még nem is lehetséges.
A mi feladatunk az, hogy éljünk Krisztus feltámadásának erejéből és éltessünk általa sokakat.
Ez a feladatunk, és ennek megtételére a lehetőséget is megkaptuk. Éljünk vele!

Derencsényi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület főjegyzője

 

Húsvéti vigasztalás– „Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? Kit keresel?”  (János 20,15)

Nem csak ennek az asszonynak van oka a bűneset óta arra, hogy sírjon. Mert húsvét nélkül ennek a világnak nincs reménye optimista jövőre. Húsvét előtt, nagypéntek után nincs emberi önbizalom, csak a csalódás és csüggedés marad. De húsvét eseményei letörlik a tanítványok könnyeit és meggyógyítják a sebeket.
Jézus síró asszonyok között ment a halálba, és amikor feltámad, síró asszonnyal találkozik. A Feltámadott első szavai egy síró asszonyhoz szólnak. Az asszonytól született eljött, hogy felszárítsa egy asszony könnyeit.
Mert van szomorúság. Ha elvesztettél valakit és így talált téged az ünnep, a feltámadott Megváltó akar meggyőzni a holtak feltámadásáról. Együttérez veled, mert ő is elvesztette barátját, Lázárt és maga is megtapasztalta a halált.
Beteg valaki a tieid közül? Ő él és meghallja imádat a gyógyulásáért.
Egyedül vagy beteg? Jézus él, hogy csendesítse fájdalmadat. Él, hogy ne légy egyedül a szenvedésben, hogy megelevenítse testedet és lelkedet.
Sokszor sírunk a lélek bánata miatt. Vizsgáld meg, van okod sírni húsvét után? Nem önző a könnyed? Nem lázadó? Ha igen, szégyelld, és bánd meg! Ha tudatlanság a könnyed, tanuld meg Jézustól, hogyan lehet kijönni a szomorúságból. Ha reménytelenség könnye bánt, higgy Istenben és benne bízzál.
Neki elmondhatod a bánatodat. Ha másokért sírsz, Ő veled sír. Ha szeretteid bűnben élnek, ha a keresztyénekben kihült a szeretet, Ő szembejön veled, hogy vigasztaljon.
Ha úgy tűnik, hogy imáid nem találnak meghallgatásra, vagy tombol régi bűnös éned, vagy kétségek gyötrik hitedet, Ő megerősít. Gyere a Feltámadotthoz, bárki vagy! Ha egy bűnös lélek gyötrődik ez elveszett világban, Ő elfogadja. Saját múltad bűne bánt és gyötör? Ő elfogad, és benne megtalálod azt, amit keresel.
Krisztus Urunk első szavai feltámadása után azokhoz, kiknek megjelent, így hangzottak: „Asszony, mit sírsz?” Nagyon bölcs kérdés. Valóban van oka a mai keresztyén embernek folyton siránkoznia, ha Jézus feltámadt? Ha a legnagyobb ellenség, a halál legyőzetett? Nem lehet okunk a könnyekre.
Mert Krisztus feltámadásával a gyászunkat Isten ünnepre fordítja.
Szentlelke kegyelméből az Úr újból arra méltat bennünket, hogy megláthatjuk a feltámadt Istenembert, Jézus Krisztust, aki összezúzta a poklot, eltiporta a halált és a Mennyei Atyának „mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” való engedelmességével megváltotta Ádám engedetlenségének bűnét. A bűn által megromlott emberi természet, amely hajlamos a bűnre és a bűnben megfosztatott az isteni hasonlatosságtól, megújult a Krisztusban.
Miért sírsz? Nincs helye a gyásznak! Mert dicsőségre, a fényes átváltozásra és a mennyek országában való örök örömre vagyunk mi is elhívva. Krisztus Üdvözítőnk megnyitotta számunkra a mennyek országának kapuit, mindenkit hív és megadja az örömet, hogy már itt a földön újjászülessen az örök életre, és titokzatos módon elszakíthatatlanul egyesüljön vele.
Húsvétkor különösen érezzük ezt az üdvözítő, gyógyító kegyelmet, melyet Krisztus feltámadása ajándékozott nekünk. Ezért ujjong úgy a mi lelkünk, és hangzanak fel templomainkban oly örömmel a halál legyőzőjét dicsőítő énekeink. Mivel Ő az örök élet forrása, Ő maga akart megajándékozni minket a vele való húsvéti találkozás örömével.
Az asszony megtalálta, akit keresett. Megtalálta a vigasztalást is. Már nem gyászos könnyeit viszi tovább a tanítványoknak, hanem az örömhírt. Húsvét nem a kesergés napja. És aki ezt az örömöt hordozza magában, az másnak is viszi a családba, faluba és városba, népe közé. Aki vigasztalást nyer, az másokat is megvigasztal. Ez az öröm a mi hitünk alapja. Ez tette a tudatlan, félelemmel teli és kicsinyhitű halászokat Krisztus apostolaivá, akik félelem nélkül hirdették az egész földön a Feltámadottat, és akik a benne való hitet saját vértanúhalálukkal szilárdították meg. Ez a hit vezette a külsőleg sikeres és gazdag embereket és tette őket lelki küzdelem nagy szent harcosaivá. Vajon mért? Mert Jézusban minden az övék lett. Egy korabeli szent minden hozzá érkezőt a következő szavakkal fogadott: „Én örömem! Krisztus Feltámadt!” Az Úr ezt az örömet ajándékozza nekünk is.

Héder János, a Kárpátaljai Református Egyházkerület főjegyzője

 

Összeállította: Fodor Zsófia

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Ez 42

„Ott helyezik el az igen szent áldozatokat:...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink