Katonás emlékezés a reformációra

2019. november 11., hétfő

Hálaadó istentiszteletet tartott november első hétfőjén a huszonöt éve újraindított Tábori Lelkészi Szolgálat a reformáció ünnepének alkalmából a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Kápolnájában, ahol Jákob János protestáns tábori püspök hirdetett Igét.

Már alkonyodik, mire odaérünk a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Kampuszához, amelynek kápolnájában hamarosan kezdődik a negyed százada újraindult Honvédelmi Minisztérium Tábori Lelkészi Szolgálat reformációi istentisztelete. A macskaköves belső udvaron átsietve nincs is idő felfogni a gyönyörűen felújított épület impozáns méreteit – a hatalmas ajtó előtt már vár bennünket Máté Sándor alezredes, a Protestáns Tábori Püspökség püspöki titkára, aki palásttal a vállán fogad, és invitál beljebb minket.

A kápolna, amely méreteivel felülmúlja az ország templomainak jelentős részét, megtelt a résztvevőkkel, a székeken leginkább egyenruhába öltözött meghívottakat látni. Éppen csak egy lélegzetvételnyi időnk marad, és rá is zendít a Légierő Katonazenekar, elkezdődik az istentisztelet. Az egybegyűlteket Máté Sándor alezredes köszönti, a történelmi zászlók bevonulása után a 42. zsoltár harsan fel. A közismert ének rézfúvós előadását még különlegesebbé teszi a Psalterium Hungaricum énekkórus tagjainak közreműködése.

Ábrahám kútjai

Az imádság után Jákob János protestáns tábori püspök áll az úrasztala mögé, hogy felolvassa a hálaadó istentisztelet vezérigéjét: „Majd ismét kiásta Izsák azokat a kutakat, amelyeket apjának, Ábrahámnak az idejében ástak, de Ábrahám halála után a filiszteusok betömtek.”  (1Móz 26,18a) Prédikációjában Izsák cselekedetét a reformátorok munkásságával állítja párhuzamba, kiemelve, hogy Izsák örökségként kezelte az apja, Ábrahám idejében kiásott kutakat, amelyeket megbecsült, és fontosnak tartotta, hogy új kutak ásása helyett azokat tisztítsa ki. A reformáció ötszázkettedik évfordulóján értelmezhetjük úgy is ezt a történetet, hogy az Isten örök érvényű Igéjéről, az evangéliumról szól,  azokról a nagyon régi kutakról, amelyeket Istentől kaptunk – világít rá a püspök, és hozzáteszi: – Hiszen tudjuk, hogy nekünk, protestánsoknak a kútjaink nem 1517-ből, a reformáció idejéből származnak, hanem sokkal korábbról, csak újraásták őket a reformátorok.

Szerinte fontos látnunk, hogy nem a kutakkal, hanem az állapotukkal volt a baj. – Nem új kutakra van szükség, hanem azokra, amelyeket Istentől kaptunk, amelyek tökéletesek, amelyek a megtartatásunkhoz, a hitünkhöz és az üdvösségünkhöz nélkülözhetetlenek. Csakhogy azokat a kutakat mindig tisztán kell tartani – fogalmaz a tábori püspök, aki szerint Luther Mártonnak sem az egyházszakadás volt a célja tanai kihirdetésekor, hanem az egyház belső megújulására vágyott. Igehirdetése végén Jákob János felhívja a figyelmet arra is, hogy a reformáció folyamat, mint ahogy Izsák sem először ásatta ki Ábrahám ellenség által betemetett kútjait. – A kérdés az, hogy ebből a kútból táplálkozik-e az életünk. Isten Igéje pedig megmutatja a választ: ha elmondhatjuk, hogy hit által övé az életünk, akkor egészen biztosan – zárja prédikációját a Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat vezetője.

Fel barátim

A prédikációt követő imádságok után az Erős vár a mi istenünk kezdetű dicséretet énekli a gyülekezet katonazenekari kísérettel. A Psalterium Hungaricum énekkórus rövid műsora után harcias indulóként kezd rá a Légierő Zenekar a Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt kezdetű énekre, amely ebben a pattogós, katonás stílusban szokatlanul pezsdítően hangzik – a gyülekezet is nagy lelkesedéssel énekli a dicséretet.

A történelmi zászlók kivonulása után a meghívott vendégeket állófogadásra invitálják a díszterembe, ahol Katona János alezredest, a Légierő Zenekar vezetőjét kérdezzük arról, mit jelent számukra zsoltárokat és dicséreteket játszani a katonaindulók mellett. Válaszából kiderül, hogy koncertjeik repertoárjában – nem véletlenül – előkelő helyen szerepelnek az énekeskönyvi énekek. – Szeretnénk, hogy akik hallják ezeket az énekeket, vigyék haza azokat a saját gyülekezetükbe – mondja az alezredes, aki azt is megmutatja, hogyan hangzik a 42. zsoltár jazz-stílusban előadva.

Kiegészített szolgálat

A díszteremben Erdélyi Lajos humánpolitikáért felelős helyettes államtitkár tart pohárköszöntőt, amelyben a Magyar Honvédség reformációjáról és a Tábori Lelkészi Szolgálat fontosságáról beszél, majd megköszöni a szolgálat volt és jelenlegi tagjainak a negyed évszázados munkát. A köszöntő után összecsendülő poharak csilingelése tölti meg a hatalmas termet, szinte alig halljuk egymást Korom Ferenc altábornaggyal, akit a Tábori Lelkészi Szolgálatról kérdezünk.

A Magyar Honvédség parancsnoka szerint a tábori lelkészek szolgálata olyan hozzáadott értéket képvisel, amely kiegészíti a katonák szolgálatát, és az így válik végül teljessé. – Segít abban, hogy valóban egy és jó irányba menjünk – fogalmaz a parancsnok a Tábori Lelkészi Szolgálatról. Korom Ferenc úgy véli, a szolgálat alapvető feladata a vallásgyakorlás szabadságának biztosításán túl az, hogy „ha bánatuk vagy örömük van, ha segítség kell, vagy ha csak beszélgetni szeretnének valakivel olyan témában, amit nem mindenkivel osztanak meg”, a szolgálatot teljesítő tábori lelkészeket bármikor felkereshetik a katonák.

Reformáció katonaszemmel

– Gyakran bele sem gondolunk, hogy a magyar reformáció, az anyanyelven hirdetett ige, az élő hit, történelmünk egyik legnyomorúságosabb időszakában népünk megmaradásához vezetett. A katonák pontosan tudják mit jelent Luther énekében az „.. erőnk magában mit sem ér...", ezért örömmel és hálás szívvel énekeltük a szép dicséretünk sorait – feleli kérdésünkre Jákob János tábori püspök, amikor arról kérdezzük, mit jelent a reformáció a katonák számára.

A püspök szerint az evangélium szolgálatában az biztató, hogy nem kell új dolgokat kitalálni, a régi hír örökre új. – Arról teszünk bizonyságot, akiben változás nincsen. Az '50-es évek elején elsorvasztott szolgálatunk negyvennégy év után indulhatott újra, megpróbálták elnyomni, betömni azt a forrást, azt a kutat, amely élő vizet rejt. Szolgálatunk megújulása megtisztított kút. Az előttünk járók nyomdokaiba lépve, örökségként tekintünk rá. Ugyanazt a vizet kínáljuk, melyről Jézus azt mondta a samáriai asszonynak: „..aki abból a vízből iszik, melyet én adok neki, soha többé meg ne szomjazik..." A mögöttünk lévő huszonöt esztendő arra világít rá, bizony nagy szükség van erre a forrásra. Nincs ennél szebb örökség – fogalmaz Jákob János.

 

– Istentiszteleteinken katonazenekar kísér bennünket, másképpen szól a gyülekezeti ének. A mostani ünnepi istentiszteletünkön a 471. dicséretünk gyönyörű dallama is megszólalt pattogós, friss indulóhoz méltó ritmusban. Úgy érzem, nagyon is élt a szöveg a felcsendülő zenei alapokon – árulja el a tábori püspök, aki bevallja azt is, hogy a zene világa mindig is közel állt a szívéhez, és hogy fontos számára az egyházi énekkincs életben tartása.

– Szomorúan látom, ahol a gyülekezeti életben nincs helyén az éneklés, ott elindul egyfajta leépülés. Először lelassul a dallam, majd rövidülnek az énekléssel töltött percek, végül elmarad az ének. Pedig ha a szív nem fejezheti ki örömét lelki énekekben, akkor áporodni fog, megkeseredik – osztja meg tapasztalatait Jákob János, aki szerint a katonák számára jelentősége van az ütemnek, a ritmusnak. Nem azért, mert megtanulták, hogy „aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére", hanem mert Pál igazságát vallják: „...ha a trombita bizonytalan zengést ad, ki indul csatába?" (1Kor 14,8) – A naponta megvívott hitharcainkba sem lehet másképpen elindulni, ezért tulajdonítok fontos szerepet énekeinknek az Isten tiszteletének óráiban – összegzi a tábori püspök.

Hegedűs Bence / Reformátusok Lapja

Fotó: Kalocsai Richárd

Istent keresem

2Tim 2,1–13

„...fiam, erősödjél meg a kegyelemben...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →