Miért topogunk egy helyben az egyházi jövőkép tekintetében?

2013. november 21., csütörtök

Az egyháztagság széles rétegeitől csak a motiváció és a célkitűzésekkel való önkéntes azonosulás szintjén lehet egyetértést, elkötelezettséget, szolgálatkészséget várni – írja Fazakas Sándor. A lelkész-egyetemi tanár három szemponttal szeretne hozzájárulni az egyházi jövőkép megalkotásához.

Olvasva a kommentárokat és megjegyzéseket a Zsinat ülése után, illetve az Egyházi Jövőkép Bizottság jelentését követően, az embernek szinte „déjà vu" érzése támad. Mintha már láttunk, hallottunk volna ilyet: azért nem lesz megújulás, mert a gyülekezetek nem rendelkeznek missziói látással; nem lehet az egyháznak jövőképet vázolni, mert a lelkészek nem akarják a változást; az Érintés c. munkafüzet párbeszédre való felhívására a megkérdezettek kevesebb mint 16% adott választ − bezzeg, amikor pályázni kell, bármennyire szoros a határidő, sokkal élénkebb az érdeklődés, s a felsőbb egyházi hivatalok ajtaján való kopogtatás stb. (olvasható a kommentárok között). De nem éppen ez utóbbi állításban van az ellentmondás? Nem arról van szó, hogy az egzisztenciális ellehetetlenülés, kiszolgáltatottság és magárahagyatottság érzésével birkózva a gyülekezetek és lelkészek kétségbeesetten próbálnak anyagi forrásokhoz jutni a gyülekezek életfeltételeinek vagy a már kialakult intézményrendszernek további fenntartása érdekében? Vagy ez utóbbinak nincs köze az egyház jövőjéhez, csupán a lelkészi önértékelés hamis látszatához?

Amire az Egyházi Jövőkép Bizottság vállalkozott, az szinte a lehetetlennel határos. Ha egyáltalán van eredménye ennek a munkának, akkor az a párbeszéd maga – bár tegyük hozzá, eddigi eredményét és hozadékát tekintve ez eddig nem több mint amit a balatonszárszói rendkívüli zsinat produkált, s amit eddig is láttunk, tudtunk, érzékeltünk. Talán annyiban új, hogy megteremtődött egy fórum arra, hogy e tapasztalatok nyilvánosan is megszólaljanak. De mi az oka ennek az ellentmondásnak, s mi az oka annak, hogy immár nálunk is − Európa protestáns egyházaihoz hasonlóan − a „reform-stressz", a „protestáns nyughatatlanság" érzése vagy a tömény szkepszis kíséri azt, ami természetes folyamat kellene, hogy legyen, az egyház megújulását és jövőképességét illetően?

1. Az elsődleges és legnagyobb probléma teológiai jellegű.

Arról van szó, hogy bár az egy évvel korábbi zsinat által elfogadott elvi-teológiai alapvetésben kifejezésre jutott, a gyakorlati alkalmazásban mégsem sikerült különbséget tenni az egyház, mint a hit tárgya, s az egyház empirikus valósága, nevezetesen az Isten munkája és az ember lehetőségei között. Mert egyrészt hisszük és valljuk, hogy az egyház „egy, szent, egyetemes", amelyet Jézus Krisztus Szentlelke és Igéje által kormányoz (s ha ez így van, akkor jövője is van), másrészt nem tulajdonítunk kellő figyelmet annak, hogy Jézus Krisztus egyházának földi megvalósulása intézményes és szervezeti formát ölt, s mint ilyen más szervezetek életéhez, struktúrájához hasonlítható. Vagyis az egyház tulajdonságain (egy, szent, egyetemes stb.) semmilyen stratégiai reformmal vagy párbeszéddel nem változtathatunk, ugyanis ami a hit tárgya, az nem áll az ember hatalmában. Viszont szervezeti-strukturális jellege már rá van utalva az emberi kreativitásra, belátásra, történelmi tapasztalatokból és az adott környezet realitásaira figyelő korrekciós szándékból fakadó kezdeményezésekre – persze mindez nem tetszőlegesen, hanem az előbbivel való összefüggésében, vagyis az Ige fényében. Mindez a mi helyeztünkben a következőt jelenti: a gyülekezetek missziói látása vagy a lelkészek és egyháztagok motiváltsága, hitbeli engedelmessége nem kényszeríthető ki semmilyen adminisztratív eszközzel. Ezt vagy ajándékba kapják felülről, vagy nem. Ezért legfeljebb könyörögni lehet. Ennek hiánya felett kár morfondírozni – mert ha ez a józan belátás hiányzik, akkor marad a moralizálás és az elmarasztaló ítélkezés (lám, ilyenek a gyülekezet vagy a lelkészek). Viszont ami lehetőségünkben áll, s kötelességünk is: megvizsgálni azt, hogy egyházunk jelenlegi szervezeti formája, intézményes élete, struktúrája mennyiben felel meg annak a követelménynek, hogy az igaz egyház formát öltsön. Vagy megfordítva a kérdést: mi lehet az akadálya annak, hogy Jézus Krisztus egyháza minél hitelesebben és teljesebben megnyilvánuljon konkrét társadalmi-történelmi körülmények között? Milyen szervezeti, adminisztratív, strukturális adottságok, egyház lényegéhez mért torzulások hatnak irritáló módon, vagy mely anyagi és humán erőforrások hiányoznak – s ha ezeket (legalább részben) képesek vagyunk megnevezni, akkor miért nem vagyunk képesek ezeket a zavaró tényezőket a lehető legalaposabban az elemzés és vizsgálat tárgyává tenni? A szárszói zsinat és az EJB által kezdeményezett párbeszéd néhány ilyen jelenséget már megnevezett, elemzésük viszont mind a mai napig elmaradt. Pedig ez lenne az a terület, ahol az emberi kreativitás, kezdeményezőkészség, szakértelem és új formák kipróbálása teret kaphatna (nyilván az egyház küldetésére és lényegére való figyelem mellett). Ehhez viszont az kell, hogy a teológia ne csak a preambulum vagy kötelező bevezetés szerepét töltse be egy ilyen reformfolyamatban, amelynek díszítő elemként illik ott lenni minden egyházi akció kezdetén, de végül semmire nem kötelez. E helyett a teológia, illetve a Kijelentésre való figyelés állandó kísérője, kontrollja kell, hogy legyen a tapasztalatoknak, mint reflektáló tényező és kritikai funkció az egyház életében.

2. Másodszor az egyház jövőképének felvázolása eminensen egyházkormányzati, kybernetikai feladat.

Nem a rangkórság vagy a tekintélytisztelet miatt – hanem teológiai és gyakorlati meggondolásból! Az egyházvezetés ugyanis nem technika, rutin, adminisztráció terén szerzett tapasztalat (bár ezek sem haszontalan érdemek), még kevésbé (egyház)politikai érzék kérdése, hanem teológiai tiszt! Ugyanis a keresztyén egyház a világban úgy kormányozza magát, hogy mindig rákérdez Isten itt és most aktuális akaratára, s ennek eredményeként hozza meg döntéseit konkrét helyzetekben. Ezért az egyház felelős vezetői mindig a tanítás tisztaságának őrei is, – gyakorlati szempontból pedig nekik van elsődleges rálátásuk az intézményes egyház erőforrásaira és lehetőségeire, s ők bírnak elsődleges információkkal az anyagi, személyi, strukturális és más szükséges adottságok felől. De nemcsak teológiai szempontból, hanem a modern vezetéselmélet szabályai szerint is elképzelhetetlen, hogy egy vállalkozás vagy üzem a csúcsvezetés operatív részvétele nélkül vizionáljon jövőképet a cégnek (ami nem zárja ki azt, hogy háttérbizottságok és hatástanulmányok segítsék munkájukat). Az aktuális egyházkormányzati ciklus vége felé közeledve érdemes eltöprengeni azon, hogy a fokozatos egyházi testületek élén bizonyára minden egyházvezetőnek és megválasztott elnökségeknek voltak elképzelései, amikor megválasztásra, beiktatásra kerültek. Erről tanúskodnak püspöki székfoglalók, jegyzőkönyvek számára megörökített programbeszédek. De igen tanulságos lenne hallani: mi az, amit sikerült megvalósítani, és mi az, amire nem kerülhetett sor – s ez utóbbiak esetén melyek voltak a gátló tényezők? Milyen személyi-alkalmassági, munkatársi, anyagi vagy strukturális akadályai voltak annak, hogy bizonyos elképzelések csak víziók maradtak, s hogy az elvárások nem teljesültek? Ha ezek a szempontok nem jutnak szóhoz, s nem kerülnek tisztázásra, akkor valóban nincs miért csodálkozni azon, ha minden közegyházi tehetetlenségért és elégedetlenségérzésért csak az első számú vezetőt okoljuk – valahogy úgy, mint a történelmi bűnök esetén: a helyett, hogy a felelősség különböző szintjei és összefüggései tisztázásra kerülnének, egy-egy kiemelt személyre (pl. ügynökre) koncentrál a figyelem, s ha netán sikerül is törvényt ülni felette, s morálisan elmarasztalni, a tömeg megnyugszik, s közben minden marad a régiben.

3. A zsinat-presbiteri elv és az egyetemes papság érvényessége felől nézve végül tegyük fel a kérdést: mi is a szerepe ebben a folyamatban a gyülekezeteknek?

Az nem kérdés, hogy egy ilyen tervezett reformfolyamatról a gyülekezeteket meg kell kérdezni, a munkába őket is be kell vonni – de mikor? Szerintem azon a szinten, amikor már egy koncepciót vagy koncepciótervezetet kell megvitatni... Amikor már tartalmi kérdésekről van szó... Ilyenkor a gyülekezetek bevonása nemcsak lehetőség, hanem kötelesség is, hiszen a felelős vezetőket elhívó gyülekezetek (ez az egyházi választások teológiai értelme) joggal várják megválasztott tisztségviselőiktől, hogy olyan koncepcióval rendelkezzenek, amellyel lehet azonosulni. S csak annak az egyházkormányzati döntésnek, állásfoglalásnak, megnyilatkozásnak van értelme, s lesz jövőképes, amellyel a közösségek és az egyháztagok örömmel és tiszta szívvel, s nem adminisztrációs elvárásoknak engedve tudnak azonosulni... Európa vezető szociológusai már 30-40 évvel ezelőtt találóan állapították meg a történelmi egyházak helyzetére nézve, s ez alól mi sem vagyunk kivételek, hogy az egyház tagságának egyetlen olyan rétege van, amellyel szemben adminisztratív-jogi eszközökkel is lehet érvényesíteni a felsőbb döntéseket: ez a hivatalos/hivatásos réteg. Vagyis azok, akik szolgálati vagy alkalmazási jogviszonyban vannak az egyházi szervezettel, intézménnyel. De az egyháztagság további rétegeitől (legyen az aktív vagy távolságtartó), csak a motiváció és a célkitűzésekkel való önkéntes azonosulás szintjén lehet egyetértést, elkötelezettséget, szolgálatkészséget várni. Ez viszont egy igen komoly és intenzív tanulási és tanítási folyamatot feltételez: a hit tartalmi kérdéseinek, az egyház életének és rendjének, a tisztségek szerepének mélyreható ismerete nélkül nem várható el, hogy a gyülekezetek valóban tudatosan azonosuljanak bizonyos felsőbb döntésekkel. Egy egyházi reformmal vagy jövőképalkotással kapcsolatosan előbb azt kell újból és újból feleleveníteni a tanítás szintjén, hogy mi a bibliai-hitvallási és teológiai norma, ehhez mérten hol tartunk ma, s a helyi realitásokra való tekintettel mit kell megerősíteni, vagy mit kell változtatni ahhoz, hogy az egyház tényleg egyházként éljen és szolgáljon. Vagyis nem ott kezdődik a folyamat, hogy mit mondanak rólunk az emberek (ez is fontos lehet, de csak egy későbbi szinten), főleg ha nem is rendelkeznek kellő ismerettel az egyház rendjéről és életéről, hanem ott, hogy nekünk milyen normáknak kell megfelelnünk. Ez egy olyan munkaterületre irányítja a figyelmünket, amelyet eddig – valljuk be őszintén – többnyire elhanyagoltunk. Ez a gyülekezeten belüli tanítás ügye (nem oktatási intézmények fenntartása, hanem gyülekezeti tanulmányi munka). Ez az igény ugyan elszórtan megjelenik a különböző egyházmegyei tanulmányi jelentésekben, de sem tartalmilag, sem pedig strukturálisan nem gyökerezett meg egyházunkban (eltekintve természetesen a kivételektől). Ugyanis éppen a jövőképpel kapcsolatosan kellene olyan kérdéseket tisztázni, hogy mit jelent az egyháztagság, mi a tisztség szerepe az egyházban, hogyan alakult ki és jövőképes-e a modern korban a parókiális struktúra? (Csak érdekességként kerüljön említésre: egy ilyen tartalmi kérdések feletti közös gondolkodás nem ismeretlen a Magyarországi Református Egyház történetében; sor került már egyszer erre a II. világháborút követően az egyháztagsági reformmal kapcsolatosan, csupán véget vetett e folyamatnak és eszmélkedésnek a '48-as egyezmény és a politikai/egyházpolitikai változások). Az egyház tanító és tanuló közösség egyszerre, s emberileg nézve erről az alapról várható, s nyilván a Szentlélek segítségül hívásával, hogy a gyülekezetek missziói látással rendelkezzenek. Tehát ha nem megfelelő időben és kellő tartalommal kerülnek a gyülekezetek bevonásra a jövőt illető stratégiai tervezésbe, akkor a teológiai mérték helyett csupán a hamis demokratizmus látszatát keltjük, amely nemcsak, hogy idegen az egyház lényegétől, hanem még nagyobb bizonytalanságot és zavart is okoz.

Arra a kérdésre, hogy hol van egyház és mi az igaz egyház ismertetőjegye, ismerjük a válaszokat: az Ige tiszta hirdetése, a sákramentumok rendeltetésszerű kiszolgálása, szeretetszolgálat, egyházfegyelem stb. Kálvin leegyszerűsíti a kérdést, amikor nem negligálva az előbbieket, de nagyon lényegretörően ezt mondja: „valahol Isten igéjét őszintén hirdetik és hallgatják" (syncere praedicari et audiri), s ahol egyetértenek az isteni tudomány igazságában, ott van Isten egyháza (Inst. IV,1,9). Tehát ha valahol hirdetik az Igét (tényleg az Igét, s nem valami mást ennek apropóján), s azt meghallják, annak engedelmeskednek, s az Ige a hallgatók mindennapi életét valóban meghatározza – akár egyetemes egyházról legyen szó, akár helyi gyülekezetekről −, ott nem a csalódottság, a felelősségáthárítás vagy az „úgyis minden hiábavaló" érzés lelkülete fogja meghatározni a mindennapokat, hanem Isten Szentlelke. Viszont ez a Lélek már nem felment a konkrét cselekvés alól, hanem használni akarja tudásunkat, ismeretünket, képességeinket arra, hogy az egyház konkrét látható, tapasztalható formája és élete minél inkább megfeleljen az igaz egyház mértékének. Nem mindenütt egyformán, azonos stratégiai elvek, s mindenkire kötelező vízió szerint – hanem helyi adottságok függvényében. Ha ebben nem lesz előremozdulás, akkor minden jövőkép-tervezés csak egy helyben topogás lesz továbbra is.

Dr. Fazakas Sándor

A szerző református lelkész, egyetemi tanár

Istent keresem

Lk 8,40–56

„Amikor Jézus ezt meghallotta, így szólt az apához: Ne félj, csak higgy, és meggyógyul.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →