Tükröm, tükröm

2012. november 23., péntek

Mikor elkészült a Cserhalmi-interjú, néhányan azt találgattuk, hogy kell érteni a színész utolsó válaszát: örökre nemet mondott a református egyházra vagy csak feltételekhez köti azt, hogy hozzá tartozzon? Akkor azt reméltem, hogy nem egy végleges és megmásíthatatlan döntést hozott „az elkóborolt református bárány", s most is ebben bízom. Cserhalmi György problémája – ahogy én látom –, egy létező jelenségre figyelmeztet. Úgy is mondhatnánk, tükröt mutat nekünk.

Idén áprilisban részt vettem a Zsinati Ifjúsági Iroda által szervezett Ifjúsági Fórumon, melyen hatvan ifjú református gondolkodott egyházunkról. Fiatalos hévvel, gyermeki idealizmussal egyszerű igazságokat fogalmaztak meg szabadságról, régimódiságról, előítéletekről, tabukról és hitelességről. Az egyik beszélgetésen, melyen én is bent ültem, elhangzott az a vélemény, hogy a keresztyének azért nem hitelesek, mert ők maguk sem úgy élnek, ahogy azt elvárják a világtól. Bort isznak és vizet prédikálnak.

Legyünk őszinték, bizony előfordul ilyesmi. Úgy gondolom, ennek két oka van: mi keresztyének és mások, akik kívülről látnak minket. Illetlen módon vizsgáljuk meg először a másokat, mert talán az ő felelősségük kisebb. Nem hívők gyakori kritikája, hogy a keresztyének képmutatók, mert a saját magukból nem tudják kisöpörni a bűnt, de másokban már nem tűrik meg azt. Mondják azt is, hogy a megváltásba vetett hitünk felsőbbrendűséghez vezet. Ha jó értem, Cserhalmi is az Isten iránti bizalom hiányát és az emberi gyarlóságokat rója fel azoknak, akiknek hivatásszerűen a Mindenhatóhoz kellene vezetni másokat. Aztán vannak olyan kívülállók is, akik hisznek Istenben, de úgy érzik, ők nem elég jók, nem elég keresztyének, nincs helyük az egyházban. Az a közös bennük, hogy túlzott elvárásaink vannak velünk, keresztyénekkel szemben.

„Mindenki azt gondol, amit akar, s az ő baja, hogy rossz következtetésre jut, főleg akkor, ha nem veszi a fáradtságot, hogy megismerjen minket" – mondhatnánk. De az az igazság, hogy sajnos mi is felelősek vagyunk, mert gyakran másnak mutatjuk magunkat, mint akik valójában vagyunk. Másnak szeretünk látszani a tükörben is: jónak, igaznak, Istent követőnek, törvényt tisztelőnek. Hívő embernek, aki helyes úton jár, „jó keresztyén". Ezzel nemcsak önmagunkat ámítjuk, hanem kifelé is hamis képet mutatunk. Hisz mi tudjuk – elég csak magamba néznem –, hogy az egyház nem a makulátlanok gyülekezete, nem felsőbbrendű egyének csoportja. Mi, akik az egyházat alkotjuk, semmivel sem vagyunk különbek azoknál, akik kívülállóként néznek minket. Egyformán tökéletlen mindkét tábor. Eredendő bűne mindenkinek van, s hiába próbálnánk mérlegre tenni, ki vétkezik többet és nagyobbat: keresztyénnek vagy nem keresztyénnek. Az Egyetlen, aki számolhatná, inkább meghalt azért, hogy mi mindannyian megszabaduljunk bűneinktől. Micsoda kegyelem!

Az Ifjúsági Fórumon az fogalmazódott meg, hogy akkor lesz hiteles az egyház, ha nem felejti el bűnös voltát s Isten kegyelmét tudja kommunikálni: Istenhez futottunk megoldásért, mert fájtak a bűneink. Ő megbocsátott, s azt mondta, kövessük őt. Azóta próbálkozunk, de Pál apostollal együtt mi is megéljük, törekvéseink újra és újra kudarcba fulladnak, mert emberek vagyunk. A mindenható Isten ezt tudja jól, mégis számít ránk. Arra, hogy egyenként és közösségben – egymást építve – keressük a kapcsolatot vele, hozzá fordulunk segítségért. Egész életünkben erre törekszünk, s az a feladatunk, hogy másokat is erre hívjunk.

Összefoglalva: a keresztyének nem jobbak másoknál, csak már elfogadták Isten kegyelmét. Néhány lépéssel előrébb járnak egy úton, de ez nem az ő érdemük, s Isten nem személyválogató, nem szereti kevésbé azokat, akik nem találják helyüket a keresztyén közösségekben, de mindenkit hív ebbe a közösségbe.

Az ifjúság ezzel a felismeréssel szintén tükröt tartott egyháza elé. Elénk. Az a kérdés, bele merünk-e nézni. De az ifjúság felismerése válasz Cserhalmi Györgynek is. A színművész joggal várja el lelkészeinktől, hogy életükkel és szavaikkal mutassanak Istenre, de ha attól teszi függővé visszatérését a református egyházba, hogy azt mennyire kiváló emberek alkotják, csalódni fog. Tényleg sok nagyszerű református keresztyént ismerek, de ők is gyarló emberek. Bárhogy próbálkozunk, mind azok vagyunk. Az a kérdés, szembe merünk-e ezzel nézni, merjük-e vállalni gyarlóságunkat, merünk-e alázattal fordulni másokhoz. Nem lehetünk „jó keresztyének", de lehetünk Krisztus hiteles tanítványai.

Feke György

Az írás a szerző véleményét tükrözi, nem a Magyarországi Református Egyház hivatalos álláspontja.

Istent keresem

Jel 20,1–6

„…vele fognak uralkodni ezer esztendeig” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →