Felfénylik sok drága Ige megtartó mécsvilága

2010. október 10., vasárnap

altItt van az ősz, itt van újra – hűvös éjszakáival, szél sodorta faleveleivel, elmúlást idézőn. Egykoron Pál is átérezte ezt a római börtönben. 

Itt van az ősz, itt van újra – hűvös éjszakáival, szél sodorta faleveleivel, elmúlást idézőn. Egykoron Pál is átérezte ezt a római börtönben.

altEzért írt így fiatal tanítványának, Timóteusnak: „Igyekezz a tél beállta előtt megjönni. Felsőruhámat hozd el... hozd el a könyveket, Bibliát is, de főként a pergameneket” (2Tim 4,13.21 ). Az apostol mögött életműve, egy Krisztushoz térő akkori világ. Előtte életének utolsó szakasza. A cellacsendben felkészül arra, ami még jön. Ehhez elég egy felsőruha és a Biblia. Felsőruhára testének van szüksége, az általa nyújtott melegre a növekvő hidegben, védelemre a mostoha körülmények között. Bibliára, ószövetségi tekercsekre a lelkének van szüksége, hogy remény és erő lakozzék benne. A népek apostolának puritán gazdagsága, minden kincse „csak” ennyi: egy felsőruha és a Biblia. Egyedül mennyei Atyánk tudja, hányszor és hány helyen ismétlődött meg ehhez hasonló jelenet és kérés a Pál óta lepergett mintegy ezerkilencszáz esztendő alatt? Amikor a hirtelen beállott történelmi télben a túlélés, a megmaradás csaknem nullára zuhant esélyét egyetlen felsőruha és egyetlen Biblia jelentette személyek, családok vagy éppen népcsoportok számára. Hányszor lett eközben az Élet Könyve „rabon napfény, Tévelygőnek hívó harang, Roskadónak testvéri hang”?

Így volt ez azzal a hatvanegy magyar protestáns lelkésszel, akiket rabszolgaként adtak el 1675-ben a nápolyi gályákra, s akiknek az úszó börtönné vált hajók evezőlapátjai mellett a szívből-fejből félhangosan „zsolozsmázott” Igék jelentették az egyedüli reménységet. És 1849. október 6-ra virradóan is, amikor az aradi siralomházban vértanúink számára csak ennyi maradt: egy (katonai vagy rab-) köpeny, meg a Biblia.  És nem ez a jelenet ismétlődött meg 1956 történelemfordító napjai után a megtorlás rafinált celláinak mélyébe vetett honfitársainkkal, Recsken és a lélekroppantás összes magyarhoni  műintézetében, amikor rabként, de hittel és szívből-fejből idézett Igék mécsvilágánál élték túl sokan a megaláztatást?
Október újra itt van, szomorúan szép és győzedelmes ünnepeivel, hősök és áldozatok emlékezetünkben felsorakozó, talán már messzeségbe vesző hosszú menetével. Nevekkel, s a névtelenségben maradtak némán is beszédes tanúságtételével.

Mindezek mögött pedig nekünk, protestánsoknak itt van még október 31., a reformáció naptámadatának ünnepe, mindennapi megújulásunk őrtüzeként. És magyarságunk megújító erőforrásaként, ami Mohácsnál bekövetkezett nemzeti tragédiánk után elhozta eleinknek a közösségi és egyéni vigasztalódást, az ismételt talpra állás esélyét, az élő hit belső támaszát. És növekvő nemzeti önismeretünk jeleként a széthúzás és irigység magunkban hurcolt csapdájának felismerését. Hogy milyen hatékonysággal? Úgy, hogy ma is újra tanulni kell az ősi leckét!

De a reformáció szilárdította meg bennünk a más népeknél nem hitványabb nemzet tudatát, európai egyenrangúságunkat, mikor peregrinus diákjaink Patakról, Pápáról, Debrecenből, Kolozsvárról, Losoncról, Kassáról bejárták a nyugati egyetemeket. És nem csak a hosszú út porát hozták haza, hanem fejükben és lelkükben az emelkedő nemzetek legújabb ismereteit. Ez a figyelő tekintet megmaradt akkor is bennünk, amikor jöttek az egykori, s legújabb idegen zsoldosok, nyugati és vadkeleti megszállók, s le akarták tépni a szabadságvágy felsőruháját népünkről, s ki akarták szaggatni a hit támaszát lelkünkből.

Október színei és ünnepei emlékeztetnek és tanulságul szolgálnak: egyénnek és nemzetnek megtartó, éltető erőforrása volt, s ma is az a Biblia.

De október arra is tanít: lehet az egyetlen felsőruhát is méltósággal, zúgolódás, elégedetlenkedés nélkül viselni. Fontos ezt elmondani akkor, amikor a „semmi sem elég” konzumgörcse szorítja sok honfitársunk idegrendszerét, s tünteti el ajkukról a köszönet szavát. Október józan tanulságai közül is kitűnik az, hogy anyagi és szellemi kultúra, hit és tudás, európaiság és magyarságtudat együttes vállalása tesznek minket méltókká eleink októbereihez, hagyatékához. Azokhoz, akik érettünk is vállalták és kiállták egy felsőruhával, meg Bibliával a történelmi szorítókat. De figyelünk-e még rájuk? Van-e gondunk így idei októberünkre? Vagy egyre nagyobb szakadék választ el már tőlük, egymástól, és magunktól is, meg Istentől? Gondolkodjunk el ezen, amikor magunkban, vagy ténylegesen meggyújtjuk az emlékezés mécseseit, vagy szívünkben csendesen felfénylik sok drága Ige mécsvilága!

Dr. Békefy Lajos

Istent keresem

5Móz 10

„Ő pedig fölírta a táblákra ugyanazt, amit először: a tíz igét...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →