Isten nem csak lelkészeket hív el az ő szolgálatára. Akár nemzedékek egész sora lehet tanító, kántor vagy harangozó. A sokadik generációs lelkészek mellett talán kevés szót ejtünk róluk, pedig munkájuk nélkülözhetetlen, a közösségben betöltött szerepük pedig meghatározó. A kárpátaljai Dercenben élő Bíró Giza néni és felmenői már több mint kétszáz éve harangozók az ottani református gyülekezetben, szolgálatuk szinte egyidős a templommal. Giza néni már a kilencvenedik életévét tapossa, de a mai napig nem használ szemüveget: a templom falán lévő emléktábla segítségével könnyen felidézte azt a nyolc lelkészt, aki élete során Dercenben szolgált.
Hogyan öröklődött tovább és maradt meg egy ilyen szép hivatás Giza néni családjában nemzedékeken át?
Az én családomban mindenki harangozó volt: édesapám, nagyapám, a két Dóka Sándor, az ő bátyja, Jóska papa, dédapám, de még a mamám és a dédmamám is. Már több mint kétszáz éve szolgálunk így a gyülekezetben. Az öt lánytestvérem édesapánkkal kettesével ment harangozni: az egyik a nagyobb harangot húzta, a másik a kisebbet.
Emlékszik arra, mikor harangozott először?
Még kicsi voltam, amikor először felmentem a toronyba az öreg dédmamámmal. Nem engedett, csak azt látta meg, hogy már bújok felfelé. Igen magasra kellett felmászni. Úgy vitt azután engemet is magával, de később jártam én mindenkivel a templomba harangozni, még bibliaórákra is. A Jóistennek nem tudok eléggé hálát adni ezért.
Tízéves koromban meghalt egy kislány, és nem volt, aki meghúzza a legkisebb harangot, mert mind elmentek a mezőre. Az ángyómamám (nagynéni – a szerk.) azt mondta:
– Gyere, megfogod a kötelet, aztán ráncigálod. Nem baj, ahogy szól, úgy szól, csak hadd szóljon.
Felhúzott lassan, hogy le ne essek, utána már nem volt nekem tériszonyom se. Felmentem, még mikor nem tudták, akkor is.
Hogyan harangoznak errefelé? Jelent valamit, hogy melyik harang hányszor szólal meg?
Most már egyformán kell harangozni. Amikor ember hunyt el, a nagy haranggal, asszonynak a kis haranggal kellett megkezdeni, utána pedig mindkettővel folytatni. A gyermekeknek meg volt még egy egészen kicsi, harmadik harang. Hála Istennek, hogy nekik mostanában ritkán szól.
Délben is szoktunk harangozni. Vasárnap kétszer kell a naggyal, harmadjára pedig mind a kettővel. De most már úgy megcsinálták, hogy bekapcsol magától. Jó, mert nem kell többé felmenni hozzá a toronyba. A technikát sem volt nehéz megtanulni használni.
Nehéz időkben is járt a templomba. Bántották valamikor ezért?
Régen még mindenkit kényszerítettek az iskolában, hogy jönni kell a templomba. Utána pedig már nem volt szabad menni. Sőt a templomot itt is be akarták zárni, de a lelkész és a gyülekezet nem hagyta, addig álltak ellen. De az iskolásoknak akkor sem engedték. Egyszer kaptam egy palágát (tenyeres – a szerk.) azért, mert eljöttem egy másik lánnyal istentiszteletre. Az édesapámnak sírtam, hogy a tanító megütött. Apám azt mondta neki:
– Hallgass ide! Az iskolában te parancsolsz neki, itthon meg én parancsolok, mert az enyém. Ne törődj vele, hogy hova megy az én lányom, amikor nincs az iskolában! Próbáld meg még egyszer megütni!
Le is nyugodott, mert nálunk mindig jöttek a tanítók, édesapám mindenkivel jóban volt.
Harangozóként milyen feladata van még a gyülekezetben?
Már nem sok dolgunk van a harangozással, a templomot tartjuk tisztán. Régen a fiatal, hajadon lányok ültek az első padban, és be volt osztva, hogy mikor takarítanak. Mi is voltunk első székes lányok. Később egy darabig a szülők jöttek helyettük. Azóta egy fiatalasszonnyal ketten takarítunk csak.
Hogyan telnek a mindennapjai?
Az első dolgom lefekvésemkor a Jóistenhez fohászkodni, felkelésemkor újra hálát adni a Jóatyának. Ez az első gondolatom. Még leülök, olvasok. Aztán úgy indulok tovább. Bár kiabálnak, hogy ne menjek, mert elesek, de nem szeretek a házban ülni, inkább dolgozok. Még keresztrejtvényt is fejtek, hogy teljen az idő. Beszélgetni is szeretek, főleg ilyenekről. Amikor fiatal voltam, minden lelki alkalomra mentem, virrasztani is: rokont, nem rokont, mert oda szerettem menni, nem vigalmas helyekre – nem is volt olyan vigalmas életem. Amikor a templomba megyek, a Jóistennek mondom:
– Istenem, irgalmazz, kegyelmezz nekem, bocsásd meg a bűneimet!
Amikor megyek a templomból kifele, megköszönöm, hogy itt voltam.
Giza néni egész élete egy hitvallás. Szavalva mondta el, amit évekkel ezelőtt egy lelkésztől tanult:
Én nem tudom, miért szeretek a templomba járni,
Itt tudok a Jóistennel tiszta szívből imádkozni.
Nem imádom a Jóistent semmi másban,
Csak egyedül lélekben és igazságban.
Harcaim közt kitől féljek,
Ha vezérem tiszta lélek?!
Krisztusommal élek-halok,
Szent nevéhez hű maradok.
Üdvösségemet tőle várom.
Fogadom ezt, Isten engem úgy segéljen!
A családból lesz, aki folytassa ezt a szép hivatást?
A férjem is harangozott, presbiter volt, de a Jóisten egy hirtelen halált adott neki, 47 éves korában hunyt el. Itthon már csak én vagyok, a lányom meg a vőm. A másik lányom is a faluban él a férjével. A gyermekek azonban mind magyarban vannak: hét unokám van meg egy dédunokám. Nem tehetünk semmit, most a háború miatt az egész fiatalság el van menve. De hátha a Jóisten valamerre fordítsa. Ha haza lehetne jönni, igen sokan hazajönnének. Hogy mi lesz, ki tudja? Már csak kapcsolni kell a harangokat. Most a vőm teszi ezt. Hiába van unokánk, nincs egy se itthon, szerteszéjjel vannak. Ha itthon lennének, fiúról fiúra adódna.