Sírjanak a papok! – Szabó Imre emlékére

2011. április 20., szerda

És sírtak. Sírt Szabó Imre is sírt egyházáért, népéért, a délvidéki magyarokért, sírt a betiltott szolgálatok, a hűtlen szolgák, a keményszívű magyarok miatt. Sírt a meg nem született életekért, a temetőkért, a cigányokért a megfáradt hívőkért…

altSzabó Imre, az „Espi” 1919-ben született a délvidéki Alsóittebén. Mint nemzedékéből sokaknak, életének nagyobbik része ebben a sírásban telt. Végig kellett élnie a megraboltatás idejét, az ország, a nemzet, az egyház javainak pusztulását. Sírása mégsem kizárólag az érzelmi megrendülés, az önsajnálat, vagy, ahogy ő mondta, a „papi önérdek” megnyilvánulása volt, hanem bibliai parancs, amelyet mint isteni üzenetet életének döntő pillanataiban, kudarcok és győzelmek között újra és újra felidézett, és szó szerint követett. Ha már senki sem sír, ha már a megrablottak nem is érzik a veszteséget, ha már senkinek nem fáj, akkor maradnak a papok, a pásztorok, a hűséges szolgák. Akik a nagy nyomorúságból jöttek, s átmenve a nagy ébredésen, politikai és egyházpolitikai változásoktól nem függetlenül, de azokat mindig második helyre utasítva szegődtek el Krisztus szolgálatára.

Sírjanak a papok – ez a címe 1995-ben megjelent önéletírásának, amely lehetne a falusi református lelkészek kisenciklopédiája is, de több annál. Egyháztörténet, megalkuvások nélküli személyes napló, kérlelhetetlen hívő önvizsgálat, az eklézsia humora, mély öniróniával megírt családtörténet, nép-rajz, teológiai reflexiók, hitharcok dokumentuma. A magyar református karizmatikus mozgalom belső tükre – nélkülözhetetlen adalék annak megértéséhez. Bizonyságot tesz róla, hogyan szolgáltak a Lélek ajándékaival egymásnak, a gyülekezeteknek azok a lelkészek és egyszerű hívők, akik a magyar református egyházat elhagyni soha nem akarták, de a Szentlélek teljességének ajándékáról nem lemondva, annak megújulásáért naponta imádkoztak és tettek. Pedig milyen nagy volt a divatok kísértése, ál- és valódi szövetségesek hívása! „Kívül tágasabb!” Nagyobbak a szolgálati lehetőségek, a szabadság. De a hűség erősebb volt. Erősebb volt akkor is, amikor a politika hívta a Szabó Imre-féle fiatalokat, hogy a második világháború után a közéletben keressék népük boldogításának lehetőségét. A Kisgazda Párt Független Ifjúsága csak egy állomás lett az Istenhegyi Otthon mellett, ahonnan maga Zsindelyné Tüdős Klára bábáskodott házassága körül, amelyet Szabó Évával, az akkori legendás esperes, Szabó Imre lányával kötött 1949-ben. Hatvankét év házastársi és szolgatársi közösség lett belőle, hét gyermek és számos unoka. Sírtak ők együtt is, ha kellett, de mindig, s leginkább hálát adtak minden apró lehetőségért és gyümölcsért, amelyekben az egyetemes Isten Országa építésének ajándékát látták. Szent együgyűség és egyetemesség a hitben, a műveltségben, a szolgálatban. 

Harminchárom évig a sárbogárdi gyülekezet volt a szolgálati helyük, s a nyugdíjba vonulás után is az otthonuk, de közben az egész ország, meg a határokon kívül élő magyarok is, mind-mind a szolgálat színterei. Az utolsó percig megőrizte szellemi frissességét, lelki tisztaságát és nyitottságát. Éppen két éve, kilencvenévesen szólt az országgyűlési képviselők áhítatán a jövendő miniszterekhez és miniszterelnökhöz:
„…engem is nem egyszer kővel megdobáltak, megvertek a szerb gyerekek. Sokkal nagyobb baj az, ha mi magunk, magyarok verjük egymást. Ha bennünk, magyarokban meglazul, és szinte kipusztul a természetes egymáshoz való szolidaritás, az az egység, amely természetes egy népben. Vagy, hogy egészen közönségesen szóljak, az a legnagyobb baj, ha mi magunk, magyarok nem szeretjük egymást, pedig már régen azokat is szeretnünk kellene, akik nem magyarok. És tulajdonképpen azt mondhatjuk, el kell ezt ismernünk, hogy bizony megöregedett néppé lettünk, elfáradtunk, és kihalt nagyon sok minden bennünk, ami ott kellene, hogy legyen, mint elevenítő erő. De azért a legnagyobb baj mégis az, hogy a keresztyénségünkben is lehanyatlottunk. És ez minden bajunknak a gyökere. Tehát elsősorban a keresztyénségünkben, hitünkben van szükség arra, hogy megújuljunk. … Kicsi nép vagyunk, de voltak nagy embereink, és őrájuk mindig is szükségünk van és lesz, mert nélkülük egyszerűen nem fogunk létezni. De szabadjon azt mondani, hogy a nagy embereknél még nagyobb szükségünk van szentekre. És amikor a Szentlélek lehajol hozzánk, akkor nem is annyira egy emberi nagyságra akar felemelni bennünket, hanem szentekké akar tenni. Szükségünk van szent emberekre. Nemcsak jó igehirdető papokra, hanem szent papokra, és nemcsak jó, ügyes politikusokra, hanem szent politikusokra. És szükségünk van arra, hogy egész népünket átjárja a Szentléleknek a szentsége. Mert abból a mélységből, amiben vagyunk erkölcsileg, jellemileg, abból csak úgy emelkedhetünk fel, ha egyenesen szentté válunk.”

Most elment. De ez a hang, ez az ébresztés és hálaadás ne haljon ki közülünk! Tartozunk ezzel neki, s azoknak, akik társai voltak a magyar református egyház és közösség megmentésében nagy történelmi viharok és belső válságok idején. De tartozunk evvel magunknak, az utánunk jövő nemzedékeknek, s mindenekelőtt az egyház Urának.

Emléke legyen áldott!    

Balog Zoltán, kép: parokia.hu

Az életének 92. évében elhunyt Szabó Imre ny. lelkipásztor búcsúztatása nagyszombaton, április 23-án lesz a sárbogárdi református templomban, majd a Huszár temetőben

Istent keresem

Bír 19,1–21

„Békesség neked! Amire csak szükséged van, az az én gondom.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →