Virágvasárnap

2014. április 10., csütörtök

A szentföldi úton nagy élményt jelentett egy kicsit elgondolkodni azokon a helyeken járva, ahol Jézus tanított, csodákat tett, ahol feltámadása után Péterrel beszélgetett – Lentulai Attila írása.

Pár héttel ezelőtt a Reformátusok Lapjában (12. szám, március 23.) megjelent egy riport, beszámoló „A megtalált Szentföld" címmel, mely protestáns lelkészek szentföldi „zarándoklatáról" szólt. Ezen a szentföldi úton én is részt vettem. Számomra nagy élményt jelentett azokon a helyeken járva, egy kicsit elgondolkodva, ahol Jézus tanított, csodákat tett, ahol feltámadása után Péterrel beszélgetett.

Így állhattam meg az Olajfák hegyének oldalában levő „siratás" kápolnájában is, mely külsőleg egy nagy könnycsepphez hasonlít. A kápolna ablakából (az említett cikkben van róla kép) rá látni a templomhegyre, az egész Óvárosra. Így kelt életre előttem a virágvasárnapi történet. Mit láttak a tanítványok és mit láthatott Jézus melyről Lukács evangélista (Luk 19:41) azt írja: „Amikor közelebb ért, és meglátta a várost megsiratta". A tanítványok gyönyörködhettek a látványban a templom ragyogó szépségében, hallották az örömujjongást, látták a királyi fogadtatást amint az emberek pálmaágakat az útra szórnak, felső ruháikat az útra terítik. Jézus pedig már látta, hogy bent a városban, a bevonuló számára kereszt készül és a hallelujás örömkiáltásokba bele vegyül, a feszítsd meg kiáltás. Úgy eltűnődtem abban a kis kápolnában, hogy virágvasárnap ilyen ellentétekből tevődik össze.

Már maga a virágvasárnapi menet szereplői is ellentétest mutatnak; egyfelől az alázatosan bevonuló csöndes király; másfelől az ujjongó lelkesedésében szinte helyét nem találó, hangos tömeg. S élményük és viselkedésük magában véve külön is egy-egy nagy ellentét. A közelgő húsvéti ünnepekre az ország minden részéből özönlik a nép Jeruzsálembe. Jézus is jön tanítványai kíséretében. Tizenkét éves korában ment fel először, ez most az utolsó útja. Már akkor azokban volt foglalatos, melyek az Ő Atyjának dolgai; most is azért jön, hogy Atyja akaratának eleget tegyen s a megváltás nagy munkáját bevégezze. Tudja, hogy mi vár rá benn a városban: kereszt, kínos halál. Hogy fenékig kell kiürítenie a keserű poharat, melytől megremeg és majd a Gecsemáné kertjében így könyörög: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem". Ha lehetséges? A lehetőség a virágvasárnapi hangulatban kínálkozik. A nép királyt vár, s Benne látja, ismeri föl azt. Csak élére kellene állni és meghagyni hitében. Csak egy intő jel kellene nekik, hogy szabadságukért, függetlenségükért egy emberként kiálljanak. Őt pedig oda ültessék Dávid trónjára.

Amit a pusztában az ördög eléje tárt, hogy minden az övé lehet – hatalom, ragyogás ilyen közel még nem volt hozzá, csak meg kell ragadni. A népet lehet hangolni. De Jézus, aki azzal kezdte meg a kálvária-járást, hogy a Sátánt ellökte magától, most az útnak a végén is ellenáll a kísértésnek. Nem téveszti meg az előtte és utána menő sokaság tüntetése. Sőt ujjongásuk is csak hivatására s kötelességére emlékezteti: "Áldott, aki jön az Úrnak nevében". Igen Ő „az Úrnak nevében jön" – nem földi királyt váró értelemben, mint a tömeg gondolja, hanem Isten által meghatározott, tökéletes jelentésében. Mit tesz az Úrnak nevében jönni? Annyit, mint az Ő megbízásából jönni. Így jöttek hajdan az Úrnak nevében Izrael minden prófétái, az Ő akaratát hirdették és nem tértek el tőle. Hiszen egy földi királynak, egy földi uralkodónak a küldötte is köteles mindig és mindenben küldőjének az akaratához alkalmazkodni. Jézus éppen azzal bizonyította be, hogy Ő csakugyan az Úrnak nevében jött, hogy Isten akaratát mindig szem előtt tartotta, s annak a saját akaratát is mindenkor alá tudta rendelni: „Ne úgy legyen amint én akarom, hanem amint Te". Ennek az akaratnak engedelmeskedik, ami nem nyúl a korona után, hanem megmarad azon az úton, melyet Isten jelölt ki számára, melynek a végén keresztfa, töviskorona vár is reá.

Az Úrnak nevében jőve nem tehet mást, mint, hogy megmarad mindvégig életének feladata s célja mellett. S éppen ebben a következetességében és jellemszilárdságában nyilvánul meg az Ő igazi méltósága, mely földi korona nélkül is nagynak, dicsőnek mutatja Őt, akit csak hódolat illet. Igaz, a hódolatban nincs hiány. Legalább ezúttal Jeruzsálembe való bevonulásakor. Olyan fogadtatásban részesül, amilyen csak a népkegy kiváltságosainak szokott kijutni. A szolgálatkészség láza, az ünneplés euforikus hangulata vesz erőt rajtuk. Előtte utána szól az Istent dicsőítő himnusz: „Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében! Hozsánna a magasságban". Csak az a baj, hogy ez a tisztelet, ez az éljenzés ez a „parádé" mind Dávid testi fiának, trónutódjának szól. Képzeletükben már Dávid országát látják. De amikor ebben a reménységükben csalódnak, egyszerre elfordulnak tőle. Hát, még amikor a tárgyaló teremből kiszivárog a helytartó előtt tett vallomása, hogy az Ő országa nem ebből a világból való (Ján 18:36)- a kiábrándultság keserű érzése tölti be egész lényüket és átcsapnak a másik végletbe, a hozsánna „feszítsd meg-gé" változik ajkukon.

Nem csak annál a Jeruzsálem-i sokaságnál volt ez így, hanem rendszerint nálunk is. A mai kor is ideges, izgalmas várakozásban él. Mindig valami jobbat várunk, valami sorsfordulatot. Ez lehet egész világot, nemzetet érintő vagy egészen személyes dolog, ügy. Várjuk a szabadítót, a Megváltót, Jézust. Várunk valami megoldást egyéni életünk gondjai között. Mikor aztán nem következik be amit várunk, remélünk Jézustól, sokszor elpártolunk Tőle. Elhalkul az ének ajkunkon, az imádság eltűnik. Pedig tudjuk a napi gondok, aggodalmak, a kísértések között is kitartani Jézus mellett megállni a hitben, ez az igazi keresztyénségnek a próbaköve.

A Jeruzsálembe bevonuló Jézus útjára szórt virágok hamar elszáradtak, a lelkesedés elszállt. A külsőségekben megnyilvánuló ünneplés nem is tarthat soká. Jézus méltó fogadtatására nem elég a hozsánna, nem elég az Uram- Uram kiáltás (Mt 7:21), hit és szeretet kell hozzá. Azért a pálmaág, mellyel ma hódolunk, hitünkben gyökerezzék, s a virágok miket útjára hintünk az iránta való hűségből és szeretetből adódjanak. Akkor nem fognak azok időnap előtt elfonnyadni, sőt abból a pálmából és azokból a virágokból romolhatatlan koszorú készül számunkra (1Kor 9:25), az örök életnek, a mennyei dicsőségnek koszorúja.

Így ünnepeljük virágvasárnap ünnepét és így kísérjük gondolatban Megváltónkat a keresztfa felé és énekeljük majd: „Krisztus feltámadott, Kit halál elragadott; Örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja! (185. dics.)

Lentulai Attila

A szerző református lelkész, pápai esperes. A cikk – rövidebb változatban – megjelent a Reformátusok Lapja 2014. április 13-i számában.

Istent keresem

Józs 6

„A parázna Ráhábot, apja háza népét és minden hozzátartozóját azonban életben hagyta Józsué” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink