Tisza István a magyar református közéletben

2012. április 30., hétfő

Gróf Tisza István 1861. április 22-én született, 1907. április 30-án választották dunántúli református főgondnokká. Születésének 151. és főgondnokká választásának 105.  évfordulója alkalmat ad arra, hogy a néhai miniszterelnök protestáns közéletben betöltött szerepét vizsgáljuk, alakjának református vonásait vázoljuk.

A reformáció ünnepnapján, 1918. október 31-én bekövetkezett meggyilkolását követően Tisza István a református közélet meghatározó, mintaadó személyisége maradt. „Kultusza" a protestáns szervezetek, és emberek körében a két világháború közötti időszakban volt a legélénkebb. Az 1948 és 1990 közötti református egyházi vezetés elfelejtve a Tisza család évszázadok óta hűen gyakorolt reformátusságát, negatívan tekintett Tisza István életművére.

A rendszerváltozás utáni református közélet figyelme azonban újból a gróf személyére irányult, több egyházkerületben is szobrot emeltek a gróf emlékének, Csurgón 2000-ben, Debrecenben 2010-ben és Nagyszalontán 2011-ben. Születésének 2012-es évfordulóján pedig Zuglóban állították fel a református miniszterelnök szobrát.

Családi példa

Halálának tizedik évfordulóján Szentpéteri Kun Béla – Tisza István és a református egyház címmel írt összefoglaló tanulmányában – e szavakkal illeti a Tisza család példamutató szerepét:

„Az apai nagyapa az otthon vidékének egyházi ügyeit intézte s halála után hivatalát az apa vette át; az anyai nagyapa a magyar reformátusok felét magába foglaló, nagyterületű tiszántúli egyházkerület magasztalt főgondnoka, ugyane méltóságot tölti be 1867 óta másik egyházkerületben az apa is, van idő, amikor az öt magyar református egyházkerület közül egyszerre háromban főgondnok a három Tisza-testvér. A noblesse oblige szabályát, amelyet, mint a közérdekű munkára kényszerítőt említ egyik ifjúkori levelében, Tisza István az egyházi téren fokozott mértékben látta maga előtt."

Személyes hite

A németországi egyetemi évek alatt megszilárduló világnézetére Heidelberg szellemisége is rányomta bélyegét, s ez a hatás Tisza egész életében maradandónak bizonyult. „A kálvinizmus – írja –, s főleg a magyar kálvinizmus helyzete, sorsa nagyon érdekel engem is, miután ahhoz (ha nem is a helvetica confessio minden dogmájához) gondolkodás után meggyőződésből ragaszkodom, missziójában, jövőjében hiszek..."

Politikusi pályája mellett fokozatosan egyre nagyobb felelősséggel járó egyházi tisztségeket vállalt. 1883. március 29-én a Nagyszalontai Református Egyházmegye aljegyzőjévé választották, majd 1885-től ugyanennek az egyházmegyének a tanácsbírója lett, 1902-től élete végéig pedig gondnoka.

Gondnoki székfoglaló beszédében személyes hitéről tett bizonyságot: „Keresztyén, ki megalázza magát Istene előtt, de erős szövetségben él Istenével s kit Isten irgalmába vetett bizodalma e világ hiúságai, kételyei, kísértései, és megpróbáltatásai fölé emel... Keresztyén, ki tisztában van az élet nagy problémáival és Isten akaratában megnyugodva tölti berendeltetését, küzdi meg az élet harcát s fogadja, mit reá mért a sors."

Dunántúli főgondnok

S. Szabó József az 1909-ben, Kálvin János születésének 400. évfordulóján megjelent Magyar Református Sion című könyvének végén bemutatta a Magyarországi Református Egyház egyházkerületeinek vezetőit. A szerző Tiszáról, akit a Dunántúli Református Egyházkerület két évvel korábban, 1907-ben főgondnokká választotta, a következő jellemzést adta: 

„A gróf Tisza István alakja olyan, mint a szikla, amely rendíthetetlenül áll a körülzajló hullámok között. Vasember kívülről, belül izzó kohó, aki megemészthetetlen lánggal ég a hazáért, református egyházáért, a krisztusi eszmékért, az igazságért. Vallásos szíve mélyéig, buzgó lélek szerint. Miniszterelnök korában a világi tapasztalat- és a tudomány- nyújtotta érvek mellett csudás zengéssel hangzott fel ajakán a vallás szózata, a biblia igéje is. Ahogy él, ahogy cselekszik, az is bibliai. Sokat tesz egyházáért, embertársaiért, de úgy, ahogy a biblia mondja: »Ne tudja jobb kezed, mit cselekszik bal kezed!« Még csak 48 esztendős, de már világi és egyházi téren egyaránt elérte a legfelső polcot. Volt miniszterelnök. A nagyszalontai (Tiszántúl) egyházmegyének 1902 óta gondnoka, a dunántúli kerületnek pedig 1907 óta főgondnoka. Mindenütt apja, Tisza Kálmán örökébe ült, akinek egyházszeretetét és nagy szellemét is örökölte."

Nem volt sérthetetlen

A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság Kálvin-jubileumi ülésén 1909. november 2-án Tisza István tartott előadást, Protestáns hit és felvilágosodás címmel. Mint mondta, a reformáció jelentőségét abban látta, hogy az „eltörölte a dogmának lelkeket lenyűgöző uralmát". A protestantizmus tehát „fellázadás volt a dogma uralma, fellázadás volt az emberi tekintély ellen", ezért helyeselte, hogy Genf protestáns egyháza nem kért hitvallást híveitől. Tisza sajátos értelmezése szerint ezzel Genf százszorta hűbb örököse és követője Kálvinnak, mint hogyha híveitől a Kálvin-féle Káté vagy a Helvetica Confessio szoros követését követelné.

Azonban a politikust ekkor újra emelkedő óriási tekintélye sem mentesítette attól, hogy a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap szerkesztőségének cikkbe foglalt ellenvéleménye által figyelmeztetésben ne részesüljön: „a protestáns szabadvizsgálódás elvének teljes megóvása és az öntudatos egyéni hit szükségességének hangoztatása mellett vigyázzunk, hogy egyházunk hitvallásbeli történeti alapjait ki ne rúgjuk a lábunk alól, mert ez a történetileg kialakult és szervezett egyházak eltörlésére vezet".

Utolsó egyházi beszéde

A reformáció 1517-es kezdetét már a kora újkorban is megünnepelték a nagyobb évfordulók alkalmával. 1617-ből a Felső-Magyarországon élő evangélikusok ünnepségeiről rendelkezünk bővebb forrásokkal, de azt is tudjuk, hogy a reformátusok Debrecenben tartottak a jubileum kapcsán hálaadó istentiszteletet. Az 1717-es megemlékezések az ellenreformáció szorongattatásai között teltek, viszont 1817-ben már több városban a katolikusok is részt vettek a protestánsok ünnepségein. Az 1917-es jubileum az I. világháború vérzivatarai között telt.

Tisza István ekkor mondta utolsó nagy hatású protestáns témájú beszédét, amelyben számba vette azt a technikai és tudományos fejlődést, amely a reformációt megelőző századot jellemezte, a lőpor feltalálásától, Amerika felfedezéséig.

„Vigyünk bele egész gondolkodásunkban, egész működésünkbe a reformációnak legfelségesebb tulajdonságát az igazság őszinte, becsületes, a dolgok mélyreható keresését az ily módon kiküzdött egyéni meggyőződésnek mindennel szeretni tudó erejét. Az én meggyőződésem, tisztelt díszközgyűlés, hogy mindazzal a sok kísértéssel szemben, amit kulturális téren is jelent a modern élet a keresztyén emberre nézve, csak az az egyéni hit állja ki a tűzpróbát, amit nem gépiesen sajátítunk el, hanem az igazság becsületes keresése által magunk szereztük meg."

Példamutató református 

Ravasz László, 1927. október 31-én, a budapesti Vigadóban tartott ünnepi beszédében Tisza Istvánt a jelentős protestáns személyiségek között említette: 

„A reformáció reánk nézve nagyszerű emlékezet – (...) Nemcsak azt jelenti ez az emlék, hogy a magyar életakarat, a protestantizmus hősies szent dacában virult ki és a magyar szellemi életnek sok olyan értéke, amelynek birása nélkül nem volna érdemes magyarnak lenni, ebből a lélekből származott. Érdemes volna-e magyarnak lenni a Bethlenek és a Rákócziak nélkül? Az volna-e az ország, ami ma, ha kurucnóták nem sírnának pásztortüzek mellett és váromladékokon; az volna-e a mi magyar népünk lelke, nemzeti szellemünk fénye, teremtő ereje, ha nincs Petőfink, Aranyunk, Jókaink, Mikszáthunk. Nem önmagunk megcsonkítása lenne az, ha megtagadnók Kossuthot vagy Tisza Istvánt, épen ezeknek a napoknak sugárzó planétája, vagy pedig el tudjuk-e mindezeket képzelni a protestantizmus ihletése nélkül."

Millisits Máté


Istent keresem

5Móz 9

„Tudd meg azért ma, hogy Istened, az Úr vonul előtted...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →