Szívig érő Afrika – A magunk belső utazását is végigjártuk...nem kevésbé izgalmasat, mint amit Kenya nyújtott...

2010. március 24., szerda

altNagyvárosi istentisztelet: idős hölgy kezében mikrofon, előénekléssel vezeti a körülbelül 30 fős kórust és a mintegy 1000 fős gyülekezetet.Ha először csinálná, akkor is profinak tűnne, annyira a vérében a dallam, a ritmus. De nem is ez a legfontosabb, hiszen Istent dicséri, Ő van a középpontban.

,,Valaki énekel, Uram, jöjj!" - csendül fel a gyerekkoromból ismerős dallam.
Becsukom a szemem, egyre inkább nekem is Ő van középpontban.
,,Valaki sír, Uram, jöjj!" - igen, Uram, ez rólam szól. Jöjj!

 


altAmíg nem jártam maszájok közt, nem is tudtam arról, hogy milyen percepciókkal élek. Néhány találkozás, pár perc beszélgetés és recsegve-ropogva dől össze, aminek soha nem kellett volna felépülnie. Ősi törzsi ritmusok és dallam - talán a szokásos köszöntést éneklik - gondoltam. Aztán az ének végén kiderült, hogy a Mennyei Jeruzsálemről énekeltek. Előáll az elnök, és ékes brit angolsággal meghív bennünket a manyattáikba (maszáj sárkunyhó), ahová autógumiból készült lábbelit viselő beszélgető partnerem kísér el. Egy kicsit leragadtam a Mennyei Jeruzsálemről szóló éneknél, ezért próbálom neki elmesélni, hogy mit jelent számomra a dicsőítés. Egy-két suta mondat után kísérőm átveszi a szót, és felsejlik bennem: lehet, hogy sokkal többet tud arról, hogy mi a dicsőítés? Igen! Itt, maszájföldön az, hogy valaki egyszerű, nem jelenti azt, hogy ne tudná mi az igazi istenimádat, vagy ne beszélne 3 nyelvet (maszáj, szuahéli, angol). Az, hogy valaki kevés dolgot birtokol, nem jelenti azt, hogy szegény vagy nem elégedett, hogy ne adna oda mindent.
Megnyitották otthonaikat, és nekünk is levágták a kecskét. Nekem ,,csak" sült hús, nekik az életük múlik rajta.
A húst rágcsálva feladom, hogy megértsem őket, és átadom magam a szeretetnek, melyben vendéglátóink fürösztenek.

altHawa-ban utcagyerekek számára létrehozott otthonba látogattunk.
Köztük ültünk, javában zajlott a bemutatkozás, és a meghitt légkörben egyszer csak azt veszem észre, hogy kis lábak érnek a lábamhoz. Először csak tétován, aztán egyértelműen hozzámsimult a négyéves forma kislegény. Akárcsak a kisfiam :)
Persze, hogy átöleltem.
És nyeltem a könnyeimet.
Ennyit tudtam adni, de többet nem is kaphattam volna!

Az egyik legmélyebb találkozás: HIV-fertőzött gyerekek otthonába érkeztünk, a kezdeti feszültséget az üdvözlésünkre sereglő gyermekek kinyújtott karja oldotta. Egyértelmű üzenet: "vegyetek fel, öleljetek át", vagy "meg szeretnélek ölelni, megengeded?".
Később egy mesében szerepelve őszinte és tiszta irigységet éreztem azok iránt, akik a mesét néző csemetéket ölükben tarthatták.
Aztán valahogy elvesztettem a csapatunkat, viszont egy tucat csemetét találtam a bejáratnál.
Csip-csip-csókázni szerettek volna, és nem unták meg :)

altEszembe jutott, hogy a fiaimmal szoktunk "hátizni". Választhattak, hogy szamár, ló, vagy teve legyek, akin egyesével lovagolhatnak egy kört. Könnyűek voltak, de a hőségben hamar patakzott rólam a víz. Ők meg csak "hátiztak", és ezt sem unták meg, csak a fogytán levő levegőm parancsolt megálljt.
Utólag jöttem rá, hogy ezek a percek voltak azok, amikor elfelejtettem, hogy csak egy tizedük számára nem végzetes a betegség...
És ott maradt bennem a kérdés: Miért nem kérjük a gyógyulást számukra? Vajon Jézus mindegyiküket meggyógyította volna?
Nem szeretek búcsúzkodni, de tőlük másképp volt nehéz elválni. Nem siettem felszállni a buszra, csak figyeltem, hátha lesz még ölelést kérő, ölelésre nyújtott kar...

Végh Péter
Gazdagrét

Ez történik továbbiak →