Karácsonyi magány

2019. december 14., szombat

„Nagyon nehéz lehet, bármilyen okból is, egyedül tölteni a karácsonyt, de tudjuk mindannyian, hogy közösségben, családban, hangos ünneplésben is át lehet élni a meg nem értettséget, elutasítottságot, elidegenedést." Némethné Sz. Tóth Ildikó adventi írásában arra emlékeztet: Isten tud az emberi magányról, és velünk akar lenni.

„Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd – ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (Mt 1,23)

Advent a karácsony ünnepére való készülődésről szól. Lelki és fizikai, dologi értelemben is. Készülődünk a „szeretet ünnepére”, ahogy ilyenkor ez – már-már közhelyesen – mindenfelől hangzik. Pedig valóság és igaz ez a kifejezés, csak nem mindegy, hogyan értjük. Hogy kinek a szeretetéről van szó.

Készülődünk, ahogy a karácsonyi dallamok kellemes zenei aláfestésével ünnepi hozzávalókat vásárolgatunk az üzletekben, ajándékokat szerzünk be és csomagolunk a velünk együtt ünneplő szeretteinknek, tervezgetjük a karácsonyi menüt és a programokat. Lesz céges karácsony meg iskolai, falu- vagy városkarácsony, templomi, családi – az utóbbi akár többszörösen is, otthon szűk körben, aztán az egyik nagyinál, majd a másiknál. Mind-mind közösségben.

S közben tengernyi cikk, tanulmány, „hogyan éljük túl egyedül” tanácsadó írás jelenik meg ilyenkor azok számára, akik teljesen magányosak lesznek az ünnepek alatt. Tudható, hogy a „szeretet ünnepén” sokszorosára nő az öngyilkosságok száma, ilyenkor mindennél erősebb kontraszttal jelenik meg egy élet magánya az ünnepre készülődő, zsivajgó közösségek, családok hátterében. Egy igazán magányos ember számára a szenteste nem a halászléről és a bejgliről szól, hanem a túlélésről.

Tényleg nagyon nehéz lehet, bármilyen okból is, egyedül tölteni a karácsonyt, egyetlen szó, testi-lelki érintés nélkül. De tudjuk mindannyian, hogy közösségben, családban, hangos ünneplésben is át lehet élni a magányosságot – a meg nem értettséget, elutasítottságot, elidegenedést.

Isten tud az emberi magányról. Teremtettségi meghatározottságunk, hogy „nem jó az embernek egyedül”. Persze van, amikor jó végre kicsit egyedül lenni, hogy van magánszféra, nyugalom. De alapvetően – valamilyen formában – közösségi lények vagyunk.

Mert az ő saját képére formált minket Isten, aki Szentháromságként az egyetlen Valóság, amely önmagán belül szeretetközösségben létezni képes. Ebbe teremtett bele bennünket, és ebből szakít ki minket a bűn, és rontja meg az Istennel, egymással és még az önmagunkkal való kapcsolatunkat is. Hogy keresnünk kell a minket kereső Istent, sokkal többször ellökünk és bántunk, mint ölelünk, és önmagunkkal sem vagyunk békességben. Falak rakódnak körülöttünk és bennünk.

Olvasgathatjuk a magazinok jó tanácsait a magányos karácsonyozók számára: hívj fel valakit! Lepd meg magad drága ajándékkal, finom falatokkal! Gyűjts pozitív gondolatokat! Gyújts illatos mécsest, tegyél fel szép zenét, nézz meg egy jó filmet vagy akár többet is, sétálj egy nagyot! Tégy valami hasznosat, amivel segítesz és örömöt szerzel valakinek! Lehetnek ezek jó ötletek is a magány tüneti kezelésére. Hígabban ugyan, de az ünneptelen időkben is erről szól az istenpótlékos emberlét.

De én azt hiszem, hogy egyetlen megoldás van. Újra beengedni magunkat az önmagán belül szeretetkapcsolatban lévő Isten közelségébe. Neki kimondani a zsoltárossal: „Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok.” Befogadni a születésnapja ünneplésére azt az embert, aki a világ legmagányosabbja volt a kereszthalála perceiben, akit egy pillanatra Isten is elhagyott – miattunk. Aki egyáltalán azért lett emberré, hogy a végén elmondhassa nekünk: veled vagyok. Mindennap. Mindvégig. És azon is túl – örökké.

Ismerek valakit, aki egy karácsony estén sírva szaladt ki a ködtől homályos, fagyos éjszakába, pedig az utána becsapódó ajtó mögött meleg otthon, szerető család, feldíszített fa, kedves ajándékok voltak. Csak épp fáradt, önmagával elfoglalt volt mindenki. Lehet így is szívszorító magányt megélni. Fél óra múlva már hazafelé jöttében talált rá a fiatalra az érte aggódó, utána futó szeretet. Csupa mosoly és ölelés, békesség és derű volt már csak: „Jézussal beszélgettem! Végül is az ő születésnapja van, nem? Kicsit egyedül volt ő is, és azt hiszem, nagyon örült nekem…”

Némethné Sz. Tóth Ildikó, fotó: Kapás Csilla

A szerző balaton­kenesei és balaton­akarattyai lelkész. A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.

Istent keresem

Lk 8,1–15

„...és néhány asszony, akiket gonosz lelkektől szabadított meg, és betegségekből gyógyított meg:” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →