1956, a rendelt idő

2019. október 22., kedd

Élete legszebb élményének tartja 1956. október 23-át Varga László nyugalmazott dunamelléki főjegyző, egykori kecskeméti lelkész, aki teológushallgatóként élte át a forradalmat. Órákig állt az Országház előtt, de akkor eszébe sem jutott, hogy egyszer belőle is képviselő lesz. Az 1956-os forradalom hatvanharmadik évfordulója előtt néhány nappal arra kértük, hogy járja végig velünk azokat a budapesti helyeket, amelyeken egykor társaival járt.

– Itt énekeltük a 90. zsoltárt – kezdjük meg emléksétánkat a teológia kapubejárójában Varga Lászlóval. – A zsoltár erőteljesen szólt, és nem csak azért, mert a kapu boltíve alatt jó az akusztika. Október 23-án elszánt, tenni akaró fiatalok álltak útra készen. Magócsi István mindenkinek vágott egy darab nemzeti színű szalagot, és adott egy gombostűt, hogy feltűzhesse a kabátjára – emlékezik vissza Varga László, aki ma is féltve őrzi a kapott szalagdarabot. 

A Szentlélek támogatta őket

Felidézi azt is, hogy Pap László dékán kijött hozzájuk, és emlékeztette őket: „Minden szabad nékem, de nem minden használ; minden szabad nékem, de nem minden épít.” (1Kor 10,23 – Károli-fordítás) A teológusokat bátorítva a szokásos napi áhítatot aznap Magócsi István tartotta a Préd 3,1 alapján: „Mindennek rendelt ideje van…”

– A teológián töltött öt év alatt rengeteg áhítatot meghallgattam, de egyikre sem emlékszem úgy, mint erre. Feszült volt a hangulat, éreztük, hogy tényleg különleges időt élünk – állítja Varga László.

– Vajon a Szentlélek sugallta a szavakat a teológustársának? – kérdezem. Varga László határozottan felel:

– Már másnap meg voltunk győződve arról, hogy Magócsi Istvánnak nem csak úgy eszébe jutottak ezek a gondolatok, hanem a Szentlélek mondatta azokat vele. Amikor meghalt, rá emlékezve összegyűltünk, és tovább olvastuk a bibliai részt: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak…” (Préd 3,1–2) – emlékezik a forradalom ideje alatt elhunyt társára Varga László.

Teológusok a sorok elején

A Ráday után a Kinizsi utcán át haladunk az Üllői út felé, a 4-es megállójáig: 1956-ban is villamossal mentek a Városligethez, mi is felszállunk hát egy Combinóra. Történelmi útikalauzunk a Rákóczi útnál rámutat egy házra: 1956-ban kérésükre innen dobta le egy nő azt a magyar zászlót, amely alatt végül a teológusok mentek. Robog tovább a villamos. A Király utcánál szállunk le, ahonnan elsétálunk a Városligetig, a fasori református templomhoz – ezzel szemben volt a Magyar Írók Szövetségének székháza.

Bár a műegyetemisták menete ismertebb ’56 kronológiájából, az írószövetség elől is sokan indultak, és az első sorokban ott voltak a református teológusok is. Mire a Majakovszkij utcán (a mai Király utcán – a szerk.) elért a körútig, a menet hatalmasra duzzadt – emlékezik vissza Varga László. A felvonulók a Kossuth Lajos utca és a Múzeum körút sarkánál találkoztak a műegyetemistákkal, akik a Petőfi-szobornál gyülekeztek.

Az egyesült tömeg a Margit hídon keresztül vonult a Bem térre. Innen az ideiglenes Petőfi hídon át gyalogoltak a Kossuth térre, az Országház elé. Féltek, hogy le fog szakadni, a könnyűszerkezetű híd ugyanis hullámozni kezdett az embertömegtől. „Csoszogni, csoszogni!”, kiabálták, végül mindenki pehelyléptekkel kelt át, így a híd egyben maradt. – Néha eszembe jut, mi lett volna, ha leszakad a híd. Vajon lett volna forradalom? – osztja meg Varga László.

Milyen nap is van ma?

Mi is megérkezünk, igaz, ezúttal a 78-as trolival. Miközben az Országház elé sétálunk, Varga László felidézi: a teológusok a Rákóczi-szobor mellett álltak, akkor még nem volt füves ez a rész. 1956. október 23-án legalább négy-öt órát töltöttek itt, sokszor elénekelték a Himnuszt. A többiekhez fordulva megkérdezte, hányadika van. – Ez emlékezetes, történelmi nap lesz – mondta nekik. Miután besötétedett, és az Országház kupolájának tetején kigyulladt az ötágú vörös csillag, a tömeg követelni kezdte, hogy azt kapcsolják le – ezt sikerült is elérniük. Azt is követelték, hogy Nagy Imre beszéljen hozzájuk. Habár megtörtént, ez csalódás volt, hiszen Nagy Imre elvtársaknak szólította a jelenlévőket – nem azt hallották, amit szerettek volna. 

A Kossuth téri sokaság azután több részre szakadt – voltak, akik a közeli szovjet emlékmű címerét feszítették le, mások a Sztálin-szobor ledöntésére indultak, megint mások a Magyar Rádió épületéhez mentek. Utóbbiak között volt több teológus: Szűcs Zoltán – akit combon lőttek a rádiónál –, valamint a tragikus sorsú Herczeg Lajos és Magócsi István is. Varga László és a többi teológus úgy döntött, maradnak az Országháznál.

A forradalmi tömegből a parlamentbe

– Gondolta-e ’56-ban, hogy évtizedekkel később képviselőként dolgozik majd az Országházban? – kérdezzük az épület előtt Varga Lászlót.

– Nem csak ’56-ban, sokkal később sem gondoltam erre – válaszolja. Hozzáteszi: amikor 1956-ban itt álltak az épület körül, remélték, hogy néhány napon vagy héten belül szabad lehet az ország, erre azonban évtizedeket kellett várni. – Amikor 2010-ben először jöttem ide mint képviselő, megálltam a téren: eszembe jutott 1956. Hálát adok Istennek azért, hogy ilyen különös kegyelmet kaptam – utal arra, hogy a forradalmi tömegben álló ifjúból 2010 és 2014 között képviselő lehetett.

A múltidézést folytatva Varga László érdekes történetet oszt meg. 1956. október 23-án hazafelé furcsa helyzetbe kerültek teológustársaival: meglátták maguk mellett Horváth Jánost, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnökét. Az ÁEH akkor már évek óta megfigyelte és próbálta irányítani az egyházat. A teológusok – a „Vesszen az ÁVO!” mintájára – kiabálni kezdték, hogy „Vesszen az ÁEH!”, és körbevették a hivatal elnökét. Egy darabig kísérték, majd Horváth János gyors léptekkel távozott mellőlük.

A teológusok akkor éjfél után értek vissza a Ráday utcába. Mi most a 2-es villamossal utazunk az utca közelébe, hogy visszasétáljunk a teológiához.

Zászló-takaró

Zárásként az épület második emeletére, a díszterem elé megyünk, itt van kiállítva a korábban említett, magasból ledobott zászló. Varga László szerint először a teológia könyvtárában őrizték, amelynek vezetője szintén Pap László dékán volt. Amikor megtudták, hogy őt vidékre száműzték, a lobogót kimenekítették a könyvtárból. A rúdról levéve Horváth Emil teológus vitte haza, aki a fehérneműi közé rejtve őrizte meg. Nincs rajta lyuk, mint sok másik 1956-os zászlón, mert nem volt rajta Rákosi-címer, nem kellett azt kivágni belőle. Varga László fotót is mutat, amelyen a zászlót vivő teológusok láthatók, őt pont kitakarta a zászló, csak a válla látszik. Arra a kérdésre, vajon jól jött-e, hogy nem lehetett őt azonosítani a képen, azt válaszolja: azért egyetlen teológust sem ért retorzió, hogy szerepelt a fotón, de ki tudja, talán nagyobb biztonságban volt így. A táblák feliratai le vannak meszelve. Ő emlékszik: az egyik például a Műegyetemé volt.

– Ha vittünk volna mi is egy táblát, amelyen az áll, hogy Budapesti Református Teológiai Akadémia, minket is könnyebben lehetett volna azonosítani – teszi hozzá Varga László. Készült egy másik fotó is, amikor a Margit hídon keltek át, azon már ő is látszik. Varga László szerint a képeket az ÁVH készítette, mert ilyen minőséget biztosító profi fényképezőgépei másnak akkoriban nem lehettek.

Mit jelent 1956?

– Életem legnagyobb élménye 1956. október 23-a délutánja és az azt követő napok. Meghatározta az egész életemet – állítja Varga László. Hozzáteszi: sok minden történt vele élete eddigi nyolcvanhárom évében – hála Istennek több jó és felemelő, mint rossz.

Szemezés az ÁEH elnökével

Varga László azt is megosztja, hogy nem érte retorzió, hátratétel amiatt, hogy 1956-ban ott volt a felvonuláson. Emlékszik azonban arra, amikor a forradalom leverése után néhány hónappal egy, a teológián rendezett fogadáson felszolgáló volt. Ott volt a rendezvényen az a Horváth János is, akit október 23-án körbevettek a teológusok. Összenéztek ugyan, de Varga László, elkerülve az esetleges azonosítás lehetőségét, arrébb állt. Sosem derült ki, vajon kölcsönös volt-e a felismerés.

Amikor 1956. október 30-án hazament Kecskemétre, a gyülekezet dísztermében megcserélte két püspök képét a falon. – Áttettem középre Ravasz László képét, aki akkor újra püspök lett, így Bereczky Albert püspök képe oldalra került – osztja meg Varga László. Mindezt egyetlen embernek mondta el. Ennek jelentősége csak évekkel később lett, amikor az ÁEH megyei tanácsosa behívatta magához.

– Mi újság a képcserével? – kérdezte, de nekem nem jutott eszembe, mire gondol. Aztán csak annyit mondott: 1956. Így már eszembe jutott. Szemrebbenés nélkül azt válaszoltam, hogy amikor a képet kicseréltem, valóban Ravasz László volt újra a püspök, és hát neki kell középen lennie. Az egyházügyi titkár erre nagyot nevetett, és azt mondta: „No, ebből jól kivágta magát!” – emlékezik vissza Varga László.

Varga László 1936-ban született Kecskeméten. 1954-ben iratkozott be a Budapesti Református Teológiai Akadémiára. 1956-tól Fóton volt exmisszus segédlelkész, 1959-től Monoron, Seregélyesen, Izsákon, Kunszentmiklóson szolgált segédlelkészként. 1962-től 1965-ig Kecskeméten volt esperesi káplán. 1965-től 1976-ig Tiszakécskén, 1976-tól 2006-ig Kecskeméten gyülekezeti lelkész, majd 2006-tól 2008-ig a Kecskeméti Református Kollégium főigazgató-lelkésze volt. 2003-tól 2008-ig a Dunamelléki Református Egyházkerület főjegyzőjeként szolgált. 2010-től 2014-ig országgyűlési képviselő, 2014 és 2018 között a Pallas Athéné Domus Mentis Alapítvány kuratóriumi elnöke volt. Két állami kitüntetést, Kecskemét városától pedig Pro Urbe díjat kapott.

Hegedűs Márk, fotó: Kalocsai Richárd

A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.

Reformatus.hu a közösségi oldalakon

Asztali verzió