Kincsünk

2017. június 04., vasárnap

Hazafias témaválasztás, okos játék történettel és műfajjal, meglepő mondanivaló – a kiegyezés időszakában játszódó Kincsemet jó szívvel ajánljuk a nemzeti összetartozás napjára is.

Nemzeti ünnepünk másnapján, március 16-án mutatták be Kincsem, a 19. századi legyőzhetetlen versenyló és gazdája, Blaskovich Ernő életét megidéző nagyszabású kosztümös magyar filmet. A Valami Amerikát és a Magyar vándort is jegyző Herendi Gábor legújabb alkotásán a kritikusok legtöbbször a történelmi hűséget és a befektetett összeget kérik számon.

Valóban, a Kincsem (2017) nem Hídember-szerű életrajzi film: a Nagy Ervin által megformált főszereplő kalandjai nem azonosak a lótenyésztéssel foglalkozó nagybirtokosi családból származó Blaskovich Ernő (1834-1911), valamint az általa 1864-ben megalapított tápiószentmártoni ménes történetével, melyből a magyar csodaló is született. Sőt, a film alkotói nem törekedtek a címszereplő, a legyőzhetetlenségével – 54 versenyéből mindet megnyerte – világhírűvé vált angol telivér, Kincsem önmagában is érdekes történetének bemutatására sem. Hegedűs Bálint és Herendi Gábor forgatókönyvében mindez csak háttér, így okosan elkerülik, hogy egy pátosszal teli, de unalmas történelmi tablóba fulladjon a 121 perces alkotás, viszont nem esnek abba a hibába sem, hogy pusztán egy újabb Lessie hazatér-típusú családi mozi legyen a Kincsem.

A 3 milliárd forintos költségvetésből elkészült romantikus kalandfilm a magyar filmtörténet legdrágább alkotása, mely zenéjében, látványvilágában és cselekményében is érezhetően igyekszik felvenni a versenyt az ennél nagyságrendekkel drágább hollywoodi kosztümös produkciókkal. Egyesek szerint sikertelenül, engem viszont ez az emelkedett, ugyanakkor játékosan friss (helyenként steampunkosra sikeredett) 19. századi környezet megragadott, és ez a lebilincselő figyelem a film végéig ki is tartott. Mindössze két kizökkentő pillanatra emlékszem: egyszer egy értelmezhetetlen kameramozgás, másszor pedig egy kevésbé élethűre sikeredett festett háttér emlékeztetett, hogy nem egy hollywoodi stúdió profi médiatermékét nézem. Sőt, a Kincsem egy dologban sok amerikai szuperprodukción is túltesz: az audiovizuális varázslat ez esetben csak eszköz az alkotói szándék szolgálatában.

A film legnagyobb erénye ugyanis az okos mondanivaló, mely a főszereplők egyéni boldogságkeresésének és tragédiáinak, valamint azok kontextusát adó osztrák-magyar szembenállás–kényszerű együttélés feszültségének feloldásában rejlik. Talpra állhat egy kisemmizett ember (vagy egy megalázott nemzet) úgy is, hogy legyőzi bosszúvágyát? Képes a szeretet gyógyítani, átlépve a történelmi események és a személyes sérelmek húzta frontvonalakon? 

Blaskovich Ernő és ellensége, Otto von Oettingen báró (Gáspár Tibor), valamint annak lánya, Klára (Petrik Andrea) is egymásra taposva próbálnak szabadulni az „örök vesztes” mások vagy önmaguk által rájuk erőltetett szerepéből. Abban különböznek, amilyen döntést hoznak, mikor az a kérdés, mi a legfontosabb számukra az életben. „Nekem mi a kincsem?” – tehetné fel magának stílusosan így is a kérdést minden főszereplő a film egy-egy pontján. Talán nem szándékosan, nem is kimondva, de a végkifejletben bibliai (Mt 6,21) válasz tükröződik: ahol a szívünk, ott lesz a kincsünk is.

Elengedni a magunk sértettségét és megtalálni a másikban a kincset – ez az igazi történelmi lecke, amire a Kincsem megtaníthat. Ezért a kiegyezés előtti időszakban játszódó, a mozikban még most is vetített történetet jó szívvel ajánlom a nemzeti összetartozás napjára is.

Feke György

Istent keresem

2Tim 1,8–14

„Ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →