Kató Ibolya és férje, Kató Béla püspök nevét Illyefalvához kötjük, de itteni szolgálatuk előtt nyolc és fél évig Cófalván élt a család. A lelkészházaspár imaházat épített, lakhatóvá tette a teljesen lepusztult parókiát, és feljavította a földrengésben megsérült templomot. Itt születtek a gyerekeik, és szolgálatuk idején a közösség mindenesei voltak: lelkész, mentős, gyógyszerész, lelkigondozó, tanár… Úgy éltek, mint egy nagy család. A nehézségeket leginkább a körülmények okozták: a vidék hideg, szeles időjárása, nagy havazásai, a Sepsiszentgyörgyre ingázás a két kicsi gyerekkel úgy, hogy sokáig autójuk sem volt. – De ennek is megvolt a szépsége, tanulságos volt, és sok erőt tudtunk meríteni a nehézségekből, jobban tudtuk utána értékelni, ha valamihez könnyebben jutottunk hozzá. Az emberek kedvessége, egyház iránti odaadása sok mindenért kárpótolt – vallja Kató Ibolya, és hozzáteszi: nagy segítség volt, hogy a szüleire, édesanyjára teljes mértékben számíthattak, így tanárként vállalhatott munkát.

Az elnyomó rendszer árnyékában

A házaspár 1988-ban, a településrendezésnek álcázott falurombolások időszakában került Illyefalvára, ahol lehallgatások, fenyegetések, telefonos zaklatások nehezítették az életüket. – Gondterhelt időszak volt: szürkeség, kilátástalanság, pesszimizmus lengte be az emberek életét, mindenki reménytelen volt. Az illyefalvi vár sok helyen leomlott, négy bástya a földig rombolódott, a templom is rossz állapotban volt – idézi fel Kató Ibolya. A templomban nem volt fűtés, és a téli időben sokszor feljutni sem volt könnyű a dombtetőre, így a gyülekezet a parókia egyik szobájában tartotta az istentiszteleteket. – A férjem ötlete volt, hogy a meglevő nagy csűrt alakítsuk át gyülekezeti házzá. Mivel csak belső átalakítás folyt, nem kellett hozzá építkezési engedély, gyorsan haladtunk, de amikor már majdnem befejeztük a munkálatokat, az egyik falubeli fizetett szekus alkalmazott feljelentett minket.

Meghurcoltatások sora következett: hét különböző bizottság érkezett, a férjemnek fél évre megvonták a fizetését, a palástját is el akarták venni, az imaházat pedig buldózerrel akarták lerombolni. Ekkor a gyülekezet az alig fél éve odaérkezett papja mellé állt, minden őrá kirótt büntetést kifizetett, és közös hitbeli építkezés kezdődött el. Minket tulajdonképpen a ‘89-es események mentettek meg – foglalja össze röviden a kommunista rendszer visszaéléseit Kató Ibolya. – A gyerekek nem teljesen értették, mi történik körülöttük, de éreztek valamit, amit nem tudtak szavakba önteni. Igyekeztünk, hogy a lehető legkevesebb sérüléssel kerüljenek ki ebből az egészből. Ezek a történések szinte minden lelkész életében előfordultak, aki valamivel többet tett az előírtaknál. Rosszabbul is végződhetett volna – jegyzi meg a lelkészné. Az imaház azóta is áll, novembertől húsvétig most is ott tartják az istentiszteleteket.

Illyefalva, az újdonságok, találkozások központja

Az 1989-es fordulat után vált lehetővé az illyefalvi vártemplom és vár újjáépítése, amely azonban csak úgy valósulhatott meg, ha valamilyen rendeltetést kap a műemlékegyüttes. A várban nyári ifjúsági táborozóhelyet szerettek volna kialakítani, így indult el a gyűjtés ‘90 nyarán: svájci konfirmandusok ajánlották fel az építkezéshez szükséges első adományt. Tervkészítés közben fogalmazódott meg az a felismerés, hogy megfelelő infrastruktúra és állandó személyzet nélkül nem tartható fenn az intézmény, így készült el 1992 októberére a konferencia- és képzőközpont, amelynek működtetésére létrejött a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány. Ezzel párhuzamosan a templom és a bástyák is elkészültek 1993 májusára. A helyszín ma is az ifjúság találkozóhelye: a bástyákban szobákat, színpadot rendeztek be, a várfalakon belüli tágas tér pedig ideális a szabadtéri foglalkozásokhoz. Az intézmény ugyanakkor fontos feladatának tekinti az állandó képzést és továbbképzést is, nagy szerepet szánva az egymásra találás, a kapcsolatépítés, a szolidaritás, az egymás általi gazdagodás eszméinek.

Már a hetedik nemzedék tanul Illyefalván

– Az első tizenöt évben rengeteg rendezvény volt, néha egyszerre százötven-kétszáz személyt is vendégül láttunk. A központ megalakulása idején nem voltak ehhez hasonló intézmények Erdélyben, így mindenféle kulturális és egyházi rendezvény Illyefalván zajlott: egyházi vezetőségi ülések, ifjúsági és színjátszó találkozók, munkatársképzők, közgazdászok, jogászok, orvosok, néprajzosok konferenciái. Külföldről és itthonról is nagyon sokan látogattak meg bennünket. Az elején nagyon nehéz volt, hiszen az egész ügyintézés az évek során alakult ki, saját tapasztalatainkból tanultunk leginkább. Reggeltől estig dolgoztunk, mert mindig voltak vendégeink. Fokozatosan kezdtek az országban hasonló intézmények létrejönni, így lassan csökkent a forgalom, de olyan évünk is volt, hogy tizennégyezer ember fordult meg itt. Mindennel kellett foglalkozni, az azonnali cselekvésé volt az idő, nem tudtunk az apróságokon fennakadni, elmélázni – szemlélteti a sürgést az intézmény vezetője, majd hozzáteszi: „szép idők voltak, sok hasznos rendezvényt fogadtunk be, és rengeteget tanultunk mi is belőle.” A KIDA központja adott otthont az első erdélyi mentálhigiénés képzésnek is tizenhat évvel ezelőtt. Az intézmény ma a Károli Gáspár Református Egyetem konzultációs központjaként működik, és ma már a hetedik nemzedék tanul Illyefalván.

Mindent a gyerekekért

Kató Ibolya pszichológiát tanult Kolozsváron, azonban harmadéven Ceauşescu utasítására megszűnt a képzés, ezért filozófia–történelem szakon fejezte be tanulmányait. Társaival annyi engedményt kaptak az egyetemtől, hogy párhuzamosan tanulhattak és államvizsgázhattak pszichológiából. Iskolapszichológusként került Sepsiszentgyörgyre, de hamarosan a pszichológusi állásokat is megszüntették. A tanfelügyelőség a magánéletébe is megpróbált beleszólni: kifogásolták, hogy lelkipásztorhoz megy feleségül. Végül nehéz szociális helyzetű gyerekek iskolai felzárkóztatására kapott lehetőséget. Szép, eredményes időszakként emlékszik ezekre az évekre: rengeteget olvastak, szavalóesteket tartottak, mindennap meglátogatta a hiányzó gyerekek családjait. Ezután kisegítő iskolában tanított kilenc évig, ehhez pedig a gyógypedagógia terén is fejlesztenie kellett magát autodidakta módon, de mindezt végül a gyermekfaluban is kamatoztathatta.

– 1992-ben kezdtünk el azon gondolkodni, mit tehetnénk az árvaházakban tengődő, a kórházakban hagyott picinyekért. Elhatároztuk, hogy létrehozunk egy intézményt a gyerekáldás örömeiben osztozni nem tudó szülőknek és az elhagyott, árva gyerekeknek. Így készült el 1994 októberére az illyefalvi gyermekfalu, ahol családi rendszerben működő nevelést szerettünk volna megvalósítani, hiszen minden gyereknek joga van ahhoz, hogy családban nőjön fel, és ez a legegészségesebb nevelési környezet számukra. Nem volt egyszerű ennek a fenntartása, mert a koncepció teljesen új volt, nem létezett ehhez hasonló Romániában, de még Európában sem, különösen, hogy alapítvány által működtettük – foglalja össze a gyermekfalu indításának körülményeit Kató Ibolya.

Kitartás a bizonytalanságban

Az intézmény hat év alatt népesedett be, és hét családban huszonkilenc gyereknek adott otthont. Sajátos elképzelés szerint működött 1995 szeptemberéig: a szülők csecsemőkortól az életbe kilépés pillanatáig nevelték a befogadott gyerekeket. Ebben a munkában a KIDA a szociális védőháló szerepét vállalta, biztosítva a feltételeket: például berendezett lakást, kertet, az anyák bérét, a közköltségek fizetését, a ruházat, zeneterápia, sportórák költségeit, a tanácsadást. Az édesanyák egy tanári fizetésnek megfelelő összeget kaptak, az apáknak kötelező volt munkát vállalniuk. 2005-ig az alapítvány nem kapott semmilyen támogatást a gyermekfalu működtetésére, mindent a maga erejéből kellett előteremtenie.

Tizenegy évig működött ez a rendszer, aztán egyik napról a másikra minden megváltozott. Az alapítvány felügyeleti jogát visszavonták, ugyanis civil szervezet nem tarthat fenn hivatásos nevelőszülői hálózatot Romániában. A szülőket kötelezték a hivatásos nevelőszülői képzés elvégzésére, a felügyeleti jog a gyerekjogvédelmi intézmény kezébe került, de a családok továbbra is a gyermekfaluban maradtak, mert nem volt hová menniük. – Nagyon nehéz volt ez az év mindannyiunknak: lenullázták a tevékenységünket, bizonytalanság uralkodott el mindenen, a szülők féltek, hogy elveszítik a gyerekeiket, és a gyerekek is a szüleiket. Csak a kegyelem és gondviselés tartott meg mindannyiunkat – idézi fel a pszichológus.

Különleges kapcsolat

A szakember úgy véli, az árva és elhagyott gyerekek családban nevelésének az volt az előnye, hogy egész pici korukban, babaként kerültek ide, és szétválaszthatatlan kötelékek alakultak ki nevelőszüleikkel. Most a kis lakók felnőttek, gyerekeik születnek, a családalapítás időszakában vannak – meséli büszkén Kató Ibolya, a folyamat vezetője, lelkes mindenese, majd hozzáteszi: ma is sokukkal tartják a kapcsolatot, három család maradt Illyefalván, többen a környéken telepedtek le, és az egyik szülőpárra bízták a konferenciaközpont adminisztrációját.

A projekt tavalyelőtt fejeződött be, amikor mindegyik gyerek betöltötte a tizennyolc évet, és a családok saját otthonaikba költöztek. – Nem volt diadalmenet ez a huszonhárom év, voltak nagyon nehéz időszakok, de úgy gondolom, hogy teljesen más volt ezeknek a gyerekeknek az élete, mintha intézetben nőttek volna fel. Sok ügyes fiatal került ki közülük, van, aki egyetemet, van, aki asszisztensképzőt végzett, sokan dolgoznak már és nevelik a gyerekeiket – magyarázza Kató Ibolya.

Új remény új családoknak

A gyermekfalu megüresedett házait mára teljesen átalakították, ide költözött be a Semmelweis Egyetem Pető András Karának kihelyezett tagozata, a Pető András Fejlesztő- és Képző Központ. – Mindig valami olyasmit próbáltam meghonosítani Erdélyben, ami még nem volt itt, de óriási szükség lenne rá. Már több éve szerettük volna a képzést áttelepíteni, tehát volt rá igény, befogadó közeg. A rehabilitáció már öt éve folyik Illyefalván, és nem utolsósorban voltak alkalmas épületeink is. 2017 szeptemberében indult el a konduktorképzés, és most már a második évfolyamot is beiskoláztuk – mondja a kezdeményezésről Kató Ibolya.

A konduktorképzés módszerének lényege, hogy lehetőséget ad a személyiség minden oldalú kibontakoztatására, ugyanakkor lehetővé teszi a társakkal való együttműködést is. Pető András gyógymódjának alapgondolata, hogy idegrendszerünknek a károsodások ellenére is vannak tartalékai, lehetőségei új kapcsolatok kiépülésére, és ezek a tanulási-tanítási folyamat megfelelő vezérlésével mozgósíthatók. A foglalkozások során összetett személyiségfejlesztés történik, a gyerekeknek pedig az a legjobb, ha minél korábban megkapják a diagnózisukat. – Ha kicsi kortól hozzák a gyereket, csodálatos eredményeket lehet elérni bizonyos esetekben. Olyanok is vannak, akikről sohasem gondoltuk volna, de mára önállóan járnak. Igaz, mindez nagyon sok munkát igényel, és a családokat is keményen igénybe veszi, ezért is szeretnénk létrehozni a mentálhigiénések segítségével a szülők, hozzátartozók támogatócsoportjait – mondja terveikről Kató Ibolya. A távolabbi jövőben hasznos lenne románajkúakat is bevonni a képzésbe, esetleg kiterjeszthető lenne a módszer a Balkánra is. A képzés hazai akkreditáltatása szintén a jövő feladata, amelynek első követelménye a konduktordiploma megszerzése.

– Négy éve nyugdíjas vagyok, de többet dolgozom, mint azelőtt. Ha az egészségem engedi, nem szeretnék végérvényesen visszavonulni. Több időt szeretnék az unokáimmal tölteni, csak még nem találtunk olyan embert, aki az egész itt folyó tevékenység lényegét átlátná, átvehetné, és lelkiismeretesen végezné. Nehéz megfelelő munkaerőt találni, nagyon sokan elhagyták Erdélyt, de Zsóka kolléganőnk, aki konduktorképzést végez, leveszi a terhek egy részét a vállamról – ismerteti a jelenlegi helyzetet Kató Ibolya, aki a rengeteg említett tevékenység mellett püspökasszonyként is megállja a helyét férje mellett, és a sok utazás, feladat, hivatalos teendő mellett is mindig szakít időt a családra, két unokájára.

Berekméri Gabriella, fotó: Kiss gábor