Lajtha László reformátussága

2012. szeptember 11., kedd

Lajtha László százhúsz éve született és jövőre lesz ötven éve, hogy elhunyt. A zeneszerző munkásságáról két kiállítás is nyílik szeptember 15-én, a Szakrális Művészetek Hete rendezvénysorozat keretein belül. A Néprajzi Múzemban "Az igaz hitben végig megmaradjunk..." - népénekkutatás az 1950-es években címmel lesz látható tárlat, míg a budapesti Kálvin téri református templomban Lajtha életének egyházzenei vonatkozásait mutatják be.

Lajtha László református családban nőtt fel, apja a fővárosban a Kálvin téri református templomban presbiter. Őt a harmincas években fia követte tisztségében, aki az ötvenes évektől haláláig a Szabadság-téri gyülekezetben szolgált. Presbiterként a zenén kívül más dolgok is foglalkoztatták, egy református múzeum megszervezésén is dolgozott. Esküvője a Fasori református templomban volt, annak ellenére, hogy egy nagyon művelt, katolikus családból származó nőt vett el. Fiaikat reformátusként nevelték, akik mindketten a Kálvin téren konfirmáltak.

Kodállyal és Bartókkal együtt emlegetik a három „nagy magyar" között. Ezzel nem csak munkásságát, hanem azt a fáradságos utat értékelik, melyet mindhárman a magyar nép népdalkincsének gyűjtésében, feldolgozásában tettek. Lajtha - történeti érdeklődéséből kifolyólag - mind hangszeres, mind énekes kutatásai során elsősorban azt vizsgálta, hogy a régi századok ének és zenei kincse hogyan maradt meg a „végeken" a 20. században, másik célja az eltűnőben lévő hagyományokhoz kapcsolódó népénekanyag felgyűjtése volt. Ilyen volt például a virrasztáshoz kapcsolódó énekanyagok lajstromozása, ami 1956-ban meg is jelent „Sopron megyei virrasztó énekek" címmel.

Az egyházzenész

Lajtha egyházzenészi, kórusvezetői tevékenysége elsősorban a Kálvin téri gyülekezethez kapcsolódott. Ide járt kisebb megszakításokkal élete végéig templomba, itt szervezte és vezette a Goudimel Kórust. Együttesével a protestáns egyházi kórusirodalom gyöngyszemeit igyekezett felfedezni és a nagyközönséggel megismertetni. Valószínűleg a gyökerekhez szeretett volna visszanyúlni, ezért az énekkar repertoárjában főleg az a capella (kíséret nélküli), tizenhatodik-tizenhetedik századi művek szerepeltek. A Goudimel-énekkar 1928-ban a Pesti Egyházkerület hivatalos énekkarává lett. Istentiszteleteken, nagyobb koncerten, megemlékezésen, ünnepen is szolgáltak és évente többször a rádióban is énekeltek. Sajnos a hangfelvételeknek mára nyoma veszett. Lajtha a negyvenes évektől a Szabadság téri református templomban zenekart is szervezett, mellyel évente két-három koncertet adott. Megszólalt a református zenei élet vitáiban is, publikált a Protestáns Szemlében és előadásokat tartott a témában.

Zsidómentő és forradalmár

A komponista részt vett a Magyarországi Református Egyház zsidómentő akciójában is. Minthogy már az 1930-as évektől presbiter volt a Kálvin téri református templomban közvetlen kapcsolatban állt az ottani lelkipásztorral, Muraközy Gyulával és Ravasz Lászlóval, aki ekkora püspökként szolgált. A rendkívül nagytekintélyű egyházi vezető a második zsidótörvény esetében már tiltakozott annak faji jellege miatt, a harmadik zsidótörvényt pedig megpróbálta megbuktatni. Ellenezte a sárga csillag zsidók számára kötelező viselését, memorandumokat írt, felemelte szavát a deportálás fenyegető gondolata ellen, s az ő támogatásával, alakult meg a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének Jó Pásztor bizottsága is. A Jó Pásztor bizottsághoz elsősorban a zsidó származású protestánsok fordultak, de tagjai mindenkin segítettek. Látogatták a munkaszolgálatosokat, az internálótáborokat, árvaházat hoztak létre, keresztleveleket állítottak ki és menleveleket adtak a rászorulóknak. Sok száz zsidó gyereket és felnőttet mentettek meg.

Ahogy Lajtha László Bartók és Kodály „árnyékában" a harmadik „nagy magyar" személy, úgy bújik meg Ravasz László mögött Muraközy Gyula. Rátermettségét és értékét bizonyítja, hogy a püspök őt szemelte ki utódául. Minden bizonnyal ők így hárman szorosan együtt munkálkodtak a háború alatt a zsidók és más elesett embertársaik mentésében. Lajtha feltehetően hamis igazolásokat szerzett, búvóhelyet biztosított az üldözötteknek. Később rendszerellenes tetteivel is kitűnt. Kelemen Magda, a neves szerkesztő mesélte el, hogy amikor 1957-ben Vermes István a Rádió zenei szerkesztőjeként megbízta őt, hogy kérjen műveket zeneszerzőktől, amelyeket a Rádió bemutathat, Lajtha egy misét ajánlott, aminek: Missa in diebus tribulationis, 1950, vagyis Mise a szorongattatás napjaiban, 1950 címet adta. Ez bizonyítja a zeneszerző meg nem alkuvó jellemét, hiszen még csak egy évvel voltak ekkor a levert forradalom után.

Egyetemes gondolkodás

Lajtha László egyházi jelentőségét nem szűkebb értelemben vett vallási-felekezeti szinten lehet meghatározni, inkább nemzetközi, egyetemes (ökumenikus) szinten. Többször hangoztatta, nincs külön református és katolikus Jézus Krisztus. Gondolkodását egyértelműen meghatározta a keresztyén hit, de ez nem szűkült le csupán református sajátosságokra, sokkal inkább széles látókörű európai keresztyén világlátás jellemezte őt, melynek talaján ő magyar reformátusnak vallotta magát. A hit volt számára az „egyetlen, mindig megmaradó erő. Csalódhatunk mindenben, csak az emberségben és Krisztusban nem csalódhatunk soha."

Zeneszerzőként is kimagaslót alkotott. Bartók Béla így nyilatkozott róla: „Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk." Ebbéli tevékenységében sem azt érdemes kiemelni, hogy mi a református belőle, hiszen hatvankilenc opusza között mindössze öt egyházi mű található, melyek inkább liturgikus jellegű alkotások – motetta, mise, Magnificat, himnuszok – mint zsoltár- vagy dicséret-feldolgozások. Egy kivétellel e művek az ötvenes években íródtak, a Mindszenty per után, ezért ezek egyfajta tiltakozásként is felfoghatók a koncepciós eljárások miatt az akkori rendszer ellen. Latjha Lászlónak, sok máshoz hasonlóan alá kellett volna írnia a Mindszenty-elleni vádakat. Ezt nem tette meg, ezért minden állásából eltávolították. Mindez az után történt, hogy a zeneszerző 1947/48-ban egy éven át Londonban dolgozott igen jó körülmények között, a legnagyobb szakmai megbecsülésben. Filmzenét írt a rendező-producer Georg Hoellering felkérésére T. S. Eliot Murder in the Cathedral című, Becket Tamás vértanúságáról szóló verses drámájából készített filmhez. Bár újabb szerződést ajánlottak neki, és barátai is óvták attól, hogy hazajöjjön, ő mégis úgy érezte, itthon a helye, hiszen gyökerei itthon vannak. Visszahúzta a szíve. Elbeszélésekből tudjuk, hogy azt hangoztatta: „én nem vagyok fasiszta, nem vagyok kommunista, velem nem lehet semmi bajuk". Nem hitte el, hogy ennyire megváltozhatott a helyzet és őt, aki több intézmény vezetésében is fontos szerepet töltött be (a Nemzeti Zenede, a Nemzeti Múzeum Néprajzi Tára, Magyar Rádió) mindenhonnan el fogják távolítani, és tizennégy évig útlevelet sem kaphat. Ez idő alatt nem láthatta gyermekeit, de akkor sem mehetett Párizsba, mikor a Francia Művészeti Akadémia első magyar komponista tagjává választotta. Ugyanakkor műveit itthon alig játszották, egzisztenciálisan ellehetetlenítették. Mindezen nem enyhített az sem, hogy 1951-ben megkapta népzenei kutatómunkájáért a Kossuth-díjat. Hogyan is enyhíthetett volna, mikor az érte járó összeget elosztotta a nálánál még rászorultabbak között. Sokszor, sokféle módon segített másoknak, például legjobb barátjának Tamási Áron erdélyi írónak is, aki egészen elkeserítő helyzetben volt. Lajtha azzal segített nehézségein, hogy az író ifjú feleségének, Basilides Alíznak kéziratkihordó segédmunkát szerzett a Zeneműkiadóban. Ez több szempontból volt szerencsésnek mondható. Anyagilag könnyített valamelyest a pár helyzetén, másfelől a segédmunkások esetében nem volt kötelező a lekáderezés.

Ismét külföldön

Lajtha László élete végére vigaszt jelenthetett, hogy 1962-ben végre ismét Nyugatra utazhatott. Oslóban, Londonban, Párizsban, Strasbourgban, Monte-Carlóban ünnepelték. Hét évvel azután, hogy a Francia Akadémia tagjává választották, végre elfoglalhatta székét, tudományos előadásokat tartott, vezényelt, jelen lehetett művei bemutatóján, zeneszerzőversenyen zsűrizett, találkozott családtagjaival (ekkor ismerte meg menyeit és négy unokája közül kettőt), barátaival, s a Leduc kiadóval, amely egyéves meghívást ajánlott fel neki és feleségének. Szándéka szerint csak néhány hónapra utazott haza. Itthon ismét belevetette magát a népzenei gyűjtőmunkába, s a komponálást, a bemutatókat illetően is tele volt tervekkel, energiával, de 1963. február 16-án – néhány nappal azután, hogy hazatért utolsó gyűjtőútjáról, második szívinfarktusa hirtelen véget vetett életének.

Összefoglalta: Kováts Annamária

Források: parlando.hu hagyomanyokhaza.hu Lisztakademia.hu

A két kiállításról

 

Budapesten, a Néprajzi Múzeumban rendezett kiállítás Lajtha László egyházi ének-gyűjtéseit mutatja be. Lajtha a diktatúra évtizedeiben egyedül népzenegyűjtő tevékenységét folytathatta. Minisztériumi támogatással saját munkacsoportot alapított és a politikai nyomás ellenére ez évtizedekben is jelentős egyházi énekanyagot gyűjtött. E népénekgyűjtések eredményeit most ismerheti meg a nagyközönség a „Népénekkutatás az 50-es években – a Lajtha-csoport" című kiállításon.

 

Lajtha László egyházzenei-kórusvezetői munkásságát a Budapest-Kálvin téri református templomban  tárják az érdeklődők elé. Itt tavaly ősszel a templom és az orgona történetét foglalták össze, ezen túl az itt szolgált püspök lelkipásztorokat és a néhai kántorokat mutattuk be néhány tárgyi emlék, fotók, leírások segítségével. Most ezt az anyagot bővítik tovább a két, 120 éve született személy – Lajtha László és Muraközy Gyula - bemutatásával.

 

A Néprajzi Múzeum kiállítása szeptember 15-től 2013 január 6-ig látogatható.
A Kálvin téri templomban kiállított anyag a csütörtök esti és a vasárnapi istentiszteletekhez kapcsolódva tekinthető meg.

Istent keresem

2Tim 1,1–7

„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →