Rabok vagyunk vagy szabadok?

2019. március 16., szombat

„A fiatalok az ilyen találkozásoknak köszönhetően nemcsak a szülőföldjükön érezhetik otthon magukat, hanem az egész Kárpát-medencében, nemzetünkben és egyházunkban is” – elkísértük a Kecskeméti Református Gimnázium diákjait Rimaszombatba, hogy megnézzük, milyen az ünnep, ha az államnak nem az, de azt is, milyen mélyebb dimenziói vannak a szabadságnak.

Nemzeti ünnep, zászlófelvonás, kokárda, munkaszüneti nap – bár a sorrend talán változhat, amikor március 15-ről beszélünk, először ezek jutnak eszünkbe. Természetes számunkra, hogy az ünnephez hosszú vagy hosszabb hétvége kapcsolódik és az is, hogy piros-fehér-zöldbe öltözik az ország. Azonban elegendő alig két órát utazni, hogy Felvidékre érve más értelmet nyerjen az ünnep: a Rimaszombatban élő magyaroknak például nem lehet munkaszüneti nap március 15., de évről évre megtesznek mindent, hogy valódi ünneppé válhasson. Ennek részeként már második éve látogatja meg a Kecskeméti Református Gimnázium egyik osztálya a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnázium tanulóit, hogy együtt töltsenek néhány napot és megismerjék egymást.

Ne maradjon történelem

„Vincze Árpád, a kecskeméti gimnázium vallástanára korábban nálunk dolgozott iskolalelkészként és zsinati tanácsosként, ezért természetes volt, hogy örömmel fogadtuk őket, mikor diákjaival eljött tavaly” – meséli az újdonsült hagyományról Molnárné Pelle Beáta, a Tompa Mihály Református Gimnázium igazgatója. A kecskeméti refisek a Rákóczi Szövetség diákutaztatási programján keresztül érkeztek, osztályfőnökük, Szabados László azonban elmondja, egyáltalán nem új számukra a határokat átszelő kirándulás, a jelenleg tizenegyedikes osztály tagjai hetedikes koruk óta minden nemzeti ünnepet valamely magyarlakta területen töltöttek: Erdélyben, Vajdaságban, Felvidéken. Ilyenkor játékosan tanulnak, esti vetélkedőkön mérik le tudásukat és felkészülnek utazásuk egy-egy helyszínéből, hogy ők maguk legyenek társaik idegenvezetői.

„Március 15. legtöbbször tanítási napra esik és azon a héten nálunk már általában zajlanak az írásbeli érettségi vizsgák, de minden alkalommal közös áhítattal vagy istentisztelettel szoktunk emlékezni, amire örömmel várunk vendégeket” – teszi hozzá Molnárné Pelle Beáta. Ezzel arra is magyarázatot kapunk, miért lapozgatja a folyosón annyi, ünneplőbe öltözött, kokárdás fiatal a könyveit. De sem a vizsga, sem más akadály nem gördülhet az elé, hogy ezen a napon mindenki átgondolja, mit is jelent a szabadság – vagy ahogy Szabados László jellemzi utazásuk lényegét: „Fontos, hogy ezen az ünnepen a történelem ne történelem maradjon, hanem a jelenünkké váljon és éljük át lélekben is 1848 márciusának jelentőségét.” Az osztályfőnök azért is szívügyének tartja a hasonló programok szervezését, mert azt látja diákjain, hogy alakítja őket, amikor megismerik a más országokban élő kortársaikat – örömeikkel és nehézségeikkel együtt.

„Az ünnepnek így lesz közösségformáló ereje – fontos, hogy a kollektív emlékezet erősítse az összetartást és az összetartozást. Március 15. eseményeinek egykor a fiatalok voltak a főszereplői, ezért ez különösen is közel áll hozzájuk” – folytatja az igazgatónő. Azt pedig már teljesen magától értetődőnek tartja, hogy a református egység évében egy ilyen alkalom kézzelfogható megerősítést és kapcsolatot jelent, ami sokat tanít a szabadságról. „Kellenek ezek a találkozások, hogy megismerjék, megismerjük egymást, hiszen vannak különbségek, de sok a hasonlóság is – magyarázza Molnárné Pelle Beáta. – Bennünk, szlovákiai magyarokban sokszor erős az érzés, hogy nem vagyunk otthon sem itt, sem pedig Magyarországon, ennek feloldásában is segítenek a közös programok és kapcsolatok: a fiatalok így nemcsak a szülőföldjükön érezhetik otthon magukat, hanem az egész Kárpát-medencében, nemzetünkben és egyházunkban is.”

Első találkozás

A kecskeméti csapat hamar meg is találja diáktársaival a közös témákat és pontokat, kicsengetés után a szlovák óra tapasztalatait osztják meg egymással. És miért döntöttek úgy a vendégek közül ennyien, hogy pont ezt a tanórát nézzék meg? Erre Nagy Antal válaszol: „Kíváncsiak voltunk, milyen az a nyelv, amit az itteni diákoknak kötelező megtanulniuk. Korábban még sosem hallottam, érdekes tapasztalat volt megismerni azt a sok mássalhangzót.” Osztálytársai, Ribánszki Ágnes, Bártol Luca és Labancz Balázs annyival egészítik ki az elhangzottakat, hogy különböző szavak jelentését próbálták kitalálni az órán és játékosan ismerkedve a nyelvvel úgy tűnik, jó alap, ha valaki beszél még egy idegen nyelvet – de rossz, hogy ez Szlovákiában nem szabad választás kérdése.

Mind a négy diák először jár Rimaszombatban, ha otthon maradtak volna, a kötelező iskolai megemlékezésen túl elmentek volna a városi ünnepségre is, majd szabad lett volna az egész délutánjuk, mégis egyetértenek abban, hogy sokkal jobb ötlet volt eljönni Felvidékre – és akár tanórákon is részt venni. „Fontosnak tartjuk, hogy kapcsolatot ápoljunk, találkozzunk más magyar diákokkal és megismerjük őket” – hangsúlyozza Luca. Erre az ismerekedésre pedig jó alkalom egy nemzeti ünnep, ami a közös gyökerekről tanít. „Jó ilyenkor közösen visszaemlékezni az olyan hősökre, mint például Görgey Artúr vagy a márciusi ifjak. Ők megpróbálták elérni, hogy az ország elszakadjon a Habsburg-birodalomtól, független és szabad lehessen” – vallja Antal, Luca pedig hozzáteszi: „A független Magyarország gondolata máig szép örökség.”

Üzenet haza

A délutáni program előtt megérkezik Vincze Árpád lelkipásztor is, aki közben hazalátogatott pár órára szülőfalujába, a Rimaszombattól nem messze fekvő Serkébe. „Tavaly elhoztam egy közös nemzeti ünnepre az osztályomat, ők idén érettségiznek, ezért az volt az utolsó lehetőség egy nagyobb lélegzetvételű kirándulásra” – számol be ötletéről. Mint mondja, a fiataloknak mindig jó, ha megismernek más tájegységeket és az ott élőket, annyi élménnyel gazdagodnak, hogy már most úgy érzik, jövőre is jönnének. „Az előző évben egy kicsit más volt, akkor valóban hazahoztam a diákjaimat, mert szerettem volna, ha látják, honnan jövök. Akkor egy kicsit önmagamból is mutattam nekik, elmentünk a szülőfalumba és megnéztük a templomot is” – teszi hozzá.

Bár a most érkezett diákokkal nem ennyire szoros a kapcsolata, örül, hogy más osztályfőnökök is követik példáját és van igény a határokon átívelő ünneplésre. Elmeséli, hogy Magyarországra költözve különös volt számára a március 15-i szabadnap és az, hogy az iskolai ünnepségek az ahhoz legközelebb eső tanítási napon vannak, hiszen addigra ez az ünnep számára összeforrt a közös, iskolai megemlékezésekkel és az érettségi körüli izgalommal is. „Idén viszont különösen szép üzenetnek találom, hogy a felvidéki magyaroknak március 15-én kellett helytállniuk a magyar nyelv és irodalom érettségin – akkor is, ha ebben nem volt semmi szándékosság” – mosolyodik el.

Ilyen szép üzenete van a közös, főtéri ünnepségnek is, ahova összegyűlnek a Rimaszombatban élő magyarok – és többen a szlovákok közül is. Ez alkalommal együtt koszorúzza meg Petőfi Sándor szobrát a városban tevékenykedő összes magyar szervezet, az oktatási intézmények és a város vezetőségének egy része. Mára Rimaszombat lakosságának csupán harminc százaléka magyar, de ez a kokárdás alakokat és a méltóságteljes ünneplést figyelve jóval többnek tűnik.

Az egyetlen lehetőség

„Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek” – hangzik az ige nem sokkal később a református templom szószékéről, egy másfajta, tökéletes szabadságra mutatva. Mikos Tamás lelkipásztor azt mondja, a történelmi kitekintés után azt is fel kell ismerni, hogy a harc és szabadság kettősége nagyon is a keresztyén ember életének jellemzője. Azonban amikor az a kérdés, rabok vagyunk-e vagy szabadok, mégsem adhatunk teljesen egyértelmű választ, mert ez sokszor nézőpont kérdése: gyerekként például úgy érezzük, korlátoznak a szüleink és a tanáraink, később pedig szélesebb környezetünk. „Remélem, azért vagytok itt, mert a szabadságot keresitek. Ugyanis szerintem is rabok vagytok, de nem a felsoroltak miatt” – hangsúlyozza a lelkipásztor. Emlékeztet, az ember igazságérzete nagyon kifinomult, rengeteg helyzetben szívesen kiáltana forradalmat – de ez az igazságérzet valójában énközpontú.

„Mindenki a bűn rabja, ameddig Krisztus meg nem szabadítja. Ne áltassátok magatokat azzal, hogy ezen egymagatok változtathattok, mert önerőből nem megy – szögezi le Mikos Tamás. Arra is felhívja a figyelmet, hogy amikor Jézus azt mondja, egyedül az igaz, aki őt elküldte, azt üzeni, hogy Isten nem szereti a bűnben látni az embert, Ő boldog életet szán nekünk. „Ezért küldte Jézust, akit már a Biblia első lapjain megígért. Nélküle nincsenek szabadulási lehetőségek, aki meg akarja kerülni Istent, áltatja magát: hozzá egy út vezet, az, amit ő maga készített” – foglalja össze.

„Ha szabadok akartok lenni, Istent és a többi keresztyént kell keresnetek, mert nincs magányos keresztyén, ahogy nincs olyan keresztyén sem, aki nem hisz Istenben, hiszen nála van minden, amire az embernek szükség lehet” – fogalmazza meg a lelkipásztor a szabadság örökérvényű, ünnepektől független üzenetét. Az igehirdetés végén pedig csak egyetlen kérdést tesz fel, de arra már mindenkinek egyedül kell megadnia a választ: „Rabok lesztek vagy szabadok?”

Farkas Zsuzsanna, fotó: Szarvas László

Istent keresem

5Móz 30

„Válaszd hát az életet, hogy élhess te és az utódaid is!” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →