Tivadar bácsi

2016. december 30., péntek

Fogarasi Gábor és Németh Géza emlékezése Pánczél Tivadarra.

Legelőször az tűnt fel nekem, amikor – majd húsz évvel ezelőtt – a gyülekezetébe kerülhettem segédlelkészként, hogy milyen sok fiatal veszi őt körbe. Pedig már közelebb volt a hetvenedik életévéhez, mint a hatvanadikhoz.

Hamar megismerhettem ennek titkát. A fiatalok bizalma Tivadar bácsi iránt abból fakadt, hogy hiteles szavain túl tudott velük együtt játszani, valamint abból, ahogy mindenét: a szívét, a hétköznapjait, a parókiát, a szemesi nyaralóját mind mind megnyitotta előttük feltétel nélküli, elfogadó szeretettel.

Szolgált nem csupán szavak által, Isten Igéjével, hanem cselekvő szeretettel is. Nekem az egyik első élményem pontosan ehhez kapcsolódik. Amikor egy nyári tábor alkalmával megérkeztem szemesi nyaralójába, ott állt a mosogató mellett, és miközben fiatalok hada vonult a Balaton partjára, ő az edényeiket tisztította.

Azon fiatalok, akik sokszor élhettek át személyükkel szembeni fenntartást életük egyéb területén, Tivadar bácsi mellett, a gyülekezetben a bizalom légkörébe kerültek. Azonnal szolgálatba állította a fiatalokat, akikre nemcsupán hallgatóságként, hanem szolgatársként is tekintett. Feladattal, felelősséggel ajándékozta meg őket, bízott bennünk. Ez a fiatalokat nem csupán örömmel, de annak felszabadító tudatával is töltötte el, hogy ők fontosak: fontosak a gyülekezetnek, az egyháznak, Krisztusnak.

„Lakva ismerni meg a másikat" – tartja a régi bölcsesség. Bennünket, illetve a két lelkészlakást csak egy vékonyka fal választott el, így naponként fültanúja lehettem annak, ami otthonát, házasságát és szolgálatát betöltötte. Ez pedig az öröm, a nevetés.

A legtöbbünk előtt a mindig mosolygó, vidám szívű lelkipásztor képe jelenik meg, ha rá gondolunk. Felszabadultan tudott nevetni, ha kellett, saját magán is.

Amikor idén nyáron meglátogattam őt egy lelkésztársunkkal, ugyanez az öröm volt benne, pedig már lábra állni sem tudott, és bizony fájdalmakat hordozott testében. Mégis semmi el nem lophatta a szívéből ezt az örömöt, mert Krisztusból táplálkozott.

„Tivadar bácsi" – ha kimondtuk ezt a nevet, akkor amondat nem ért, nem érhetett véget. Ahogy az újszövetségi áldott házaspár, Akvila és Priszcilla neve is együtt szerepel az Írásban és tudatunkban, úgy Tivadar bácsi neve is szinte mindig együtt hangzott és hangzik fel hűséges felesége, Áci néni nevével. Nem csupán közös évtizedeket kitevő szolgálatuk példamutató, hanem az is, amilyen tisztelettel és egymást támogató szeretettel szolgáltak, éltek egymás felé és együtt felénk.

„Mindenre van időm Krisztusban" – sokszor hallottam tőle ezt a nem önkényességből, hanem Krisztust szolgáló lelkületből átalakított bibliai mondatot. És igen, az a több ezer ember, akik gyümölcsei szolgálatának, jelzik, hogy akár a szemesi nyári heteken, akár az erdélyi menekültszolgálatban, akár a gyülekezeten belüli személyes beszélgetések során mindig volt mindenre ideje – legfőképpen a kereső, küzdő, szeretetre vágyó emberre.

Fogarasi Gábor

„Tivadar bácsit 1975-ben ismertem meg, amikor az első szemesi tábort szervezte édesapám, néhai Németh Géza református lelkész, édesanyám, Kriza Judit, Tivadar bácsi és Áci néni. Jól kiegészítette Tivadar bácsi mosolygós és praktikus stílusa édesapám vehemens, evangélizációs megközelítését. Később tudtam meg, hogy 1951–53 között párhuzamosan tanultak a teológián, és mindketten ott voltak az 1955-ös Hitvalló Nyilatkozat szerzői között" – írja emlékezésében Németh Géza budafoki presbiter.

„1972-ben édesapámat palástvesztésre ítélték – elég vakmerő lépés volt az akkori légkörben munkakapcsolatra lépni vele. A táborok aktív résztvevői voltak a gyermekek is (Pánczél Zsolt és Gyula, Németh Géza, Zsolt és Áron). Együttműködés és személyi átlapolódás volt a Pánczél Tivadar vezette rákosszentmihályi ifi és a Németh Géza vezette Megbékélés Közössége között. Missziói utakra indultunk itthon és a Kárpát-medencében. Erdélyi bibliacsempészet és moldvai magyarok olvasni tanítása közben ismertem meg későbbi feleségemet, Pötördi Zsuzsát. Ő is a rákosszentmihályi ifi révén került a csapatunkba. 1983-ban Tivadar bácsi volt az eskető lelkészünk a rákosszentmihályi templomban. Noha édesapám 1982-ben szolgálati lehetőséget kapott a Csaba utca »földalatti« prédikálóállomáson, még ahhoz is bátorság kellett, hogy a lelkész szót adjon neki a templomban a fia esküvőjén.

1986-ban kezdődött a Csaba utcai féllegális erdélyi miszszió a Moszkva téri »emberpiachoz« kapcsolódva. 1988-ban már olyan sok emberrel kellett foglalkozni, hogy legális keretekre volt szükség. Tivadar bácsi és a rákosszentmihályi gyülekezet vállalta ezt édesapámmal együtt. A munka az egyházi és az állami vezetők ambivalens megközelítése miatt is sok kihívást tartogatott. A rendszerváltozás idején Pánczél Tivadar és Németh Géza a REMM (Református Megújulási Mozgalom) szervezői és vezetői. Pánczél Tivadart zsinati taggá választják. A helyzet stabilizálódásával – és mert nem kapott református gyülekezeti szolgálati helyet Budapesten – Németh Géza vezetésével 1990-ben megalakul az Erdélyi Gyülekezet az erdélyi menekültekből.

1992-ben az Erdélyi Gyülekezet Für Lajos honvédelmi miniszter támogatásával megkapta egy volt laktanya területét. Ez lett a Reménység Szigete. Megalakult a Károli Gáspár Teológiai és Missziói Intézet Németh Géza vezetésével és más neves lelkészek (pl. Czanik Péter, Bojtor István) mellett Pánczél Tivadar oktatói közreműködésével azzal a céllal, hogy a lelkészeket segítő munkatársakat képezzen. Sajnos a nemes cél nehezen tudott hatékony szervezeti formát nyerni. Talán ez is hozzájárult az édesapámkorai halálához vezető infarktushoz. 1995-ben temetésének a moderátora is Tivadar bácsi volt. sokban segítette, támogatta Zalatnay Istvánt, édesapám utódját az Erdélyi Gyülekezet lelkészeként.

Második gyermekünk megszületése után, 1986-ban eldöntöttük, hogy a helyi, budafoki gyülekezet közösségépítésébe igyekszünk bekapcsolódni, így Tivadar bácsival ritkábban találkoztunk, különösen 2001-es nyugdíjba vonulása után. Családjaink közel hatvan- és a mi közel negyvenéves kapcsolatunknak szép keretet adott Pánczél Tivadar utolsó nyilvános igehirdetése 2013 októberében a volt szentmihályi ifis, de már budafoki lakos Vödrös család gyermekének megkeresztelése alkalmából a budafoki gyülekezetben, ahol gondnoki szolgálatot látok el.

Példája eddig is sokakat vitt közelebb Krisztushoz. Legyen így ezután is. Emléke legyen áldott."

A megemlékezések megjelentek a Reformátusok Lapja 2016. november 27-i számában.

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

1Kor 7,1–16

„mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől:...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink