„Minden bársonyt tanulni kell”

2019. szeptember 13., péntek

„Bárhol szolgáljuk is embertársainkat, akár a gyógyításban, a közszférában vagy éppen egy kicsiny vállalkozásban, jó, ha szeretve szolgálunk." Harminc éve varrja a református lelkészek jellegzetes viseletét, különlegessé és egyedivé téve azokat kézzel készített paszományaival. Amikor belép egy-egy templomba, azonnal a díszítményeket keresi, és azt, melyik motívumot tudná felhasználni a munkáihoz. Kiss Árpádné Kati debreceni palástkészítővel, a kistemplomi gyülekezet gondnokával beszélgettünk abból az alkalomból, hogy augusztus 16-án munkássága elismeréseként megkapta a Népművészet Mestere díjat.

– Azt gondolnánk, hogy egy palástkészítő nagy műhelyben, őseitől örökölt szerszámokkal dolgozik, ön pedig kis debreceni lakása egyik szobájában varrja az öltözeteket. Hogyan lett e mesterség művelője?

– Nyírbátorban születtem, ott éltünk a családommal. Egy vízműtársulatnál dolgoztam, amelyet a felszámolás fenyegetett, én pedig nem akartam megvárni, hogy elküldjenek, ezért más foglakozást kerestem. Nagyon szerettem a számokat, eredetileg az volt a vágyam, hogy valamelyik nagy cégnél lehessek kontírozó könyvelő, de mindig vonzódtam a népművészethez is: terítőket készítettem, és még a gyerekeim uzsonnás szalvétáit is kihímeztem. Egyszer beszélgettünk a konyhaasztalnál a lányommal, aki akkor járt a teológiára, ma pedig Biharkeresztesen szolgál. Azt mondta: „Anya, neked palástokat kellene készítened.” Meglepődtem, de addig motoszkált ez a fejemben, hogy két év múlva bele is vágtam. Nem volt semmilyen támpontom hozzá, ezt a mesterséget sehol sem tanítják. Akit megkérdeztem róla, nem nagyon akarta továbbadni a tudását, így nem volt könnyű dolgom, de ez nem tudta a kedvemet szegni. A paszományokkal szerencsém volt: a nyírbátori gyülekezetben volt egy ismerősöm, aki meghallotta, mi a tervem, és Somogyi Sándornéhoz, a Népművészet Mesteréhez irányított. Szinte anya–lánya kapcsolat alakult ki közöttünk, hosszú évekig ő készítette nekem a paszományt. Nagyon kényelmes volt, hogy csak a palástokat kellett varrnom, de egy idő után vágytam arra, hogy olyan díszítést tegyek rájuk, amelyeket én tervezek. Így megtanultam Erzsike nénitől a paszománykészítést.

– Honnan meríti ezekhez az ötleteket?

– Az első saját tervezésű paszományomhoz a tulipánmotívumot használtam fel, amelyet később több változatban is elkészítettem. A palásthoz, amelyet Fekete Károly viselt püspökké szentelésekor, a nagytemplomi orgona csúcsmotívuma szolgált alapul. Akkoriban már egy ideje gondolkodtam azon, milyen mintával töltsem ki a gombolópántot. Aztán az egyik unokám ballagására mentünk a Nagytemplomba. Előbb érkeztem, hogy helyet foglaljak a családnak, és nézegettem a motívumokat, és amikor felfedeztem az orgona díszítésén a kis tulipános részt, úgy éreztem, mintha áramütés ért volna. Megbeszéltük a püspök úrral, és végül ez a díszítés került a palást gombolópántjára. Kilenc napig horgoltam, ki sem mozdultam a házból, csak akkor, amikor elfogyott az ennivalóm, de végül elkészült. Nagyon jó érzés volt, hogy úgy sikerült, ahogy elképzeltem. Van olyan palástom is, amelynek a paszományát a régészeti feltárás és renoválás alatt álló sólyi templom mennyezeti kazettája alapján alkottam meg. A Reformátusok Lapjában láttam meg ezt a motívumot, nagyon megtetszett, így eltettem az újságot, hogy majd alkalomadtán előveszem. Mostani gyülekezetem, a Kistemplom-Ispotályi Egyházközség lelkipásztorának is az orgona díszítéséből merítve, kis liliomszerű motívummal készítettem el a paszományt. Nagyon izgalmasnak tartom a szintén régészeti feltárás alatt álló miskolc-avasi templomban talált palást sorsát is. Minden bizonnyal egy lelkész sírját tárták fel ott, akinek a palástja épségben maradt, szinte konzerválódott. Úgy tudom, Debrecenben fogják restaurálni. Eddig még nem sikerült ez ügyben előbbre jutnom, de nagyon szeretném megnézni azt a palástot, mert ha elkészíthető, szeretném újraalkotni a paszományát. Azt nagyon fontosnak tartom minden esetben, hogy összhangban legyen a motívum a palást méltóságával, a szellemiséggel, amelyet közvetít.

– Hogyan éli meg, hogy a Népművészet Mestere díjjal ismerték el a munkáját?

– Arról tudtam, hogy a többlépcsős felterjesztésre a Hagyományok Háza javasolt engem, Fekete püspök úr, elismert művészek és szakemberek is adtak ajánlólevelet, de azt szinte az utolsó pillanatig nem lehet tudni, kinek ítélik oda a díjat. Amikor augusztus elején felhívtak az Emberi Erőforrások Minisztériumából, hogy megkapom az elismerést, egész nap szinte a föld felett lebegtem örömömben. Ez nekem a munkásságom elismerését is jelenti, és ahhoz is hozzásegít, hogy még jobban az alkotásnak szentelhessem az időmet. Szeretnék még sokáig dolgozni. A Kárpát-medencében ugyanis tudomásom szerint egyetlen palástkészítő sem használ saját tervezésű, kézzel kész formára horgolt paszományt, hanem gépi zsinórt formáznak meg és varrnak fel a palástra. Valaki így fogalmazott: azt szereti bennem, hogy a paszomány nemcsak díszítményül szolgál, hanem mondanivalója is van.

– Bírja a szeme azt, hogy folyamatosan fekete színű anyagokkal dolgozik? Vagy készít mást is palástokon kívül?

– Keveset olvasok vagy tévézek, ezzel is igyekszem kímélni a szememet. Nagyon jól meg kell világítani a helyiséget, ahol dolgozom, és kihasználni a napfényes időszakokat. Nem csak palástokat készítek: volt, hogy felkértek, hogy alkossam újra egy régi szadai fiúöltözék paszományát. Békéscsabán pedig minden második évben van országos textiles konferencia, ahová nemcsak Magyarországról, hanem az egész Kárpát-medencéből érkeznek kiállítók, és díjazzák is a műveket. Oda például 2012-ben egy kis tulipános kollekcióval készültem: egy, a saját méretemre készült Bocskai-kabáttal és egy pelerinnel, valamint a már említett tulipános palásttal, amelyekért első díjat kaptam. Ennek a konferenciának többször voltam résztvevője és díjazottja is. Most is különlegességgel készülök, de erről most nem mondhatok többet. Nagyon izgalmas feladat volt például 2012-ben a diákok hagyományos viselete, a tóga újraalkotása, amelyből a Debreceni Református Kollégium négyszázhetvenötödik évfordulójára készült tíz öltözet. Húsz pár paszomány van minden darabon, az ujjakra és a fövegre is jutott belőlük. Amikor összeszámoltuk, hányra lesz szükség, szó szerint kivert a veríték. A sapka érdekes feladatnak ígérkezett, de végül jól sikerültek, szépek lettek.

– Milyen anyagokból készülnek a palástok és a díszítések?

– A tógákon használt szegőzsinór például a Szalag- és Zsinórgyár utolsó termékeiből való, ezért nincs is utánpótlás. Ma már nem tudnánk teljesen magyar alapanyagokból elkészíteni egy-egy palástot, a nagyatádi fonalgyár is bezárt, kínai termékekkel kell helyettesíteni mindent. A legjobb minőséget, a legtartósabb anyagokat keresem folyamatosan, hogy húsz-harminc évig is lehessen a palástot viselni. Fontos, hogy jó tartása legyen a pliszének, és a gyapjútartalomra is figyelni kell, mert csak a nagy százalékban műszálas szövet tartja meg a hajtásokat. Sok helyre kell elmenni, megnézni, megfogni az anyagokat, mert mind más és más. Minden bársonyt tanulni kell, hogy a varráskor hogyan viselkedik. Régen lehetett válogatni, most már nem nagyon lehet, de én mindig a jó minőségű anyagot választom. A készítésnél pedig soha nem arra törekszem, hogy minél rövidebb idő alatt kész legyen, hanem arra, hogy amikor átadom a tulajdonosának, akkor az én lelkiismeretem is rendben legyen.

– Minden darab személyre szabva készül?

– Az elmúlt évben készítettem olyan palástot, amelyre az úrvacsorai jegyekre emlékeztető paszományt tettem. A gombolópánt két végén szőlőlevél van, a pánton búzakalászszerű díszítés, a paszományokon pedig három-három szőlőfürt, amelyek egyenként nyolc-nyolc szemből állnak. Utóbbiak olyan kicsik, hogy több mint egy napig készítettem őket, nagyon aprólékos munka volt. Ez a palást annyira különleges lett, hogy nem szerettem volna, hogy a viselés miatt esetleg harminc-negyven év múlva az enyészeté legyen. Mivel nem személyre készült, nem terveztem, hogy többször is el fogom készíteni, ezért felajánlottam a Kollégium múzeumának, ott biztosan fennmarad.

– A lelkészek nagyon elfoglaltak szoktak lenni. Feltétlenül szükséges, hogy személyesen eljöjjenek önhöz, ráadásul többször is? Nem elég e-mailben elküldeni a méreteket?

– Sokszor előfordul, hogy a megrendelő – például egy gyülekezet – azt szeretné, hogy legyen meglepetés a lelkésznek. Megmondják a méretet, kiválasztják a paszományt, és készülhet is a palást. Én ezt nem szeretem, mert sokféle minta van, és jó, ha a lelkész az egyéniségéhez illőt választ közülük. A másik a méretvétel. Nem mindegy, hogy a földön húzza a palástot, vagy a bokájáig ér. Volt már rá példa, hogy külföldről érkező püspöknek készíttettek ajándék palástot, de a fényképek alapján gyanús lett nekem, hogy valójában alacsonyabb, mint amekkora méretet megadtak. Végül kiderült, hogy hét centiméterrel rövidebbet kell készítenem az eredeti tervnél. A palástot csak a vállánál lehet megrövidíteni, megszakadt volna a szívem, ha emiatt szét kell bontani, esetleg a paszomány is megsérül, és kezdhetem elölről az egészet. Az pedig nem kevés idő. Persze attól is függ, milyen paszomány készül rá. Ha nem kész mintából választanak, hanem újat kell alkotnom, akkor lehet három-négy hét is, de a már begyakorolt paszományokkal, megfeszített munkával is bő két hét.

– Amikor éppen nem palástot készít, akkor mivel telik az ideje?

– A debrecen-kistemplomi gyülekezet gondnoka vagyok. Kis kényszerhelyzet eredményezte ezt. Mivel a gondnokká választáshoz legalább három év presbiteri szolgálat kell, a fiatalok közül hiába vállalták volna többen is, ők csak másfél éve presbiterek. Az idősebbek különböző okokból nem vállalkoztak rá, így aztán, hogy segítsek a gyülekezeten, igent mondtam. Szeretek gondoskodni, de a palástok készítése is sok időt igényel, illetve két gyermekem és hét unokám kapcsán is sokféle feladatom van. Szeretem azt, amivel foglakozom, jó helyen vagyok itt, ahol vagyok, és ezzel a díjjal nagyon megbecsülték a munkámat. A világ minden tájára eljutottak az alkotásaim, a tengerentúlról, Dél-Koreából, Afrikából is jöttek Magyarországra lelkészek, akik általam készített palástot kaptak ajándékba. Sok találkozásban van részem a munkám révén, és az emberek megérzik, hogy szeretettel fogadom őket. Olyan jó érzés, amikor elégedetten mennek el innen! Jó lenne még sokáig palástokat készíteni. A hitvallásom: bárhol szolgáljuk is embertársainkat, akár a gyógyításban, a közszférában vagy éppen egy kicsiny vállalkozásban, jó, ha szeretve szolgálunk. Ez a szolgálat azt jelenti, hogy odaszánjuk magunkat annak a feladatnak vagy hivatásnak, amelyet választottunk, vagy ahova rendeltettünk.

Jezsoviczki Noémi, fotó: Sebestyén László

A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.

Istent keresem

2Tim 1,8–14

„Ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →