Tanítvány vagy szimpatizáns?

2013. február 25., hétfő

Bibliavasárnapra készülve kerestünk egy kevésbé központi szentírási alakot, hogy közelebbről megismerjük őt. Nikodémusra esett a választásunk, aki mindössze háromszor jelenik meg a Bibliában. Mindannyiszor János evangéliumában találkozhatunk vele, először akkor, amikor Jézussal beszélget, másodszor, amikor védelmébe veszi Jézust a nagytanács előtt, végül akkor, amikor segít eltemetni Jézus testét. Mindezek ellenére mégis azon kevés újszövetségi szereplők közé tartozik, akikről nem lehet tudni, keresztyénné lettek-e.

„Nikodémus olyan farizeus volt, aki a nép vezetői közé tartozott és a zsidó nagytanácsban is helyet kapott. A két társadalmi státus nem esett feltétlenül egybe, mert míg a farizeusok elsősorban a népi kegyességnek az emberei voltak mintegy sajátos kasztot alkotva, addig a nép irányítói jómódban éltek és politikai befolyással is bírtak" —ismerteti Pecsuk Ottó, református lelkész, a Bibliatársulat főtitkára, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi karának adjunktusa. A teológus szerint Nikodémus azt akarja tisztázni, hogy neki, az írásokat követő, kegyes, istenfélő farizeusnak, kicsoda Jézus. Nikodémus szem- és fültanúja volt tetteinek, tanításainak és érzékelte, Krisztus nem tehetne csodákat és egész másként beszélne, ha nem lett volna Istennel kapcsolata. Ez indíthatta többek között arra, hogy éjszaka felkeresse, ahogy ő hívta, a Mestert. Sokan azt vallják, azért éjjel látogatta meg, mert félt, míg egy másik magyarázat szerint azért, mert Jézus napközben tanított, gyógyított, és eközben rengetegen követték őt. Ilyenkor nem lehetetett a közelébe férkőzni, személyesen beszélgetni vele.

Újjászületés, örök élet

A Jézussal való párbeszédében Nikodémus csak a kérdésfelvetésig jut el: „Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?"(Jn 3,4) „Ez az egyik olyan klasszikus hely a Bibliában, ahol Jézus kifejtheti azt, hogy az embernek szüksége van a Szentlélek általi újjászületésre. Ezért is olyan különleges"— mondja Pecsuk Ottó. Hozzáteszi, hogy a Nikodémus Jézusnál bibliai szakasz (Jn 3,1-21) arra is lehetőséget ad az evangélistának, hogy egy szójátékot alkalmazzon, hiszen a görög nyelvben az újjászületés, a felülről születés jelentését is magában hordozza. „Ez az, amit Nikodémus nem ért, az értetlen evangélium-hallgató, olvasó prototípusaként jelenik meg, bemutatja azt, mennyire könnyű a szavak első szintjén félreérteni, elutasítani a tanításokat.  De ha az ember Jézus szavait mélyrehatóbban megvizsgálja, megérti azok teljes jelentését, és az fogja az új életre elvezetni" — fejtegeti a teológus.

Az adjunktus azért is tartja nagyon érdekesnek Nikodémus Jézussal való találkozását, mert itt kivételesen János evangélista is az Isten országa kifejezést használja, mint a szinoptikusok (Máté, Márk, Lukács evangéliuma). „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát." (Jn3,3) János apostolnál általában Jézus az örök élet hirdetőjeként jelenik meg, ahogy ez később a Nikodémussal folytatott diskurzusa további részében is (Jn3,15-16) olvasható. János itt vezeti be az evangélium fő témáját és a keresztyén hit egyik legkardinálisabb kérdését: mit jelent az örök élet.

Jézuskövető?

„Azt nem tudjuk, hogy az éjjeli beszélgetés mit indított el Nikodémusban, mit változtatott rajta, és az sem, hogy később keresztyénné lett-e" —közli a megdöbbentő tényt Pecsuk Ottó, majd felvázolja az ezzel kapcsolatos hagyományokat. Az egyik alapján később az apostolok térítették és keresztelték meg, míg egy másik tradíció szerint mindvégig megmaradt a szimpatizánsok, érdeklődők között.

„A Biblia az olvasóra hagyja, hogy döntsön arról, Nikodémus Jézus nyílt követőjévé vált vagy sem, felismerte-e benne a Megváltót.  Nikodémus ezért egy enigmatikus, titokzatos figurája János evangéliumának, amelyben nagyon gyakran merül fel az a kérdés, hogy valaki Jézus mellett vagy ellene dönt. János szinte mindig egyértelmű képet ad erről"— magyarázza a lelkipásztor, majd megállapítja, hogy Nikodémusnak emberi szempontok szerint nem is volt szüksége Jézusra, hiszen sikeres, tekintélyes zsidó ember volt, nem szorult semmiféle életsegítségre. Fontos szerepet vállalt abban, hogy védje Jézust az igazságtalan vádaktól. Ugyanakkor abból az epizódból, amikor felhívja a nagytanács figyelmét az igazságtalanságra, hogy nem szabad senkit sem meghallgatása nélkül elítélni, (Jn 7,51), ismét nem derül ki, hogy a tanítvány, vagy a törvényt komolyan vevő, mindenféle igazságtalanság ellen protestáló farizeus szól-e belőle. Erre a kérdésre még Jézus temetésekor (Jn 19,38-42) sem kapunk egyértelmű  választ.

Félbe maradt temetés

A teológus meglátása szerint, ahogy Nikodémus Jézus halálakor és utána fellép,  nagy kontrasztot mutat a tanítványok viselkedésével, akik elfutottak, és nem maradtak ott az utolsó órákban. Pedig Nikodémusnak, a kereszthalált kierőltető tanács egyik tagjaként volt mit kockáztatnia. Amikor arimátiai József leveszi Krisztus testét a keresztről, ő is jelen van. „Eljött Nikodémus is, aki először éjszaka ment hozzá, és mirhából és aloéból készült kenetet hozott, mintegy száz fontnyit." (Jn 19,39)

Az akkori gyászszertartásoknak része volt a halott bekenése mirhával és aloéval, különböző olajakkal és illatos fűszerekkel. Ezek mind azt a célt szolgálták, hogy minél tovább tartósítsák a holttestet és a kellemetlen szagokat elfedjék. „Nyilvánvaló, hogy Jézus temetését nem tudták teljesen befejezni" — utal a KRE adjunktusa arra, hogy Márk evangéliumában az asszonyok, amikor a feltámadás reggelén a sírhoz mentek, fűszereket, olajakat vittek azért, hogy megkenjék vele Jézus testét. (Mk 16,1)  A félbemaradt szertartásnak az lehetett az oka, hogy a szombat beköszönte miatt mindent nem lehetett elvégezni.

„Azt, hogy Nikodémus segített Jézus testét sírba helyezni, azt tekinthetjük részéről bátor hitvallásnak, ugyanakkor az is lehetséges, hogy a törvényt tisztelő jó zsidó emberként egyszerűen meg akarta adni a Mesternek a végtisztességet"— hoz ismét egy érvet arra Pecsuk Ottó, miért is nem tisztázható pontosan, hogy Nikodémus tanítvánnyá lett-e vagy sem. Mindez arra is felhívja a figyelmet, hogy sosem tudhatjuk, ki, hol tart a hit útján. Emberi mércével ez pontosan nem megítélhető. Soha ne kategorizáljunk úgy elhamarkodottan, hogy hitetlen vagy hívő, mert a legváratlanabb pillanatokban derülhet ki valakiről, akiről nem gondolnánk, hogy Isten Szentlelke benne is megmozdított valamit.

Keresztyén legendaképzés

Nikodémus evangéliuma vagy Pilátus cselekedetei. Ezekkel a címekkel illetik azt az iratot, ami  legkorábban a második-harmadik században keletkezhetett, de bevezetőjében mégis Nikodémusnak tulajdonítják. „Történeti hitelessége nem merülhet fel, és vajmi kevés köze lehet az igazi Nikodémushoz,"  — figyelmeztet Pecsuk Ottó. Meglátása szerint a fennmaradt írás ahhoz a vonulathoz tartozhat, amelyik Nikodémust Jézus tanítványának tartotta. Nikodémus történeti alakjához azonban ez sem tesz hozzá többet.

Az apokrif evangélium második része, Jézus látogatása az alvilágban címet viseli. Ennek az epizódnak komoly hagyománya van, hiszen az apostoli hitvallás szerint is „alászállt a poklokra" idézi a lelkész. Arra is hivatkozik, hogy Péter első levelében szintén az áll, hogy Jézus prédikált a börtönben levő lelkeknek (1Pt 3,19). „A börtönben levő lelkeken, azokat az ószövetségi embereket érti itt Péter, akik Nóé idejében éltek, de hitetlenségük miatt elpusztultak az özönvízben. Jézus alvilágba való alászállásának tényéhez azonban hozzáköthetjük még azt a hagyományt is, hogy Jézus felkereste az ószövetségi hithősöket, akik még csak várták a Megváltót, a Messiás eljövetelének reménységében haltak meg, de mégsem találkozhattak vele," — zárja le a témát a lelkipásztor.

Mivel Nikodémus evangéliuma egy késői apokrif irat, a teológus óv mindenkit attól, hogy bárki is túldimenzionálja annak a szerepét. Az apokrifek megírását általában az motiválta, hogy a kanonikus iratoknak voltak olyan megjegyzései, gondolatai, amelyeket nem fejtettek ki eléggé, de az emberek fantáziáját foglalkoztatta. Ennek klasszikus példája Jézus gyermekkora, amelyről az evangéliumokban szinte semmit sem tudunk meg. Ezeket a hézagokat próbálták meg kitölteni legendákkal az apokrifek szerzői. Pecsuk Ottó arra is figyelmeztet, hogy a második és harmadik század a keresztyén legendaképzés egyik virágkora volt, és bár e korszak iratai ma újra a közérdeklődés középpontjába kerültek az olyan sikerkönyveknek köszönhetően, mint a Da-Vinci Kód, történelmi perspektívából nézve ezek értéktelenek azok számára, akik a Biblia világáról többet szeretnének megtudni.

Kováts Annamária

Istent keresem

2Tim 4,1–5

„...töltsd be szolgálatodat” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →