Istent keresem

Napi ige a református Bibliaolvasó Kalauz alapján

„Jézus nevén szólította...”
(Jn 20,1–18)

1 A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. 2 Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették. 3 Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. 4 Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. 5 Behajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de nem ment be. 6 Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, 7 és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. 8 Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. 9 Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. 10 A tanítványok ezután hazamentek. 11 Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, 12 és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. 13 Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz? Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették. 14 Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. 15 Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom. 16 Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! – ami azt jelenti: Mester. 17 Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez. 18 Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki.

„Jézus nevén szólította..." (16) a magdalai Máriát, aki miután hajnalban látta, hogy Jézus nincs a sírban, ezt hírül adta Péternek és Jánosnak. Majd rohant vissza a temetőbe, ahol találkozott a Feltámadottal, de nem ismerte fel addig, amíg ő a nevén nem szólította. Esetében szó szerint beteljesedett a prófécia: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!" (Ézs 43,1). A bűneset (1Móz 3) miatt sokan hibáztatták az első nőt, aki engedve a kígyónak, szakított a tiltott fáról, evett annak gyümölcséből, és megkínálta vele a férjét is. Mai igeszakaszunkban megtörténik a női nem teljes rehabilitációja. Az ősi kígyót legyőző Messiás egy nőnek jelenik meg először, és egy nőre bízza először a húsvéti örömhír továbbadását. „Krisztus feltámadott... örvendezzünk vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk" (RÉ 185).

RÉ 356 MRÉ 227


„Az Úr javamra dönti el ügyemet…” (Zsoltárok 138)

(8) „Az Úr javamra dönti el ügyemet…” (Zsoltárok 138)

– 1. Személyes ez a zsoltár (1). Húsvét örömhíre csak személyesen tapasztalható meg. Jézus Krisztus feltámadott, legyőzte a halált, megváltotta a halandó embert a bűn zsoldjától (Róma 6,23).

– 2. Ez az Isten az, aki nemcsak szól az emberhez, hanem megszólítja az embert (4).

– 3. Ez az Isten nemcsak megszólított minket, hanem szavával utat mutatott nekünk (5). Ez az Isten szólt, de úgy, hogy meghallotta a mi szavunkat, kiáltásunkat, és arra válaszként bátorított minket az Ő szavával (3). Erre csak az Úr képes. Ha az ember szól, az csak a saját szavát hallja, és azzal leüvölti a másikat, nemhogy meghallaná embertársa szavát (Barth, Ember és embertárs). Ez az Isten mennyei felségéből lehajolt érettünk, megalázottakért, szorult helyzetben senyvedőkért, ellenségek között viaskodókért (6–7).

– 4. De az Úr ennél is sokkal többet tett értünk. Jézus Krisztus evangéliumát ennél szebben nem lehet kifejezni: Az Úr javamra döntötte el ügyemet. Örök, megtartó szeretetével vett körül minket, mert nem hagyta cserben alkotásait (7–8). Az Úr úgy segít meg, hogy megvált.

__

Személyes ez a zsoltár.

Húsvét örömhíre csak személyesen tapasztalható meg.

Jézus Krisztus feltámadott, legyőzte a halált, megváltotta a halandó embert a bűn zsoldjától (Róma 6,23).

Ez az örömhír teljes szívünket átjárja.

De ez az örömhír nem arra késztet, hogy személyes hitünk „önálló kegyes útra” indítson minket, hanem odakerget az Úr templomába, egyházába (2), amit megelevenít magasztalásom (1).

 

Ez az Isten az, aki nemcsak szól az emberhez, hanem megszólítja az embert (4).

Örömükben pedig magasztalják az Urat azok, akik meghallották az Úr szájának mondásait, mert az élő, személyes Isten felismerésének boldogsága mindent betölt (5).

Csak „gyarló”, emberi módon lehet szemléltetni ezt az emberfeletti csodát.

Olyan ez a felismerés, mint amikor az ember szerelmes lesz. Abban a pillanatban ez a tapasztalat mindent felülír.

Nem a szerelemhez hasonlítjuk ezt a felismerést, hanem annak mindent felülíró következményeihez.

Bár legitim kép, hogy Isten szerelmes levele az emberiséghez, maga Jézus Krisztus; – ezért a napi Igéket is úgy kell olvasnunk, mint egy szerelmeslevelet (D. Bonhoeffer).

Egy neves ember, aki engem soha nem ismert előtte; – az egyik igehirdetés után megvárt, odajött, hogy megköszönje az igehirdetést; – majd úgy ölelt át és puszilt meg, mintha mindig ismert volna.

Semmi mesterkéltség nem volt ebben. A mesterkélt hamisság és az őszinte öröm megkülönböztetésére már van szemem.

Valójában nem nekem szólt az ölelés, az öröm, a köszönet; – hanem az Úrnak.

Őt magasztaltuk mindketten, hogy megszólított minket.

 

Ez az Isten nemcsak megszólított minket, hanem szavával utat mutatott nekünk (5).

Ez az Isten szólt, de úgy, hogy meghallotta a mi szavunkat, kiáltásunkat, és arra válaszként bátorított minket az Ő szavával (3).

Erre csak az Úr képes.

Ha az ember szól, az csak a saját szavát hallja, és azzal leüvölti a másikat, nemhogy meghallaná embertársa szavát (Barth, Ember és embertárs).

Ez az Isten mennyei felségéből lehajolt érettünk, megalázottakért, szorult helyzetben senyvedőkért, ellenségek között viaskodókért.

Az emberi bűn nyomorúsága éppen ez: megnyomorítjuk egymást.

A fennhéjazó, gőgös élet e nyomorúság „csúcsa”, ahonnan le lehet zuhanni.

Kegyelmi állapot, ha valaki úgy zuhan innen, hogy nem zúzza magát halálra, és élete nem vész kárba, hanem „csak” megalázottá lesz, az Úrhoz kiált, ahová lehajol érte az Isten (6–7).

 

De az Úr ennél is sokkal többet tett értünk.

Jézus Krisztus evangéliumát ennél szebben nem lehet kifejezni: Az Úr javamra döntötte el ügyemet.

Örök, megtartó szeretetével vett körül minket, mert nem hagyta cserben alkotásait (7–8).

Az Úr úgy segít meg, hogy megvált.

 

A zsoltár látomása, hogy eljön az az idő, amikor a föld minden királya az Urat magasztalja majd, vagyis minden ország, minden nép elismeri egykor, hogy ennek a világnak van élő, személyes Istene (4).

Arra nézve is van kijelentésünk, hogy mikor lesz ez (Filippi 2,11).

Steinbach József dunántúli püspök Igemagyarázata a Reformátusok Lapjából a Bibliaolvasó Kalauz azon szakaszához, amelyet a Kalauz nem magyaráz.
Az Igemagyarázat online elérhetősége: igemellett.blog.hu.

Sola Scriptura

Hitvallásaink

Református hitünk egyik fő sarokpontja a hitvallásosság. Hitvallások azért születnek, mert van élő hit. Egyházunk az Apostoli Hitvallás mellett két alapvetően fontos hitvallásos iratot tart számon: a Heidelbergi Kátét és a II. Helvét Hitvallást.

Istentiszteleti rendek

Az egyház életének ünnepi eseménye az istentisztelet. A következőkben a Magyarországi Református Egyház 1985-ben elkészült és ugyanakkor kiadott, jelenleg hivatalosan használatban levő istentiszteleti rendjeit és azok leírását olvashatják.

Istent keresem

Jn 20,1–18

„Jézus nevén szólította...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink