Mi közünk a szent királyhoz?

2019. augusztus 17., szombat

A római katolikusok 1083, míg az ortodoxok 2000 óta tisztelik szentként István királyt. Miért és mióta tartjuk számon augusztus 20-át a protestáns gyülekezetekben? Mit gondolt Ravasz László István királyról? Hogyan változott az ünnep megítélése az évszázadok alatt? Kerülhet-e gluténmentes kenyér az úrasztalára? Nemzeti ünnepünk kapcsán Pap Ferenccel, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Újszövetségi Tanszékének docensével, a KRE Tanítóképző Főiskolai Kar dékánjával beszélgettünk.

A Bibliában többször megjelenik az aratás eseménye. Az egyház is aratásünnepen született, mégsem önálló ünnepnap az aratás a magyar reformátusságnál. Miért alakult ez így?

Ennek sok oka van. Keresztyén szempontból a legfontosabb, hogy nem is az aratás a lényeg, hanem a hálaadás a gondviselő Isten tápláló kegyelméért. A keresztyén, református ember számára Isten kegyelmi ajándéka az, hogy dolgozik, majd a munkája gyümölcsét eszi. Az aratás fontos, hiszen garantálja, hogy egy újabb évre megkapjuk Istentől a kenyeret, az élelmünket. Ma már sokféle kenyeret lehet kapni a pékségekben, tehát országonként, kultúránként változó az, mit értünk kenyéren. Ami viszont közös, hogy a mindennapi kenyérben látjuk a mindennapi megtartatást, Isten kegyelmének kiáradását. Ezért van, hogy a népi-paraszti kultúrában az aratás lezárásához hozzátartozik az ünnep. Fontos volt a megállás, de nem önmagukat, hanem a teremtő, gondviselő Istent és az ő ajándékait ünnepelték.

Viszont az aratás június végén, július elején zajlik. Az ünnepet, amelyről beszélgetünk, augusztus 20-án tartjuk.

Ennek van egyháztörténeti előzménye: az aratásért a pünkösd utáni tizenkettedik vasárnapon adtak hálát, amely – a pünkösd idejétől függően – néhány hét csúszással számolva, de közel esik augusztus 20-hoz. A nemzeti ünnep alapvetően katolikus vallási ünnepből nőtte ki magát, 1891-ben lett először munkaszüneti nap. 1831-ben már hivatalos állami megkeresés érkezett a református és az evangélikus egyházhoz azzal kapcsolatban, hogyan is viszonyulnak a protestánsok ehhez az eseményhez. Az első válasz az volt, hogy sehogy, mert ez katolikus ünnep. Van forrásunk arról, hogy 1834-ben már közös istentiszteleten emlékeztek meg István királyról a protestánsok a pesti Deák téri evangélikus templomban. A 20. században jelent meg igazán a kérdés, hogy mit kezdjünk István királlyal mi, reformátusok. István király halálának ezeréves évfordulóján, 1938-ban Ravasz László püspök istentiszteleti rendtartást dolgozott ki. Nem liturgiát, inkább ajánlást arra nézve, hogy augusztus 20. körül tartalmilag miről lehet, legyen szó egy-egy istentiszteleten. Ravasz László a magyar és a zsidó nép történetével összefüggésben láttatta a keresztyén István királyt, az államférfit. 

Miért nincs minden vasárnap úrvacsora?

Sok helyen évente néhány alkalommal van csak úrvacsora, bár egyre több gyülekezetben havonta legalább egyszer-kétszer tartanak olyan istentiszteletet, amelyen élnek a sákramentummal. Hogyan alakult ki a református istentiszteleti hagyományban az úrvacsora és annak gyakorisága? – Kálvin János azt szerette volna elérni Genfben, hogy minden vasárnap legyen úrvacsora. Ez végül a genfi tanácson megbukott. Nekünk azt kell tudatosítanunk, hogy a hirdetett és a látható Ige alkot egészet. Az úrvacsora nem függeléke, hanem fontos része az istentiszteletnek – emlékeztet Pap Ferenc.

1938-ban eleven seb volt Trianon, az István király által alapított-megszilárdított – Kárpát-medence méretű – ország részbeni elveszítése. Hosszú ideje szükségszerű volt a szembenézés az ünneppel? Vagy politikai döntés lehetett Ravasz László istentiszteleti rendtartásának megalkotása?

Mindezek bonyolult összefüggése. Ravasz László a református teológia mérlegén akarta látni és láttatni István királyt. Biblikusan akart róla gondolkodni, azért, hogy mi, reformátusok merjünk a saját történetünkről beszélni. Hiszen valahol István királlyal kezdődött az a történelmi folyamat, amely a 16. századra elvezetett a reformációhoz. A reformátusok a magyar államnak, nemzeti közösségnek is tagjai. Nem tehetünk úgy, mintha nem lenne a miénk az is, ami a reformáció előtt történt. István királyt a nemzet egybetartójaként láttatni 20. századi szemüveggel – ez lelki feladat is volt. Ravasz László erőteljesen hozta a bibliai példákat is Istvánnal kapcsolatban, például Mózeshez hasonlította őt.

Ma mit jelent ez az ünnep?

Istvánban én elsősorban a keresztyén királyt látom, aki Krisztushoz vezette a népét. Ha a koronára gondolok, mindig megdöbbent, milyen részletgazdag tárgy, erősen keresztyén szimbólum – rajta van Krisztus, a tetején ott a kereszt. Ez mindannyiunké. Augusztus 20. mára szekularizálódott, a magyar identitás ünnepe lett, amelybe mi, magyar reformátusok is beletartozunk.

A lelkészeket számos települési, városi ünnepélyre hívják kenyérszentelésre, megemlékezésre, sokszor katolikus kollégájukkal együtt. Ön szerint eleget kell-e tenni egy-egy ilyen felkérésnek?

Már Jeremiás próféta is arra tanított minket, hogy a város javáért kell imádkoznunk és dolgoznunk. A települések, városok vezetőinek és az egyházaknak részben egy célt, az emberek javát kell szolgálniuk, még ha más-más eszközökkel teszik is ezt. A megtépázott 20. századi történelem sajátossá teszi ezt az ünnepet, így benne a lelkészek szerepét is, akiknek nehéz megtalálni a helyüket egy-egy önkormányzati ünnepségen. Van egy divatos szó, ami nagyon passzol ide: a biodíszlet. Sok helyen csak így tekintenek a lelkészekre, papokra. Azonban a kenyér és az ország mindannyiunké, így nekünk akár ilyen világi felkérésre is meg kell jelennünk, és bölcs egyensúllyal bizonyságot kell tennünk arról, mit jelent számunkra a kenyér. Azt kell mondanunk és tennünk, ami a biblikus küldetésünk. Mivel a reformátusok nem szentelnek tárgyakat, így a lelkészek kérjenek áldást a jelenlévőkre, és adjanak hálát a kenyérért. Jöhetnek aktuális politikai szólamok, de a lelkészeknek azt kell képviselniük, hogy Isten az, aki bennünket táplál. Ilyen értelemben ez az ünnep felkiáltójel is, hogy álljunk meg, gondoljuk át az életünket, és becsüljük meg azt, amink van, mert az ajándék, és egyáltalán nem természetes. Ma Magyarországon nem kell éheznünk, de a világ számos részén problémák vannak, és ha így folytatódnak a dolgok, a gondok súlyosbodni fognak. Gondviselő, tápláló Istenünk van, de nekünk, embereknek is megvan a felelősségünk.

Egy hivatalos, az Országos Meteorológiai Szolgálat által publikált előrejelzés szerint néhány évtizeden belül az ország déli részében – ahol nagy területeken termelnek búzát – jelentősen melegebb lesz, kevesebb csapadékkal. Lehet, hogy néhány évtized múlva egyre őszintébben adunk majd hálát, jobban becsüljük majd, hogy kenyér kerül az asztalunkra?

Ha most nem tudunk őszintén hálát adni a termésért, akkor nincs miről beszélni. Az emberiségnek ma kell választ adni a klímaváltozás kérdésére. Nekem nem ez a szakterületem, de a biblikus válaszom az, hogy keresztyén emberként kötelességünk a teremtett világ megőrzése. A klímaváltozás elleni küzdelemben pedig az egyháznak a társadalom élő lelkiismeretének kell lennie.

Hogyan segíthet a hit a klímaszorongás oldásában?

A keresztyén ember tudja, hogy az élete nagyobb összefüggés része. Ahogy a Római levélben olvassuk: „akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,8b) Nagy támasz és lehetőség, hogy tudjuk: gondviselő Istenünk van, aki felelősséget is akar ébreszteni bennünk. Rá kell mutatnunk arra, hogy a teremtett világban minden falat kenyér, minden csepp víz ajándék.

Mit tehetünk?

Védjük a teremtett világot, de nem öncélúan, hanem azért, mert felelősséget érzünk Isten művéért. Nekünk is meg kell tennünk, amit megtehetünk: le kell kapcsolnunk a villanyt, ha már nincs rá szükség, szelektíven kell gyűjtenünk a hulladékot, és így tovább. Ez ma, a túlfogyasztás világában nem egyszerű feladat. A fogyasztás bűvkörében élünk, az elég kultúrája pedig szinte ismeretlen. Mondom újra: hálásnak kell lennünk azért, amink van. Rá kell csodálkoznunk arra, ami adatott. Sajnos az ember sokszor már csak akkor döbben rá, hogy valami milyen jó volt, amikor elmúlt. Most kell megbecsülnünk azt, ami adatik. Izráel népének sose volt jó semmi a vándorlás évtizedei alatt. Ha kevés volt az élelem, az volt a baj, ha sok manna és fürj volt, akkor meg az volt a baj. A mi életünk is egyfajta pusztai vándorlás. Meg kell tanulnunk egyik napról a másikra élni. Ne felejtsük el, a vándorlás alatt csak egynapi mannát szabadott gyűjteni, kivéve ünnepekkor, amikor két adagot lehetett. Aki be akart spájzolni, annak nem adatott, hiszen megromlott a manna (2Móz 16,11–31).

Van annak különösebb jelentősége, hogy a kenyér, amelyért hálát adunk, megjelenik az úrvacsorában is?

A kenyérben, így az úrvacsorában ott van az emberi munka, de többre mutat: az isteni irgalomra. A reformáció kora óta mindig nagyon figyeltek rá a püspökök, lelkészek, hogy ne akármilyen kenyér kerüljön az úrasztalára, hanem kifejezetten a mindennapi kenyér. Nálunk ez a szép, nagy, kelt, kovászos cipót jelenti.

Egyes becslések szerint Magyarországon közel kétszázezer ember gluténérzékeny, így nekik a mindennapi kenyér mást jelent, mint a búzalisztből sütött cipó. Az ő kenyerüknek van helye az úrasztalán?

Igen, ez természetes. Tudok olyanról, aki csak rizstlisztből sütött kenyeret ehet, és mindig visz egy darabot az úrvacsorához. A lelkészek ismerik a gyülekezetüket, tudnak arról, ha valakinek egészségügyi problémája van. Amikor gyülekezeti lelkész voltam, nekem is volt olyan gyülekezeti tagom, akinek jelképes darabka kenyeret adtam csak, mert súlyos cukorbetegként nem ehetett kenyeret. Ez megállapodás volt köztünk, amiből ő mindig érezte, hogy figyelünk rá.

Úgy lesz igazán közös az úrasztala, ha mindenki hozzáférhet.

Csak így lehet közös! Ez az asztal mindannyiunk asztala: a kegyelem, az elfogadás, az Isten bűnöket föloldó, szerető, bennünket körülvevő irgalmának asztala.

Hegedűs Márk, fotó: Kapás Csilla

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja augusztus 18-i számában.

Istent keresem

1Thessz 4,9–12

„...csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →