Reformátusok, akik a szabadságharcért haltak

2010. október 05., kedd

Október 6., a nemzeti gyásznap alkalmával ezúttal nem a kivégzett tábornokokról, hanem a forradalom leverése utáni református mártírokról emlékezünk meg.

Sokunknak gondot okoz manapság az aradi tizenhármak felsorolása, és még kevesebbet tudunk a szabadságharc utáni véres megtorlás többi áldozatáról. Október 6., a nemzeti gyásznap alkalmával ezúttal nem a kivégzett tábornokokról, hanem a forradalom leverése utáni református mártírokról – köztük lelkipásztorokról, tanítóról és katonákról – emlékezünk meg.

Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly – hangzik az 1849. október 6-án kivégzett szabadságharcos tábornokok névsora, és ha sikerült felsorolnunk az aradi vértanúkat, gyorsan hozzátesszük gróf Batthyány Lajos volt miniszterelnök nevét, aki ugyanezen a napon szenvedett mártírhalált Budapesten.

Erre a tizennégy emberre is kevesen emlékeznek kapásból, pedig a megtorlás ennél is keményebb volt: 1849-1850-ben legalább 128 embert végeztek ki, több százan kerültek börtönbe, több ezren álltak hosszabb-rövidebb ideig vizsgálat alatt, több tízezer volt honvédet soroztak be büntetésként a császári és királyi hadseregbe. Gyakorlatilag nem volt olyan magyar család, amelynek valamelyik tagját ne érintette volna a megtorlás.

Nemcsak tábornokok vesztek oda

A nemzeti gyásznapon tábornokokra emlékezünk, pedig 1849 augusztusának közepéig a megtorlás legszélsőségesebb módja, a halálbüntetés főleg a polgári lakosságot sújtotta. Elég volt egy „rossz” prédikáció a templomban, egy kormány- vagy kormánybiztosi rendelet kihirdetése a faluban; néhány érdeklődő szó egy császári-királyi katonához, és az illető máris a haditörvényszék vagy a rögtönítélő bíróság előtt találta magát. Különösen veszélyeztetett helyzetben voltak a falusi papok, jegyzők, tanítók, akikre a kormányrendeletek kihirdetésének feladata jutott. Közülük került ki a kivégzettek egyötöde.

A szabadságharc legismertebb mártírjai, az aradi tizenhármak között nem voltak reformátusok, de a széles megtorlás áldozatai között lelkipásztorokat, tanítót, német alezredest, gyárost, a nyelvújítás vezéralakjának, Kazinczy Ferencnek a fiát, és Csehországban kivégzett huszárokat is találunk, rájuk emlékezünk ezzel az írással.

Tárgyalás tíz mondatban

Még az aradi tragédia – vagy ahogyan Kossuth Lajos nevezte a „magyar Golgota” – előtt, 1849. július 12-én Szikszay János csákberényi református lelkészt és Mannsbarth Antal ottani katolikus plébánost végezték ki rögtönítélettel Nagyigmándon. A csákberényi lakosság folyamatosan fenyegette a császári érzelmű tisztviselőket, akik közül a fővadászt, a jegyzőt és a kántortanítót 1849-ben rövid időre be is zárták a székesfehérvári börtönbe. Amikor 1849 júliusában a császári alakulatok elfoglalták a móri járást, Csákberényt tartották a legrosszabb szellemű településnek, a két lelkészét pedig különösképpen megbízhatatlannak ítélték.

altJúlius 11-én hajnalban letartóztatták őket és Mórra, majd másnap hajnalban Nagyigmándra kísérték a két foglyot. Winyewski százados Schütte altábornagynak küldött jelentésében a következőkben marasztalta el a letartóztatottakat: „Mind a katolikus plébános, mind pedig a református lelkész Csákberényen a népfelkelésről prédikáltak, az egyházközségeket folyamatosan izgatták a császári kormány ellen, sőt követelték, hogy ha a császári katonaság megérkezne, akkor ők maguk más fegyverek híján kövekkel üssék agyon őket.”

A református lelkész és a katolikus pap kivégzését a nagyigmándi plébános, Mester István jegyezte fel.

„Az igmándi református lelkész Komáromba menekülvén, háza üresen maradt, ezért a cs. kir. katonaság által fogháznak használtatott. Igen sokan, többnyire polgári rangból voltak ott elcsukva. Július 12-én korán reggel hozattak oda Manszbarth Antal csákberényi plébános és Szikszay János csákberényi református lelkész. A két egyházfi megrökönyödve állott a rohamléptekben felállított rögtönítéleti bíróság három tagja előtt. A tárgyalás alig tíz mondat hosszáig tartott. Az ítélet: kötél általi halál. A fent nevezettek bűnösnek találtattak felségsértés bűntettében, mivel az év májusában mindketten lelkészi minőségükben templomi nyilvánosság előtt hirdették ki a lázadó kormányzat debreceni detronizáló nyilatkozatát. Az ítélet kihirdetése után Susan vezérőrnagy felolvasta a kegyelmezési kérelemre írt haynau-i választ: ’Kihirdetendő és azonnal végrehajtandó.’ Ahogy azt Susan gúnyosan megjegyezte a némán álló lelkészeknek: ‘Önök tehát részesei őexcellenciája legmagasabb kegyelmezésének.’ Így a kötél általi halálos ítélet puskapor és golyó általi azonnal végrehajtandó ítéletre módosult. Még július 12-én dél tájban sortűz elé állították a két csákberényi lelkészt. Miután azok megírták utolsó soraikat, tiszta arccal és tiszta lélekkel álltak a puskák elé. A sortűz nem tévesztett, a két lelkész halottan dőlt a vérben ázó igmándi földre. A két élettelen testet közszemlére téve, a parókia kertjébe vitte két falubeli cigányember, akik feladatul kapták, hogy este visszatérve, a temetőben földeljék el azokat. A forró nyári délutánon közszemlére kitett holttesteken Fehér Dánielné – a parancs ellenére – megkönyörült, és saját fehér kendőjével takarta le a papok arcát. Az osztrák katonák észrevették a tiltott cselekedetet, és kocsiderékhoz kötve megkorbácsolták az idős asszonyt, aki kis híján belehalt a verésbe. Eljött az éjszaka és Mester István katolikus plébános és néhány falubeli a parancs értelmében eltemette a mártírhalált halt csákberényi lelkészeket. Koporsó és szertartás nélkül, jelöletlen sírba tették őket. Csákberénybe még azon a bizonyos délutánon ért egy igmándi hírvivő, aki vitte a szörnyű hírt. A harangozási tilalom ellenére megszólaltak a kis hegyi falu harangjai, az emberek ünnepi viseletbe öltözve mentek a megárvult templomaikba atyáik lelkéért imádkozni."

Az alsónémedi és a szokolyai lelkészt is kivégezték

Alig két héttel később, 1849. július 26-án végezték ki Halászy Károly református tanítót, nemzetőr századost Ócsán. Halászy Károly alsónémedi egyházának és iskolájának szolgálatában állt, ott fejtette ki a forradalom és szabadságharc alatti tevékenységét is. Haynau Ócsán átvonuló egységei néhány társával együtt a faluban állították hadbíróság elé, és miután forradalmi tetteit halállal büntették, itt is végezték ki golyó által.  Szintén főbe lőtték Kantsur András szokolyai református lelkészt, augusztus 27-én Pesten, mert egy gerillacsapat tagjai nála helyeztek el egy császári futártól elvett pénzesládát.

Csehországi és poroszországi református is az áldozatok között

Ezelőtt nem sokkal, jóval a tizenhármak kivégzése előtt a megtorlás áldozata lett egy református katonatiszt Aradon: augusztus 22-én Ormai (Auffenberg) Norbert. Ormai 1813. augusztus 22-én született a csehországi Dobřanyban, egy német eredetű református katonacsalád sarjaként. 1815-ben a család Magyarországra költözött. Norbert Auffenberg 1828. augusztus 14-én állt be a császári és királyi hadseregbe, 1839-től hadnagy volt az erdélyi kiegészítésű 31. gyalogezredben. 1840. szeptember 10-én a galíciai lengyel hazafiakhoz fűződő kapcsolatai miatt letartóztatták, és hét évi vizsgálati fogság után 14 év várfogságra ítélték, amelyet Munkács börtönében kellett letöltenie.

Az 1848-as forradalom győzelme után a magyar kormány kérésére amnesztiát kapott. Belépett Mieczyslaw Woroniecki herceg önkéntes vadászcsapatába, részt vett a délvidéki harcokban, majd a 38. honvédzászlóalj századosa lett. Később Kossuth őrnaggyá és segédtisztjévé nevezte ki. 1849. március 5-én alezredes, az 1. honvéd vadászezred parancsnoka lett, április 25-én Kossuth ezredessé és a honvéd vadászezredek főfelügyelőjévé nevezte ki. A fegyverletétel után Pankotán fogták el a 24. (Parma) gyalogezred ukrán bakái. Aradon hadbíróság elé állították, és miután megállapították, hogy tisztként szolgált a császári hadseregben, éppen a 36. születésnapján kötél általi halálra ítélték és kivégezték.

Az Arad után kivégzettek között szintén találunk egy német származású reformátust: 1849. október 20-án három külföldi katonát vezettek a bitófa alá, közülük volt az egyik Peter Giron alezredes. A német légió parancsnoka 1798-ban a poroszországi Aachenben született, vagyonos polgári családban. Ő maga gyáros volt a Rajna-vidéken, majd Bécsben. Részt vett az 1848. októberi bécsi forradalomban, majd Magyarországra menekült. Kossuth őt bízta meg a német légió megalakításával, Giron november 11-én ki is adta ezzel kapcsolatos felhívását. Őrnagyi rangot kapott, december 16-án Sopronnál a légió két százada élén már harcba is került. December 28-án Bábolnánál tisztázatlan körülmények között megsebesült, majd elhagyta alakulatát, előbb Debrecenbe, majd Nagyváradra utazott. Itt folytatta tovább a légió szervezését. Tavasszal alezredessé léptették elő.

Május 23-án Görgey Artúr Budára rendelte Giront, majd másnap August Thomstorff őrnagyot bízta meg a légió parancsnokságával. Június 4-én igazolásra szólította fel Giront, hogy decemberben miért hagyta el a hadsereget Bábolnánál. A közel egy hónapig elhúzódó eljárás végén Giron július 1-én kérte elbocsátását a magyar hadseregből. A főváros kiürítése miatt azonban az elbocsátó okiratot csak július 25-én bocsátották ki Szegeden. Giront azonban már ez sem menthette meg: a szabadságharc után a császári hadbíróság a bécsi forradalomban való részvételéért, a német légió szervezéséért és általában az 1849. április 14., a trónfosztás utáni ténykedéséért halálra ítélte. A pesti Újépület mögött két lengyel származású tiszttel, Karol Gustaw d'Abancourt de Franqueville századossal és Miczyslaw Woronieczki ezredessel együtt felakasztották.

Kazinczy fia is Aradon halt meg

Október 25-én vesztette életét Kazinczy Lajos, a költő-nyelvújító Kazinczy Ferenc fia. Lajos 1820. október 20-án született a Zemplén megyei Széphalmon. Tanulmányait a tullni utászkari iskolában végezte, 1839-1847 között a 9. huszárezredben szolgált, majd főhadnagyi rangban kilépett.

1848 júniusától kezdve önkéntesként részt vett a délvidéki harcokban, augusztusban honvéd főhadnaggyá és a dunáninneni önkéntes mozgó nemzetőri tábor parancsnokának nevezték ki. Szeptembertől százados, novembertől őrnagy volt, egyben az 1. (később 2.) utászzászlóalj szervezője Pozsonyban, majd Győrben. 1849 januárjában alezredes, dandárparancsnok volt a tartalék hadtestben, majd a Középponti Mozgó Seregben, január végétől hadosztályparancsnok ugyanitt, majd február elejétől az I. hadtestben. Március 10-én kinevezték az 1. huszárezred parancsnokává, majd április 3- án ismét hadosztályparancsnok lett az I. hadtestben, részt vett a tápióbicskei, isaszegi, nagysallói és komáromi csatákban. Április 19-én megkapta a Magyar Katonai Érdemrend 3. osztályát. Május 19-től a Csallóközben működő magyar erők, a Kosztolányi hadosztály parancsnoka volt. Május 25-én ezredessé léptették elő, június 2-án Görgey megbízta az Ung, Ugocsa, Bereg és Máramaros megyékben működő önálló hadosztály parancsnokságával. Augusztus 6-án csapataival Erdélybe indult.

Augusztus 22-én Zsibónál egyesült a székelyföldi és kolozsvári hadosztály maradványaival, átvette fölöttük a parancsnokságot, majd 24-25-én letette a fegyvert az orosz csapatok előtt. Az oroszok rövidesen átadták őt Clam-Gallas vezérőrnagy császári csapatainak, szeptember 8-án érkezett meg Aradra. A hadbíróság Kazinczyt felségsértés bűnében találta vétkesnek, ezért teljes vagyonelkobzásra, lőpor és golyó általi kivégzésre ítélte. Az ítéletet október 24-én hirdették ki, október 25-én Kazinczyt az aradi vár sáncárkában agyonlőtték.

A huszár vértanúk

A magyar szabadságharc vértanúi között kell számon tartanunk azt a tizenhárom huszárt is, akiket ugyan nem Magyarországon, azonban egyértelműen a szabadságharc támogatásáért végeztek ki. A külföldön szolgáló huszárezredek katonái 1848 őszétől kezdve minden módon igyekeztek hazajutni az ország védelmére. A kisebb-nagyobb csapatokban útnak induló huszárok sokszor súlyos harcok árán küzdötték ki a hazajutást, némelyik csapat óriási veszteségeket szenvedett.

Különösen a Csehországban állomásozó jászkunsági kiegészítésű 12. (Nádor) huszárezred katonáinak volt nehéz dolguk. A fogságba esett huszárok ellen azonban sokáig nem alkalmaztak súlyosabb rendszabályokat. Az ezred maradékát 1849 májusában Ausztrián át az olasz hadszíntérre irányították. Linz környékére érve azonban a huszárok, közel lévén a magyar határ, úgy döntöttek, hogy még egyszer megpróbálják a hazajutást. Ez az egyik csapatnak sikerült, két másikat viszont elfogtak a császári hatóságok.

Református vallású volt az első csapatból golyó általi halálra ítélt Mille János huszártizedes, akit július 23-án Bruck an Der Murban öt társával együtt végeztek ki. Szintén református hitűek voltak a másik elfogott csapat tagjai közül Deák János, Farkas Péter, Gyökeres András, és Herczeg Károly huszárok, akiken július 6-án Marburgban három társukkal együtt hajtották végre a halálos ítéletet.

Felhasznált irodalom: Hermann Róbert: Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc vértanúi – október 6.

Fodor Zsófia

Istent keresem

Lk 9,51–62

„Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink