A találkozás kiváltsága

2019. május 20., hétfő

„Szól az ima azért, hogy ébredés legyen közöttünk, és azért is, hogy ez a nap valóban az öröm és a hálaadás alkalma legyen” – a szombati egységnapon mi is ellátogattunk az imaláncra, hogy másokkal együtt fohászkodjunk.

A Kollégium udvarán a nyár fénye ragyog a sötét, esős napok után. Az elővigyázatosságból odakészített esernyők most a már-már forró napsugaraktól védik tulajdonosaikat. Néptáncosokkal, zeneszóval, árnyékban beszélgető emberekkel van tele a boltíves udvar. Talán a számos program, egymásra csodálkozás teszi, de úgy szalad el a megnyitótól a záró istentiszteletig tartó idő, hogy az ember jóformán fel sem ocsúdik. Mennyien imádkoztak ezért a napért, nem tudjuk. Hogy mennyien teszik ezt a találkozó alatt, azt sem tudjuk meg talán soha. Nem is kell: ki-ki belső szobájának a titka ez. Meg azé, aki szüntelenül esedezik értünk, az övéiért, egységükért.

Van valami időtlenség ezekben a találkozókban. Nehéz beszélni róla, leginkább csak rácsodálkozni lehet. Az egységnap egész napon át húzódó programja az imalánc: minden egyházkerület egy-egy vállalt témáért könyörög énekkel, zsoltárolvasással, hangos és a belső szobában elmondott imádsággal. Pontosabban mondva közös téma is van: mindenki egységesen tusakodik lélekben azért, hogy a rendezvény betölthesse küldetését, és valóban a találkozás alkalma lehessen egymással és Istennel egyaránt.

Csendesen nyílik és záródik a Kollégium imatermének ajtaja: Dobos Ágoston helyszínfelelős lelkipásztor, mint a török dúlás idején a szlavóniai mocsarakban bujkáló híveket kereső reformátorok, hegedűszóval gyűjti össze az imádkozni érkezőket. A vonó mozdulatai nemcsak a feszes húrokból, hanem a folyosón várakozókból is előcsalják a dicséretek dallamát. Észre sem vesszük, hogyan, de máris együtt, egy akarattal imádkozunk. Ki-ki a maga témájáért: például a tiszáninneniek a Kárpát-medencei békességért, a horvátországiak az épített és lelki örökségért, a kárpátaljaiak a református intézményekért. Szól ima a szolgálókért, az egységért, a szórványért, a családokért, a válságban lévőkért. Azért, hogy ébredés legyen közöttünk, és azért is, hogy ez a nap valóban az öröm és a hálaadás alkalma legyen.

Az egész nap dicsőítéstől hangos Debrecennek ez a zuga csendes, végre csendes. Az ajtó záródik mögöttünk, tudjuk: húsz percünk van. Fohászkodunk harmincadmagunkkal az örülni tudásért, hosszabb-rövidebb földrajzi és lelki értelemben vett, ide vezető útjainkért, szabadulásért, hogy valóban örülhessünk. Van, akiből csak annyi szakad ki: „Köszönöm, Uram, hogy a nehézségek ellenére itt lehetek.”

A kijelölt húsz perc úgy suhan el, mint a sóhaj – már a záró turnust hívó hegedűszó szól. Talán nem véletlen, hogy az utolsó két imatéma egy és ugyanaz: öröm és hálaadás, istentisztelet és megújulás. Az úri imádság elmondása után szinte lábujjhegyen osonunk ki a kápolnából. Az udvaron, akárcsak fél órája, csicsereg az élet, bennünk mégis csend van, és a zsoltár szava: „Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék.” (Zsolt 65,5)

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Szarvas László

Istent keresem

2Krón 33

„Szólt ugyan az Úr Manasséhoz és népéhez, de azok nem figyeltek rá” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →