Ne magunknak őrizgessük a tudást, adjuk tovább másoknak is!

2020. január 20., hétfő

Az Észak-Alföld régióban közismert sokoldalú művészeti, művelődési tevékenysége, elképesztő munkabírása. Sorra születő szépírói művei, esztétikai, irodalomtörténeti könyvei, tanulmányai mellett rendszeresen olvashatunk tollából értékorientáló országos lapokban elemző cikket, esszét. Vitéz Ferenc költővel, irodalmárral, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanszékvezető docensével a magyar kultúra napja alkalmán beszélgettünk. (Az interjúalannyal több mint harminc éve ismerjük egymást, innen a tegező forma.)

– Írásaid sokasága kapcsolódik közvetlenül is a protestáns kultúrához, mélyen áthatja műveidet e szellemiség. Példának okáért: a Protestáns hősök című háromkötetes gyűjtemény százötven portréjának negyedét te írtad. Monográfiát készítettél az újságíró Móricz Zsigmondról, köteted jelent meg Protestáns könyvjegyek címmel. Véleményed szerint mennyire meghatározó ma a honi kultúrában a református eszme, értékrend?

– Nem annyira, mint amennyire kívánatos volna. A puritánságnak, legyen az lelki, szellemi vagy fizikai tisztaság és letisztultság, ahogy ma mondjuk, nem túl jó a „píárja". Vonatkozik ez a keresztyén Krisztus-középpontúságra, az evangéliumi és apostoli orientációjú etikára is. Max Weber több mint egy évszázados, a protestáns etikát tárgyaló műve sok vitát keltett. Nálunk ez azért volt szellemileg is termékeny, mert a kálvinizmus sajátosan magyar irány, nem véletlen, hogy Kálvint tiszteletbeli magyarrá fogadták, bár az egyházrend nem feltétlenül az ő elvárásait követte. Kétségtelen viszont, hogy a Szentlélek általi hasznosság elve meggyökeresedett. A kollégiumunk belső homlokzatát ékesítő „orando et laborando" szellemében, „imádkozva és dolgozva", ahol az „és" szó legalább olyan fontos, mint a másik kettő, Krisztust követve, mindenki a saját legjobbját adja hozzá a közösség boldogulásához. Az individuális látásmóddal szemben, miközben az egyén értékei is fontosak, a már az arisztotelészi Nikhomakoszi etikában is megjelenő közösségközpontúság az irányadó.

– Számodra mit jelent a kálvinista értékvilág és ennek képviselete?

– Elsősorban a hit harcát, amelyet azért sem tudok megkerülni, mert a konfirmációs áldásoma a Pál Timóteushoz írott első leveléből való ige volt: „Harcold meg a hit nemes harcát, ragadd meg az örök életet, amelyre elhívattál, amellyel vallást tettél szép hitvallással sok tanú előtt." Tanú tehát minden ember, akivel nemcsak személyesen, hanem írásban is találkozom. Nem tagadom: bizony, sok csatában alulmaradok, de ott lebeg előttem célként Pál második timóteusi leveléből a folytatás is, amely szerint „ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam".

– Eredményes eszköze – lehetne – a média, a sajtó a magas kultúra terjesztésének. Ám egy friss írásodból citálva – „nem mindegy, hogy valaki egy verset oszt meg, vagy másokat" a közösségi oldalakon. Mennyi esélyét látod az előbbinek? Megítélésed szerint a tömegekhez találhat, talál-e utat a magyar nemzeti kultúra java, világszínvonalú termése?

– Ha a magas kultúrán azt érted, ami a populáris kultúrával állítható párba, és egyik nem ellentéte a másiknak, mert a népszerű nem jelent egyúttal értéktelent, a népszerűtlen pedig értékeset, be kell látni, hogy a magas kultúra népszerűvé tételében használni kell a populáris eszközöket is.

– Igen, ilyen értelemben gondoltam a „magas kultúra" kifejezést.

– Az internet, a közösségi oldal nem arra predesztinált, hogy csak sértettség- és szennyözön legyen, hiszen ez a virtuális tér sokféle értékkel is fényesedhet. Igen, osszuk meg a verseket, tegyük közzé a festményeket, a zenéket, és az sem baj, ha történetesen mi magunk vagyunk az alkotói. Már Kölcsey is arra intett a Parainesisben, hogy ne pusztán magunknak őrizgessük a megszerzett tudást, hanem adjuk tovább másoknak is.

– Karácsonyi eszmefuttatásodban e hasábokon idézted Hermann Hessét: „Egyszer egy évben úgy teszünk, mintha igaz szívből kívánnánk megemlékezni lelkünk ünnepéről." Így vagyunk a magyar kultúra napjával is?

– Szükségünk van a jeles napokra. A kalendáriumi ünnepkör egyaránt emlékezik a szakrális és profán eseményekre, ám végeredményben a szakralitás, az Istenhez tartozás élménye a mértékadó, ki kell egészülnie a kultúra ünnepnapjaival. Ahogy Hegel fogalmazott: a művészet valamiképp a vallás megfelelője, így a kultúra két fontos pillére is a vallás és a művészet. Itt nemcsak a szorosan vett egyházművészetre kell gondolnunk, a zenére, építészetre, a szakrális irodalomra, hanem a szellemi viselkedésformára is. Az ünnepnapok ugyan az elfolyó időből kiragadott és megszentelt kairosz-pillanatok, a folyamatosságot, a biztonságot teremtik meg az ismétlődés által. A kultúra melletti „magyar" jelző ugyanolyan fontos, és anélkül, hogy ki akarnánk sajátítani, alapjában véve protestáns. Jelképes formában ezt Kölcsey és a Hymnus is jelzi. Vagy Bertha Zoltán szavaival: a nemzeti identitástudatot, anyanyelvű irodalmi és kulturális önazonosságot küldetéses elszántsággal építő kálvinizmus mentette át a magyarságot a mindenkori jövőbe. „Az újjáébredő hit a nemzetet, a nemzet a hitet tartotta."

– Irodalmárként, művészeti íróként miképp ítéled meg azt a jelenséget, hogy az irgalmatlan erővel ható új média követhetetlenül burjánzó vizuális anyagában és szövegömlenyében egyre több az önjelölt „művész", „író"? Nem vezet ez beláthatatlan következményű értékzavarhoz? Mert – ismét egy publikációdból idézve – „nem ugyanaz a költői közléskényszer, mint a mindenáron való magamutogatás, önleleplezés". Mi segítheti az értékszelekciót?

– Amit az evangéliumi orientációról, tájékozódási pontokról mondtam, azzal lehet kiegészíteni, hogy már a horizontális tájékozódás is hiányzik, pedig önmagában még az is kevés volna. A széles látókör beszűkül, csak egy képernyőnyi területre korlátozódik, izolálódik, sok kis magányosság-sziget próbálja abban az illúzióban ringatni magát, hogy kommunikál egymással. Az értékszelekciót az segítheti, ha a horizontális látásmód nem még tovább szűkül, hanem meghatározott, vertikális irányba mozdul el. Így lehet meglátni a mélységet és magasságot. Mély érzések és mély gondolatok, ezzel együtt mély művészi és esztétikai mondanivalók csak a magasság tükrében fogalmazódhatnak meg.

Mit jelent számára a tavaly átvett Rát Mátyás-díj, a Protestáns Újságírók Szövetsége által odaítélt elismerés?
Elsősorban a megelőlegezett bizalmat és szeretetet. Az elmúlt tizenöt évben ezt a díjat gyakran életmű elismeréseként adták át, ezért igen meglepődtem, amikor jelezték, hogy én leszek a kitüntetett. A Pál apostoli hit nemes harcának jövőbeni ütközeteit láttam magam előtt, amelynek egyik vagy egyetlen fegyvere számomra a szó, a nyelv. S jelentette még – az 1780-ban az első magyar nyelvű hírlapot, a Magyar Hírmondót elindító és szerkesztő Rát Mátyás „hírmondóattitűdjét" továbbgondolva – az egyetlen igaz hír, az örömhír átadása iránti elkötelezettség erősítését. Valamint a Sola Scriptura által kívánt felelősséget is, hogy a szavaim ne csak cimbalompengések legyenek.

– Kölcsey Himnuszáról tanulmányt írtál, elődásokat tartottál.

– Azt nem én találtam ki, hanem Mészöly Gedeon, hogy Kölcseynek is van egy himnusza, és a himnusznak is van egy Kölcseyje, tehát hogy a Hymnus által magát Kölcseyt is jobban meg lehet ismerni. Arra viszont én tettem kísérletet, hogy Kölcsey – Halász Gábor, Németh G. Béla vagy Fenyő István, illetve maga a költő által is hangoztatott – ellentétekkel teli karakteréből kiindulva megvizsgáljam a Hymnusba kódolt és környezetébe rejtett ellentéteket és ellentmondásokat. Több mint félszáz ilyet találtam, amelyekből most csak azt emelném ki, hogy „bűneink" között meghatározó a hazaszeretet hiánya.

– Nemzeti imádságunk születésnapján szóba kell hoznunk egy olyan jelenséget, amelyről karnagyok is panaszkodnak: az oktatási intézmények számos diákja sem tudja szépen énekelni nemzeti imádságunkat. De legalább értik a vers máig ható üzenetét?

– Nem értik. Ezért kell fogékonnyá tenni őket rá. Legalább a nemzeti himnuszt ugyan kötelező volna ismernünk, de nem szeretem a kötelező szót. Helyette az élményt használnám, mely önmagából rügyezi ki aztán az elkötelezettséget is. Hogyan lehet élménnyé tenni valamit? Véletlenszerűnek tűnő találkozásokkal. Gondolj valamire, amikor a himnuszt énekled vagy olvasod. Mindegy, hogy mire gondolsz éppen, de kösd össze a saját életeddel. Arany János untat, nem „korszerű"? Próbáld neki elmagyarázni, hogyan kellene viselkednie Toldinak a 21. században.

– Legutóbbi, irodalmi és képzőművészeti érdeklődésed kettősségét jelző Univerzumok között című köteted festők alkotásaihoz írott verseidet tartalmazza. Félszáznál több könyved tanújele annak is: töretlenül hiszel abban, hogy nem alkonyul be a Gutenberg-galaxisnak. Ám akadnak szakemberek, akik e galaxis olyan zseniális magyar íróinak műveit ebrudalnák ki az oktatásból, mint a biblikus mélységű tudást közvetítő Jókai Mór, akinek a születésnapja (február 18.) két éve a magyar széppróza napja. Tanítójelöltek oktatójaként kommentálnád az efféle elképzeléseket?

– Talán közismert a Victor Hugo-regény, A párizsi Notre-Dame példája, melyben a főesperes szerint „a könyv megöli az épületet". Nem ölte meg. A Gutenberg-galaxist három évtizede temetik, és a hordozófelület ugyan meghatározza az információt, pontosabban a továbbadás módja alakíthatja a tartalmat is, hiszek a Könyvben. Maradva a példádnál: Jókai az e-book felületén is élő marad, sokkal hamarabb meg fognak halni azok, akik el akarják őt feledtetni.

– A Néző • Pont című egyszemélyes folyóiratod a 100. számához közeledik. Milyen céllal indítottad másfél évtizede ezt az egyedülálló kulturális vállalkozást?

– Kalandként fogtam bele 2006-ban. Egyfajta terápiaként, hogy ne pazaroljam el az életet, a talentumot. Edzésben tart, és az úgynevezett „növekedésterv" része lett. Évente hat kötete jelenik meg, gyakran duplaszám, mert úgy alakul a terjedelem. Az ötvenedik kötetig jobbára magam írtam mindent, de onnantól rendszeresen helyet adok a vendégszerzőknek is: Kossuth- és József Attila-díjasoktól kezdve a szárnypróbálgatókig. Természetesen a lap karakterét az én ízlésem és értékrendszerem határozza meg, vállalva ezt a szubjektív szelekciós elvet. Nemkülönben mindaz, amivel a folyóiratban foglalkozom, az irodalom, a kultúra, a művészetek, az asszociatív és integratív szemlélet, a helyi érték, a nemzeti látásmód, vagy a játék és a teremtettség kapcsolata, valamiképp beépül abba az anyagba is, amit tanítok, azokba az írásokba, melyekkel a közönség elé állok, és fordítva: sokszor egy-egy irodalomóra stílusgyakorlatai nyomán születnek újabb írások. Ez a hobbim, a kiadáshoz szükséges költségeket az előfizetői díjakon és a támogatásokon túl a zsebpénzemből egészítem ki. Mások horgásznak vagy vadásznak, a Néző • Pont az én kalandtúrám.

– Mely köteteddel találkozhat legközelebb az olvasótábor?

– Hogy tábor-e, azt nem tudom, mindenesetre néhányan azért olvasnak, és már egyetlen olvasó is felelősség az író számára. Párhuzamosan készül több könyvem is, de hogy mikorra kerülnek publikus állapotba? Egy monográfián dolgozom a magyar irodalmi alkotói attitűdökről, amelyben a homo religiosus viselkedést ugyanúgy tárgyalom, mint a homo ludens karakterét. „Ajánlott", asszociációs és portréverseim több kötete formálódik, hasonlóan irodalmi és művészeti tanulmányaim, kritikáim újabb gyűjteményeihez, és szeretném kötetbe rendezni a Magyar Hírlapban és a Reformátusok Lapjában megjelent írásokat, publicisztikákat, jegyzeteket, esszéket is.

Arany Lajos, fotó: Derencsényi István

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2020. január 19-i számában.

Istent keresem

Lk 9,18–27

„ Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink