Reformátusok és a reménység

2012. június 02., szombat

Június 1. és 3. között több mint harminchatezer ember hallgatja Billy Graham fia, Franklin Graham evangélizációját, illetve hívő magyar és amerikai zenekarok koncertjeit határon innen és túlról. A Reménység fesztivál hátteréről, jelentőségéről P. Tóthné Szakács Zitát, a fesztivál szervezőbizottsági tagját kérdeztük.

Kik vettek részt református részről a fesztivál előkészítésében?

Az amerikai Billy Graham Társaságot kereste meg a magyar baptista egyház négy évvel ezelőtt, hogy szeretnének szervezni egy felekezetközi fesztivált, ahol azt a reménységet hirdetik, ami egyedül a mi Urunk Jézus Krisztusban van. Minket Papp János, a Magyarországi Baptista Egyház akkori missziói igazgatója keresett meg. Amikor Victor Hamm, a fesztivál igazgatója eljött Magyarországra, sorra látogatta a felekezetek elöljáróit. Így jártak ők Bölcskei püspök úrnál is, és felkérték, hogy vállalja a védnökséget, amit ő meg is tett. Ennek már csaknem két éve. Amikor püspök urat felkérték a védnökségre, akkor engem jelöltek ki arra, hogy hivatalosan képviseljem a szervezőbizottságban a református egyházat. Számomra ez nagy megtiszteltetés, évtizedek óta dolgozom az ökumenében.

Nagyon sokszínűek vagyunk, de ezt csak akkor tudjuk hitelesen felmutatni, ha az egyik szín nem akarja elnyomni a másikat. A szervezést először csak a nagyjából húszfős szervezőbizottság végezte: közösen döntöttünk a helyszínről, az időpontról és arról, hogy Franklin Graham mellett kik szolgáljanak még az alkalmon. Azután megalakítottuk a húsz munkacsoportot, ahova olyan embereket kerestünk, akik hitelesek a maguk felekezetében. Fontosnak tartjuk, hogy senki se önmagát, hanem Krisztust akarja hirdetni, hiszen ez az egész fesztivál róla és az ő evangéliumáról szól. Ezt érezhettem végig a szervezés ideje alatt.

Mi volt a legpozitívabb tapasztalata a szervezés során?

A többi szervező hozzáállása – senki sem akarta előtérbe tolni a saját felekezetét. Mindig éreztem, hogy elfogadnak és elfogadják a református résztvevőket. Sajnos egyházunkban nem jutott el mindenkihez a Reménység Fesztivál híre. Ennek nyilván több oka is van. Egyrészt van egy érdektelenség. Sokan gondolják, hogy semmi sem fontos, csak az, hogy az ő gyülekezetükben jól menjenek a dolgok – így nem frissül a saját látásunk. A másik ok talán az is lehet, hogy egyházunk nem adta át a maga címlistáját a fesztivál szervezőinek úgy, ahogy azt az evangélikusok vagy a baptisták tették. A fesztiválról hírt adó levelek a Zsinati Hivatalba érkeztek, onnan továbbították őket. Nyilván ez mindig egy kis késéssel is járt, így vannak, akik jelezték, hogy lemaradtak például a felkészítő tanfolyamokról, ahol pedig szerettek volna ott lenni.

Milyen előkészítők voltak ezek?

Kilenc hónapos felkészülési idő állt a felekezetek segítőinek rendelkezésére, amely alatt megtanulhatták, hogyan kell megszervezni egy ilyen fesztivált. Lelkipásztoroknak is indult kétnapos tanfolyam Keresztyén élet és tanúságtétel címmel, s az itt tanultakat ők a környezetükben élő gyülekezetekben tovább tanították. A használt tananyagokat már sok ország különböző felekezeteiben kipróbálták. A benne foglalt módszerek azonosak, de anyaguk hozzáigazítható az adott közösség kérdéseihez. Számtalan konferencia szervezésével a hátam mögött is elmondhatom: még mindig van mit tanulni.

Akkor a Reménység Fesztivál a benne szolgáló sok ezer embernek szól igazán, vagy annak a sok ezer embernek, akiket vendégként várnak?

Ez a sok előkészület és munka mind azokért az ezrekért van, akik eljönnek ide, és akik megtérhetnek, ha meghallják az evangéliumot. Az egész felkészülés azért van, hogy alkalmasak legyünk az Ige hirdetésére, a támogatásra, a vezetésre, a hívogatásra. De a legfontosabb: az imádság. Ezért szervezték a Hozz egy barátot nevű programot, hogy már hónapokkal előtte imádkozzunk azokért, akiket szeretnénk az evangélizációs estékre meghívni.

Nem vagyunk alkalmasak a vezetésre, a hívogatásra a református egyházban?

Sokszor nem. Nagyon sokszor elbukunk abban, hogy mások számára érthetetlen egyházi nyelvezetet használunk, vagy csak a saját, református szemszögünkből nézzük Krisztus Egyházának ügyét. Önmagunk körül forgunk, csak a saját gyülekezetünk életét figyeljük. A felekezetköziség előnye, hogy mindenki megtartja a saját identitását: ahogy a gyümölcsöstálon lévő gyümölcsöket sem turmixoljuk össze – hiszen az már nem gyümölcsös tál lenne. Az elmúlt két év alatt senki nem akarta itt áttéríteni a másikat, viszont mindenki igyekezett a saját színét hozni. Valamennyien a Krisztus jó illata lehetünk, bármely gyülekezethez tartozzunk is. A találkozó előtti napon is több ezren imádkoztunk egy akarattal azért, hogy valóban a Szentlélek Úristen szólhasson Franklin Graham, illetve a zenekarok szolgálata által, hogy megérintse az emberek szívét az Isten Szentlelke, megérezzék bűnös voltukat s a lehetőséget, hogy van ebből szabadulás. Azért imádkozunk, hogy ez ne csupán emberi vállalkozás legyen, hanem tudjuk ezt alázattal úgy tenni, hogy hagyjuk a Szentlelket munkálkodni.

Mit fog kezdeni a mi egyházunk az itt megtért emberekkel?

Nagyon bízom benne, hogy lesznek befogadó gyülekezetek. Nagyon sok jó gyülekezet él egyházunkban, ezért is jó lett volna, ha nagyon sokan részt vesznek az előkészítőkön, ahol az evangélizációt követő időszakra is kaptak útmutatást a résztvevők. A Fesztiválon dolgoznak úgynevezett tanácsadók, akik kimennek az evangélizáción megtértek mellé, megszólítják őket, beszélgetnek velük és hívják őket a saját közösségükbe. Jó lett volna, ha minél több református lett volna a tanácsadók között, és megszólítottak volna embereket, hogy a mi református népünk is frissüljön új megtértekkel. Természetesen nem elég az egyszeri megtérés. Ez itt egy érzelmi döntés, a jéghegy csúcsa. Nagyon nagy szerepe van az ezt követő befogadó szeretetnek és tanításnak.

Először a hetvenes években, még Tahiban a szabad ég alatt, aztán 1985-ben, majd 1989-ben a Budapest Sportcsarnokban hirdette az evangéliumot a most kilencvenhárom éves Billy Graham. Most az ő fia szolgál közöttünk.

Milyen időnközönként van szükség ilyen típusú evangélizációra?

Ott voltam Billy Graham igehirdetésén '89-ben – döbbenetes élmény volt számomra, ahogy az imádság közben a légyzümmögést is lehetett hallani kilencvenezer ember részvétele mellett. Ahol az Isten Lelke működik, és az Istenre figyelnek az emberek, annak olyan atmoszférája van, ami megfogja az ottlévőket. A női imacsoportban azért imádkoztunk, hogy ha valaki ellenséges vagy provokáló lelkülettel jön ide, a Szentlélek megcselekedheti azt, amit Saullal: megtérjen és Pállá legyen. Amikor elindult a mostani szervezés, sokat beszélgettünk arról, hogy meg van írva: „mondd el faidnak és azok fiainak is". Eltelt több mint húsz év az előző Billy Graham-evangélizáció óta. Ma már nem okoz eufóriát a gondolat, hogy szabadon jöhetünk össze több ezren imádkozni. A mostani fesztivál fő üzenete a reménység, amely nem emberekben van. Ma, amikor az a kérdés, hogy az IMF vagy az EU ad-e nekünk hitelt, akkor nagyon fontos hirdetni, hogy van egy ennél sokkal feljebbvaló reménységünk. Isten nagyságos dolgait kell hirdetnünk! Ez nagyon fontos üzenet, amit minden generációnak újra és újra el kell mondani, hogy Istenbe vessék reménységüket! ( 78. zsoltár 1-8.)

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Kalocsai Richárd

Istent keresem

1Thessz 2,1–12

„...a mi Istenünktől bátorságot kaptunk arra, hogy nyíltan hirdessük nektek Isten evangéliumát...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →