Megszállás, segítségnyújtás, szabad akarat

2019. december 29., vasárnap

A szovjetek megszabadították az országot a német megszállás és a nyilas terror alól, de szabadságot nem hozhattak, mert az nekik sem volt, így újabb megszállás alá került az ország – fogalmaz Márai Sándort idézve Bognár Zalán történész. A Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető docensével az 1944. év végének és a következő év elejének eseményeiről beszélgettünk.

– Hetvenöt évvel ezelőtt Magyarország hadszíntérré vált. Mennyire voltak jelentős harcok hazánk területén?

– Valóban hadszíntérré vált az ország 1944-ben, mégpedig az egyik legjelentősebb hadszíntérré, hiszen Magyarország geopolitikai helyzeténél fogva kiemelt helyzetben volt. Így például hazánkban volt a második világháború második legnagyobb páncélos csatája, a tiszántúli páncélos csata, majd Budapestnél volt a világháború harmadik leghosszabb városostroma. A németek 1945. március 6-án a Dunántúlon indították az utolsó nagy offenzívájukat, a Tavaszi ébredés hadműveletet, amikor már Berlin előterében voltak a szovjet csapatok.

– Miért harcoltak akkor még itt ilyen intenzitással?

– Elsősorban azért, mert a zalai olaj létfontosságú volt a német haderő számára. A német katonai-politikai vezetés Magyarországot Németország előterének tekintette, ezért itt akarták megvédeni Németországot. Magyarország azért sem tudott kilépni a háborúból, mert a németek egyedül Magyarországot szállták meg,Romániát, Finnországot és Olaszországot nem. Utóbbi északi, az angolszászok által el nem foglalt részét csak annak a háborúból való kilépése után szállták meg.

– A szovjet csapatok 1944 nyarának végén érkeztek meg Magyarországra.

– Igen. Hazánk határát a Keleti-Kárpátoknál 1944. augusztus 26-án lépték át, és ott, a Székelyföldön rögtön azután elkezdték kényszermunkára vinni az embereket. A magyarországi harcok hét és fél, a kényszermunkára hurcolások pedig kilenc hónapig tartottak. Még 1945. május 30-án is tömegesen vitték az embereket – amikor Európában már három hete befejeződött a háború. A Budapest hadművelet száznyolc napig húzódott el, és miután bekerítették a fővárost, a katlancsata ötvenkét napig tartott. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy Franciaország 1940-ben kevesebb ideig tartotta magát a németekkel szemben.

– Hogyan érintette a lakosságot az, hogy testközelből találkozott a háborúval?

– A Vörös Hadsereg elől menekültek az emberek, hiszen a szovjetek atrocitásairól gyorsan terjedtek a hírek. A lakosság gyalog vagy szekerekkel vonult keletről nyugat felé. Ráadásul a Szálasi-puccs, vagyis 1944. október 16. után már kiürítési parancs is elrendelte, hogy nyugatra kell menni a szovjet csapatok elől. Tömegesen hurcolták el a polgári lakosságot, és erőszakoskodtak a nőkkel, lányokkal. Nyíregyházáról például több mint kétezer civilt vittek el a szovjetek, ennek fő oka az volt, hogy a várost csak másodszorra tudták véglegesen elfoglalni. Dunaharaszti német nemzetiségű lakossága azért menekült meg az elhurcolástól, mert elhagyták a települést, és nem volt kit elvinni. A szomszédos Taksonyból viszont mintegy nyolcszáz embert vittek el. Szabó Imre budapesti esperes visszaemlékezésében leírta az akkori általános hangulatot: éjszaka sikoltozások voltak, a szovjet katonák nőket, órákat és szeszes italt kerestek, tömeges erőszakolások és lopások történtek. Márai Sándor fogalmazta meg, hogy a szovjetek megszabadították az országot a német megszállás és a nyilas terror alól, de szabadságot nem hozhattak, mert az nekik sem volt, így újabb megszállás alá került az ország.

– A megszállók viselkedésében volt különbség?

– A két totális diktatúrának rengeteg áldozata volt, szemben álltak a keresztyénséggel, mindkettő sátáni diktatúra volt. A hetvenöt évvel ezelőtti szovjet megszállás atrocitásai az egész társadalmat érintették: válogatás nélkül mindenkit, zsidókat, antifasiszta ellenállókat is elhurcoltak, ha kellettek a tervszámokban meghatározott létszámok feltöltéséhez. Azonban a deportálások itt, Európában elsősorban a németeket és a magyarokat érintették. Így egyfajta német–magyar sorsközösség alakult ki. A szovjetek nemcsak a németeket, hanem a magyarokat is meg akarták büntetni. Sztálin már 1943. március 23-án kijelentette Edennek, a brit külügyminiszternek: „Magyarországot meg kell büntetni!” 1943 végén Teheránban már arról beszélt, hogy nemcsak anyagi, hanem élő munkaerőből álló jóvátételre is számot tart.

– Miért kellett a Szovjetuniónak a munkaerő?

– A Szovjetunióban már a két világháború között hatalmas éhínségek voltak, hiszen az egész rendszert a gazdasági irracionalitás jellemezte. Milliók haltak éhen a Volga mentén, és mintegy hétmillió embert éheztettek halálra Ukrajnában. Az ország a második világháború idején huszonhét-harmincmilliós emberveszteséget szenvedett el, és több mint tizenegymillióan szolgáltak a hadsereg kötelékében. Így óriási munkaerőhiány keletkezett, és a veszteségeket nemcsak a németek okozták, hanem részben maguk a szovjetek is, ugyanis a saját visszavonuló katonáikat lelőtték. A kényszermunkatáborok már a szovjet rendszer kezdetétől léteztek, és mindig a mennyiségi szempont volt a döntő. Másrészt a rendszer sajátossága volt a folyamatos hazugság. Amikor hazánkba bejött a Vörös Hadsereg, akkor azt mondták, hogy nem akarják megszállni az országot, a németek ellen harcolnak. Ezért sok magyar is nagy várakozással volt a szovjetek iránt, de később többen kiábrándultak.

– Az emberek december végén általában az ünnepre készülnek, de 1944 telére a Dunántúl is hadszíntér lett.

– A főváros körül szenteste zárult be a gyűrű a budai oldalon. Budapest keleti felén már november elején megjelentek a szovjet csapatok. Sztálin október 28-án adta parancsba Malinovszkij marsallnak, hogy másnap indítsa meg a támadást, és menetből foglalja el a magyar fővárost. Már november 7-ét Budapest elfoglalásával szerették volna ünnepelni. Ehhez képest csak 1945. február 13-ára sikerült elfoglalni a magyar fővárost. Az emberek karácsony előtt vásároltak, az ünnepre készültek, és nem arra, hogy a Dunántúlon is megjelenik a Vörös Hadsereg. A lakosság nehezen fogta fel, hogy a harcok a fővároshoz is elértek. Majd az emberek az óvóhelyekre vonultak, ahol a hosszú ostrom alatt éheztek, de segítettek egymásnak, hogy túléljék ezeket a heteket, amikor senki nem volt biztonságban. 

– Karácsony előtt megkezdődtek a szervezett elhurcolások is.

– December 22-én jelent meg a 2. és a 3. Ukrán Front 0060-as parancsa, amely alapján a „németeket” tömegesen vitték el az országból. Valószínűleg szándékos volt az időzítés, hiszen a szovjetek tudták, hogy a családi ünnep alkalmas lehet arra, hogy az embereket otthon találják. A kiírás szerint a német származású férfiakat és nőket a front mögötti munkára vitték volna, de valójában többéves kényszermunkára hurcolták el őket a Szovjetunióba – és nem csak a német származásúakat. Tizenötnapi élelmet írtak elő számukra, és váltóruhát is kellett vinniük. Központilag meghatározták, hogy mennyi emberre van szükségük. Ezért nem csupán a német felmenőkkel is rendelkezőket vitték el, hanem rengeteg magyar nevű, nemzetiségű lakost is elhurcoltak. Ónodon például a szovjet parancsnok utasította a főszolgabírót, hogy írja össze a német lakosságot. Ő jelezte a tisztnek, hogy ez színmagyar település. Másnap a főhadnagy elvitette az „r” betűre végződő nevűeket, mondván, hogy Hitler neve is „r”-re végződik. Így vitték kényszermunkára a Pintér, Kádár, Bognár, Csiszár, Molnár vezetéknevűeket – mert az előírt létszámot teljesíteni kellett.

– Mennyi embert vittek el kényszermunkatáborba?

– Mintegy egymillió embert hurcoltak el a korabeli, közel tizenötmilliós Magyarországról, akiknek kétharmada katona, egyharmada civil volt. Közülük csak 682 ezer magyart tartottak nyilván a Szovjetunió GUPVI táboraiban, ők voltak azok, akik elérték a céltáborokat. Sokan már a magyarországi vagy a romániai fogolytáborokban, vagy a kiszállítás közben életüket vesztették, és csak a magyarországi (hadi)fogolytáborokból elengedtek száznegyvenezer főt. Ha útközben a szökések miatt nem volt meg a létszám, az útba eső településeken fogtak el embereket, ugyanis bárkit bárkivel ki lehetett cserélni, az elfogottak csak létszám szerint voltak nyilvántartva. Például amikor az egyik fogolyszerelvény Brassóban megállt, és kiderült, hogy hetvenhat fő hiányzik, a váróteremben összeszedett emberekkel és a román vasutasokkal, mozdonyvezetőkkel pótolták a hiányzó létszámot. Kárpátalján a 0036-os parancsot adták ki még novemberben, ami csak a magyar és német férfiakra vonatkozott. Itt háromnapi munkáról beszéltek. Sok református lelkipásztor ment volna a foglyokkal, de Forgon Pál leírta, hogy azt mondták neki, a lágerben nincs szükség papokra. Ő azt is megfogalmazta, hogy a lágerekben több református ember hunyt el, mint a második világháború alatt. Gulácsy Lajos, Horkay Barna és Zimányi József sorsát is ismerjük: őket nem „hadifogolyként”, hanem később, már politikai elítéltként a GULÁG lágereibe hurcolták el.

Emlékezés az Országházban

Az ítélet nélküli tömeges elhurcolások hetvenöt évvel ezelőtti kezdetére emlékezve a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapján, november 25-én Gupvi, gulág – magyarok a szovjet lágerbirodalomban címmel rendeztek konferenciát. Az Országház Felsőházi termében tartott tanácskozást Latorcai János, az Országgyűlés alelnöke és Latorcai Csaba, az Emberi Erőforrások Minisztériumának közigazgatási államtitkára nyitotta meg. Mások mellett előadást tartott Bognár Zalán, a Gulág- és Gupvikutatók Nemzetközi Társaságának elnöke is.

– Noha a szovjetek „málenkij robot”-ról, néhány napi munkáról beszéltek, a foglyok nagy része soha nem térhetett haza.

– Azért is mondták ezt, mert így nem lázadtak, nemigen próbáltak szökni. Sára Sándor egyik filmjében egy nyolcgyermekes beregdaróci asszony mondta el, hogy el akarta bújtatni a férjét, aki azonban elment, és soha többé nem tért vissza.

– Az év végén politikai változások is következtek.

– Az Ideiglenes Nemzeti Kormány összetételéről Sztálin utasítására Moszkvában döntöttek 1944. december elején. Az új kormányzat jogforrásának megteremtése csak színjáték volt: bár hivatalosan az Ideiglenes Nemzetgyűlés választotta meg a kormányt, valójában már előre eldöntötték a névsort Moszkvában. Az is ott dőlt el, hogy nem Szeged, hanem Debrecen lesz az ideiglenes kormány központja.

– Szimbolikus helyen, a Kollégium oratóriumában ült össze az Ideiglenes Nemzetgyűlés.

– Igen, ahol a Habsburg-ház trónfosztása is zajlott 1849-ben. Zsedényi Béla, a nemzetgyűlés elnöke Ézsaiás-idézettel kezdte az ülést: „A nép, a mely sötétségben jár vala, lát nagy világosságot; a kik lakoznak a halál árnyékának földében, fény ragyog fel fölöttök!” (És 9,2) Az akkori politikusok túl nagy várakozással voltak afelől, hogy a háború végével jobb kor jöhet. Elhitték mindazt, amit a szovjetek mondtak, hiszen akkoriban az adott szónak nagy becsülete és ereje volt. Jelentős református személyek is bekerültek a nemzetgyűlésbe, mint például Révész Imre, Juhász Nagy Sándor, később Nagy Ferenc, Tildy Zoltán és Bereczky Albert.

– A második világháború említett eseményei hetvenöt évvel ezelőtt történtek. Mi van ma a köztudatban erről az időszakról?

– Azt tapasztalom, hogy az elmúlt évtizedekben nem történt nagy elmozdulás az ismeretek terén. A mai történelemkönyvek nagy részében nem szerepel a „málenkij robot”, ha igen, akkor az is előfordul, hogy rossz az értelmezése. A használt idézőjel is mutatja, hogy nem kicsi munkáról volt szó, hanem bizony hosszú évekig tartóról. Keveset foglalkozunk ezzel az időszakkal, pedig ami akkor kezdődött hazánk történelmében, annak máig erőteljesen érezzük a hatásait. Sztálin megtévesztő tervének az is része volt, hogy kezdetben visszafogta a magyar kommunistákat. Így az Ideiglenes Nemzeti Kormányról úgy tűnt, mintha a szovjetek nem szólnának bele a magyar belpolitikába, azonban a legfontosabb miniszteri tárcákat és kulcspozíciókat a kommunista párt kapta.

– Előre megvoltak a forgatókönyveik?

– Igen. Erre az egyik példa, hogy a földművelésügyet is a kommunista párt kapta, nem a kisgazdapárt vagy a parasztpárt, mert mielőbbi földosztásra készültek, és azt akarták, hogy a földosztást a lakosság a kommunista párthoz kapcsolja, az ő népszerűségüket növelje. A szovjetizálás tehát terv szerint ment végbe, csak az volt a kérdés, hogy mennyi idő alatt. Magyarországnak esélye sem volt a demokratikus fejlődésre, mert a Szovjetunió ezt nem engedte, hiszen a rendszere a terrorra és az elnyomásra épült. Sokat beszélgettem Gulácsy Lajos egykori kárpátaljai püspökkel, aki a kilencvenes években mondta nekem, hogy őneki a lágerparancsnok azt mondta, ott fog elpusztulni, és az Isten sem fogja megmenteni, mégis ő még él, de hol van már a Szovjetunió. A nehéz történelmi időszakok is arra tanítanak minket, hogy a történelem Ura szabad akaratot adott az embereknek, akik dönthetnek, hogy melyik oldalra állnak. A szabad akaratnak, a jó és rossz döntéseknek tehát vannak jó és rossz következményei, Isten pedig a munkatársaiként akar látni bennünket.

Németh László, fotó: Sebestyén László

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja ünnepi duplaszámában.

Istent keresem

Lk 9,1–17

„Ettek és jóllaktak mindnyájan;” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →