„Mindig a gyülekezet volt a szívügyem”

2019. január 16., szerda

Elhívatása szerint mindig is gyülekezeti lelkipásztornak készült, sosem vágyott tudományos karrierre vagy magasabb beosztásra. Szintén lelkipásztor feleségével együtt Nagykőrösön, Albertirsán, majd harminc évig, nyugdíjba vonulásáig Szolnokon szolgált, de emellett időt szakított az egyházzenére és a bibliatudományok művelésére is – Hamar István nyugalmazott lelkipásztorral beszélgettünk.

– Abban a korszakban kezdte el a teológiát, amikor nem volt dicséretes dolog lelkipásztornak jelentkezni. Mi vitte mégis e hivatás felé?

– Amikor gimnazista koromban pályát kellett választanom, már világos volt előttem, hogy emberekkel kívánok foglalkozni. A gépek soha nem érdekeltek, a természet már jobban, de leginkább maga az ember és a Biblia. Szóba jött a tanári pálya, orvos édesapám pedig szerette volna, ha pszichológus leszek. Nagyapám lelkipásztor volt, és édesanyám is lelkész volt, hitoktatóként dolgozott Budapesten a negyvenes években, de én nem ezért, hanem személyes elhívás miatt lettem lelkész. Kértem Istent, hogy adjon nekem útmutatást, és ő a 2Tim 1,8–9 szavaival válaszolt imádságomra: „Ne szégyelld hát a mi Urunkról szóló bizonyságtételt, (…) hanem szenvedj velem együtt az evangéliumért, Isten ereje által. Mert ő szabadított meg minket, és ő hívott el szent hívással.” Ekkor döntöttem el, hogy gyülekezeti lelkész leszek, mint Timóteus, és sosem bántam meg, egy pillanatig sem volt olyan érzésem, hogy mégiscsak tanárnak kellett volna mennem. Nagy segítségem volt a szolgálatban, hogy a feleségem is Krisztus elhívott tanítványa volt, és egymást erősítettük.

– A közelmúltban elhunyt felesége is lelkipásztor volt. Ön szerint a szolgálatra nézve jó, ha egy házaspár mindkét tagja lelkész?

– Voltak, akik annak idején óvtak ettől, mondván, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, nem jó, ha a lelkipásztor felesége is lelkész, mert állandóan vitázni fognak. Tapasztalatom szerint ennek az ellenkezője igaz: a lelkészt a másik lelkész érti meg a legjobban. A gyülekezet gondjait együtt éljük át, hordozzuk és oldjuk meg. Mi mindent együtt csináltunk a feleségemmel, Julikával. Azt a gyönyörű virágcsokrot is, amelyet a zsinati ünnepségen az oklevél mellé kaptam, rögtön elvittem a lányommal a sírjára.

Ez az ünnepség a Zsinat 2018. évi őszi ülésszakán volt, ahol Aranyokleveles teológus kitüntetést kapott. Az életművét díjazták az elismeréssel?

– Kaptam az életműnek szóló elismeréseket, például Szolnok városától 2001-ben az Ezüst Pelikánt, majd 2012-ben a magyar államtól a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, de az Aranyoklevél kifejezetten a tudományos munkát ismeri el. A Doktorok Kollégiuma sorra veszi azokat, akik annak idején képesek lettek volna doktorálni, de nem volt rá módjuk. Teológuskoromban egy ideig egyáltalán nem lehetett teológiai doktori címet szerezni. Ugyanígy nem doktorált Cseri Kálmán vagy Czanik Péter, és voltak még jó néhányan a korosztályomból, akik pedig a teológiai tudományos munka terén képesek lettek volna rá. Később lett volna lehetőségem, de akkor már nyakig voltunk a feleségemmel a gyülekezeti munkában. Összeszedtem a doktori disszertációhoz való anyagot, de többféle vizsgát kellett volna letennem, és ezt a már akkor romló látásommal csak nagyon sok energiával tudtam volna véghezvinni, ez pedig a gyülekezeti munka rovására ment volna. Gyermekkorom óta romlik a szemem, de még mindig látok. Talán megadja Isten, hogy most már kihúzom vele életem végéig.

Élő példák
Karasszon István és Hamar István teológiai kitüntetést, Tóth Győző lelkészi, Németh Lea oktatási, Fruttus István Levente pedig szeretetszolgálati díjat vehetett át a Zsinat legutóbbi ülésén. Az őszi ülésszakon elismerték Bori Gábor és az egy hónapja elhunyt neje, Bori Gáborné Éva lelkiismeretes diakóniai munkásságát is.

– Végül a disszertáció anyaga egy könyvben látott napvilágot.

– Az ember a teremtett világ élén címmel jelentettem meg 1989-ben. Tudomásom szerint akkor ez volt az egyetlen magyar nyelvű teológiai munka ebben a témakörben. Később megjelent több is, nem találtam bennük olyasmit, ami miatt jelentősen módosítanom kellett volna a nézeteimet. 1976-ban voltam ösztöndíjjal Wittenbergben, akkor gyűjtöttem össze az anyagot Konrad von Rabenau professzor mentorsága alatt, azután tíz évig dolgoztam a könyvön. A gyülekezeti munka mellett nehéz írni, én pedig nem vagyok éjszakázó alkat, ha nem alszom eleget, másnap használhatatlan vagyok.

– Az ember a teremtett világ élén címről eszükbe juthat az olvasóknak a teremtés hete vagy az ökogyülekezeti mozgalom. Az ön könyve, bár régebben íródott, összhangban van ezekkel a törekvésekkel?

– Kettős megbízást kaptunk Istentől: hogy műveljük és őrizzük a ránk bízott földet. A „műveljük” gyönyörűen működik, az „őrizzük” viszont elhanyagolódott. Az én véleményem változatlanul az, amit a könyvemben is kifejtettem: nem arról van szó, hogy most már ne műveljük, csak őrizzük a földet. A fehér ember civilizációja aránytalanul nagy súlyt fektetett a művelésre és keveset az őrzésre – ez baj. Azonban mindez nem azt jelenti, hogy akkor a művelést hagyjuk abba, mert ahol abbahagyták, ott viszont óriási éhínség keletkezett. Például Indiában, ahol csak őrizték és tisztelték a természetet, milliók haltak éhen. A két dolog tehát csak együtt igaz. A könyvemben azonban nem ökológiai szemszögből, hanem a keresztyén teológia szemszögéből vizsgálok mindent, amelynek az a feladata, hogy a Bibliát kutassa és aktualizálja. Ehhez hozzátartozik a nyelvészet, a kortörténet, a bibliai földrajz, a nem bibliai vallásokkal való összehasonlítás is, de mindez úgy, hogy annak tükrében nem relativizáljuk a Bibliát, hanem pontosan a sajátosságait akarjuk jobban megérteni. Hogy mit üzen Isten rajta keresztül.

– Több keresztyén ének szövegét is ön írta, a dunamelléki énekfüzetekben is találhatunk belőlük. Mindig része volt az életének a zene?

– Nyolc évig tanultam zongorázni, és szóba került, hogy zenei pályára menjek, de annyira nem voltam tehetséges, hogy az élvonalba kerülhettem volna. Nem is éreztem hivatásomnak a zenélést, de óriási hasznát vettem a későbbiekben. Abban az időben, amikor feleségemmel az ifjúsági munkát végeztük, nem voltak nekik szóló énekek. Elkezdtünk hát gyűjteni, írni vagy éppen íratni ifjúsági énekeket, amelyek közül jó néhány ma is használatban van. Több énekgyűjteményt is összeállítottunk így. Albertirsán, Szolnokon, de már nagykőrösi segédlelkész korunkban is rendszeresen összejártunk, és négy szólamban énekeltünk a különböző felekezetű lelkészcsaládokkal. Akkoriban a baptisták egy gyermek- és ifjúsági énekfüzetet állítottak össze, és kérték, hogy régi magyar, vallásos népi énekekre írjak evangéliumi szövegeket, illetve fordítsak külföldi szövegeket, elsősorban német és svéd énekeket. Az ő gyűjteményükbe nagyjából harminc éneket írtam és fordítottam, ennek egy része bekerült a református füzetekbe is. 

– A nappalijában, ahol beszélgetünk, áll egy zongora. Ma is játszik rajta?

– Ez a hangszer végigkísért a lelkészi szolgálatban. Albertirsai lelkész korunkban vásároltuk a feleségemmel, majd Szolnokon harminc évig volt társunk, tizenkét éve pedig már nyugdíjasként játszom rajta. Mindennap gyakorlok egy órát, ami nemcsak hasznos, hanem öröm is. Ennek köszönhető, hogy a gyülekezetünkben, Rákoshegyen helyettesítő kántorként tudok még éneket kísérni. Liszt Ferenc mondta: hogyha egy napig nem gyakorlok, észreveszem én, ha két napig nem gyakorlok, észreveszik a tanítványaim, ha három napig nem gyakorlok, észreveszi a közönség. A szemem miatt nem tudok kottát olvasni, csak nagyítóval, ezért fejből játszom az énekeket.

– Hogyan élte meg, amikor nyugállományba vonult?

– Ahogyan telt az idő, fokozatosan éreztem, hogy egyre kevesebbet bírok, és amikor úgy tűnt, hogy már nem tudom tartani azt a szintet, amelyet a különféle szolgálatokban elértem, akkor hatvanöt éves koromban kértem a nyugdíjazásomat. A munka azonban nem állt meg, csak a gyülekezetvezetést tettem le. Rendszeresen vállaltam igehirdetési szolgálatokat és előadásokat. Nyugdíjasként nagyon sok helyen voltam vendégszolgálatban. Megjelent egy prédikációskötetem Én is ember vagyok címmel, írtam több tanulmányt, amelyek a menyem jóvoltából az interneten is megtalálhatók. Ma már nem vállalok istentiszteleti szolgálatot, Rákoshegyen, ahol a lányom lelkipásztor, férfikört vezetek és beugró kántor vagyok. Egy istentisztelet megtartása olyan pszichés igénybevétel, amelyet már nem vállalok.

– Ha doktorált volna, másképpen alakult volna az élete?

Biztosan nem. Főfoglakozású tudományos vagy oktatói munkakörben komoly nehézséget jelentett volna a gyenge látásom. De ha ez valahogy áthidalható lett volna, akkor sem éreztem volna magam a helyemen. A nagykőrösi Hitoktató- és Tanítóképző Főiskolán öt évig oktattam ugyan ószövetségi tárgyakat, de ez csak kéthetente fél napot vett igénybe. Öt év után ezt is letettem. Nekem mindig a gyülekezet volt a szívügyem. Hozzánk folyamatosan jöttek, az emberek egymásnak adták a kilincset, én pedig akkor voltam boldog, ha ezt csinálhattam.

Jezsoviczki Noémi, fotó: Vargosz

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2019. január 13-i számában.

Istent keresem

Jn 8,30–36

„Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink