„Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásba”

2013. szeptember 19., csütörtök

A felnövő generáció a középiskola második felében, illetve az egyetemi évek alatt hozza meg életének legfontosabb döntéseit: mivel foglalkozzak, hol éljek, ki legyen a párom, hogyan éljek, stb. Ami azonban még fontosabb, nagyon sokan (talán az olvasók többsége is), ekkor hozzák, hozták meg az életre szóló döntést is: Krisztus mellett vagy nélküle. A kérdés az, hogy mellettük vagyunk-e ebben a pillanatban? Ezekben a napokban kezdődött az egyetemi tanév, és talán érdemes most egy pillanatra megállnunk, hogy elgondolkozzunk néhány kérdésen.

Óriási energiákat mozgósítunk, hogy óvodai és általános iskolai hittanórákra, vasárnapi gyermekórákra vagy nyári táborokra buzdítsuk a cseperedő gyerekeket. Sok millió forintot és sok tízezer munkaórát ölünk abba. hogy megismerjék az alapvető bibliai történeteket és ezen keresztül Jézus Krisztust. Hatalmas munka ez, hiszen majd 115 ezren járnak hittanóráinkra, több mint húszezren általános iskoláinkba és majd tízezren középiskoláinkba. Ezrek vesznek részt lelkészként, fő- vagy mellékállású hitoktatóként ebben a szép, de sokszor nem is olyan könnyű feladatban.

Éveken keresztül foglalkozunk a diákokkal, meg próbáljuk a családdal is felvenni a kapcsolatot, igyekszünk az egyházi középiskoláink felé terelgetni őket.

Aztán a több mint harminc középiskolánk tovább segíti ezeket a fiatalokat tizennyolc éves korukig a döntés felé. (Vallás)tanárok, iskolalelkészek, kollégiumi nevelők vallás- és egyháziének órákon, csendesnapokon, előadásokon és sok más egyéb alkalmon keresztül igyekeznek megszólítani a diákokat.

Aztán eljön a döntés pillanata: amikor már majdnem felnőtt fejjel, néhány lázadás és sok-sok kérdés után ki-ki meghozza életre szóló döntését Isten mellett (a legtöbben ezt tizenhét és huszonöt éves koruk között teszik meg). De ekkor mintha már nem lennénk eléggé mellettük.

A hittanoktatásban és a közoktatási intézményekben dolgozó többszáz munkatárssal szemben az egyetemistákkal nagyon kevesen tudunk foglalkozni. Ha minden Magyarországon dolgozó egyetemi lelkészt összeszámolok, akkor sem vagyunk tíznél többen. De még ha ehhez hozzászámolom az ország kicsit több mint négyszáz ifjúsági köréből azt alig százat, ahol vannak is egyetemisták, akkor sem vagyunk valami sokan. (A teljes képhez azért hozzá kell tenni, hogy az elmúlt években folyamatosan nőtt az egyetemi lelkészek száma, amiért nagyon hálásak vagyunk.)

Igen, ez a gyerekeknél nehezebben megszólítható korosztály, sok és nehéz kérdésük van, ráadásul folyamatosan mozgásban vannak a lakhely és az iskola között, ezért a legtöbbször a helyi lelkésznek esélye sincs elérni őket. Valamit azonban mégis tenni kellene. A legnehezebb kérdés talán éppen az elvándorlás: a 230 ezer magyar egyetemista (és köztük a majd negyvenezer református gyökerű) alig több mint két tucat városban összpontosul. Őket leginkább már csak ott, a tanulmányaik helyszínén tudjuk elérni: az egyetemi gyülekezetekben és a városi gyülekezetek ifjúsági köreiben.

Ismerve egyházunk, gyülekezeteink helyzetét, hálásak vagyunk már azért is, hogy ekkora energiákat meg tudunk mozgósítani, hiszen Magyarországon Egyházunk adja a legtöbb főállású egyetemi lelkészt (többet, mint katolikus, vagy evangélikus részről). Mégis úgy gondolom, hogy érdemes lenne egyházi jövőképünkben (EJB), gyülekezeteinkben és intézményeinkben is tudatosan átgondolni ezt a kérdést. Hiszen ezek a fiatalok már a jelen és nem majd csak a jövő egyházának részesei; csak még egy kis segítségre van szükségük, hogy valóban hazataláljanak és elkötelezett református keresztyénné váljanak.

Püski Dániel

A szerző debreceni egyetemi lelkész.

Istent keresem

Lk 8,40–56

„Amikor Jézus ezt meghallotta, így szólt az apához: Ne félj, csak higgy, és meggyógyul.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →