Templom, ahol a szentek is mosolyognak

2016. július 30., szombat

A Középkori templomok útjának első napja a csarodai templomban ért véget, ahol különleges freskókkal találkozhattunk.

A buszból kiszállva úgy érzem, leginkább egy üveg vízre van szükségem. A párás meleg az utazás közben rátelepedett a hangulatomra, de a csarodai templomra ennek ellenére is kíváncsi vagyok. Már néhány perce sétálunk, mikor megpillantom a fából készült haranglábat − mely a nagyszekeresire emlékeztet –, de a templomot nem találom. Ennek okáról idegenvezetőnket kérdezem és hamar megtudom, hogy a felújítások és újjáépítések során a láb egyre távolabb került, így ma már a templomtól messzebb áll.

További nyolcvan, a meleg miatt többnek tűnő méter után megérkezünk az egyszerű, fehér templomhoz, mely körül a táj vidáman zöldell − az egész különösen nyugodtnak hat a június végi napsütésben.

Hamar kiderül, hogy a falu neve szláv eredetű, a mellette folyó Csaronda (Csarnavoda - fekete víz) patak nevéből eredeztetik, maga az elnevezés először a XIV. században bukkant fel. A falunak valószínűleg már a XIII. század végén volt temploma, mert egy 1299-es forrás említette papját, később pedig egy pápai tizedjegyzékben is található rá utalás. A település kegyurai abban az időben az a Csarnavodai család lehetett, melyről több XIV–XV. századi oklevél is említést tesz, maga a templom pedig a XIII. század második felében, a tatárjárás után épülhetett e család kegyúri templomaként.

„Az egykori Bereg megye Magyarországra eső tiszaháti részén Csaroda temploma az ország egyik legismertebb középkori műemléke" – tudjuk meg azonnal vendéglátónktól, Gál Miklósné Piroska nénitől, aki kedvesen mosolyogva tessékel be minket a hűvös templomtérbe. Meglepve veszem észre, kívülről mennyivel nagyobbnak tűnt az épület, de erre is magyarázatot kapok: egykor a templom töltötte be a falu erődjének szerepét is, ezért a magas torony.

A belső tér egyszerűen díszített, a szószéket szőttes takarja, látszik, hogy vasárnaponként itt is tartanak istentiszteletet. A megtalált freskók miatt a templomot a „mosolygó szentek templomának" is nevezik, már látom, hogy okkal: a falakról festett arcok mosolyognak rám és ettől még hangulatosabbnak találom a teret. Az épület tagolása klasszikusnak mondható, egyértelműen elkülönül a torony, a hajó és a szentély – ennek köszönhetően az Árpád-kori magyar falusi templom mintájaként tartják számon.

A templom ma két részből áll, de sem a téglalap alakú hajó, sem a négyzet alakú szentély nem túl nagy. A szentély oldalán kőkeretes, csúcsíves ablak látható, melynek sarkait lépcsőzött támpillérek erősítik. A szentély és a hajó rézsűs lábazata megegyezik, szinte az egész épületet körbeveszi.

A XVI. században a településen uralkodó család a reformáció helvét ágához csatlakozott, ennek köszönhetően pedig a templom is reformátussá vált. A forrásokból kiderül, hogy 1642-ben bevakolták az 1300-as években készült freskósorozatot, hogy falaikon ne legyenek egész alakos ábrázolások.

Piroska néni arról is beszél, hogy az előző században azt feltételezték, a templom több korszakban épült, de az 1971-ben kezdődött régészeti és falkutatás váratlan eredményeket hozott: bebizonyosodott, hogy a szentély és annak boltozata egykorú a hajóval, ami megcáfolta a kétperiódusú keltezést.

Az épület északi oldalán helyezkedett el a sekrestye, melynek falait szintén 1971-ben tárták fel, befalazott ajtaja még ma is észrevehető. A sekrestye alapozása más, mint a templomé és a kutatás arra is rávilágított, hogy falának bekötése is utólagos, ezért a kutatók azt feltételezik, hogy ez is teljes egészében kőből épülhetett.

A kutatás legnagyobb eredményének mégis a meglelt középkori freskókat mondhatjuk, melyek egyedülállóvá teszik ezt a kis templomot. A középkori falképek a hajó északi falán és a diadalíven maradtak meg, ezek keletkezését a XIV. század elejére teszik, míg a szentély falképei valószínűleg már a század végéről származnak.

A gótikus korszak ábrázolásaihoz elsősorban a szentély falképei tartoznak az apostolok alakjaival, Szent Dorottya és Szent Katalin képével, illetve fölöttük, a diadalív belső oldalán az egyházatyákkal. Ezeket festhették a XIV. század végén. A legkorábbi rétegen itt is – ahogy Tiszaszentmártonban – felszentelési kereszteket találtak, melyek a hajóban is megjelennek. Valószinűleg ennél  korábbi korszakból származik az északi falon János evangélista, Kozma és Damján, Pál és Péter apostol és egy női szent vidám alakjai, illetve a diadalív további alakjainak freskói is.

Az alakokat én is jobban megfigyelem, a lónyai templom festményeire emlékeztetnek: egyszerűek, gyermekiek és „valóban" mosolyognak. Ezeket nézve én is mosolyogni kezdek, de nem a gyermetegségük miatt, hanem mert annyira őszinték és kedvesek, illenek ebbe a különleges közegbe.

Ami igazán felkelti a figyelmemet, az a falakon átívelő virágminta, amiről Piroska nénitől megtudom, hogy azt már a református gyülekezet festette fel. Ahogy Nagyszekeresen, úgy itt is megjelent az igény a templom minél egyszerűbb díszítésére, amitől még inkább sajátjának érezhette a gyülekezet az Isten házát. A kék és piros életfa, illetve a tulipánok kedvesen kanyarognak a falakon, elmesélnek valamit a református gondolkodás természet-közeliségéből.

Ennek hatására azonban azt is megkérdezem Piroska nénitől, tud-e valamit az itteni gyülekezetről és arról, ők mitől érzik magukat otthonosan itt. Hamar kiderül, hogy ő nem egyszerűen csak a látogatókat fogadja, hanem a gyülekezet oszlopos tagja, akinek ez a templom a második otthona. Sajnos Bakó Lajos lelkipásztort nem tudom megkérdezni, mert a csarodai gyülekezeten túl Beregsurány és Márokpapi református közösségei is hozzá tartoznak, az utóbbi faluban lakik. „A tiszteletes úrnak mindhárom faluban rengeteg dolga van, nagyon sokat dolgozik mindegyik gyülekezetért" – teszi hozzá kedves idős kalauzunk, én pedig belegondolok, milyen lehet egy gyülekezetnek, ha lelkésze nem csak egy közösségért felel.

Piroska néni arról is örömmel beszél, hogy ez a falu egyetlen temploma és a lakosság túlnyomó része református. A vasárnapi istentiszteleteken harminc fő szokott részt venni, ünnepnapokon pedig még több. A közösség ezen a helyen is büszke reformátusságára, a gyülekezetbe sok idős ember jár, de mellettük megjelennek a fiatalok is: örömmel hallom, hogy tavaly öten konfirmáltak, ebben az évben pedig hatan. Ez mindenképp még egy − pontosabban hat − ok a mosolyra.

Indulás előtt még arra kérdésre is választ kapok, hogy érzi magát itt a közösség: „Szeretjük, óvjuk ezt a templomot és mindig örülünk, ha az erre kirándulók kíváncsiak rá. Fontos elmondanunk a templom évszázados történetét, de nekünk épp ennyire fontos az is, hogy ma itt hallhatjuk az igét."

Farkas Zsuzsanna, fotó: Dimény András

Sorozatunk további részei:
Templom a sziget rejtekén << | >> Templom a régi mesékből

Istent keresem

2Tim 1,1–7

„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →