A 22. zsoltár a kereszten

2018. március 29., csütörtök

„Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Miért ezt a zsoltárt idézte Jézus a halála előtt? Erre keresi a választ Enghy Sándor nagypénteki írásában.

A Zsoltárok könyvének 22. fejezete:

A karmesternek: „A hajnali szarvas" kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni. Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei. (1–4. versek)

Ha végiggondoljuk ezt a címet, egy kérdésünk marad: miért ezt a zsoltárt idézte Jézus a halála előtt? Életművét ismerve ezzel a zsoltárral bizonyára nem Istentől való reménytelen állapotát akarhatta elmondani. Máté idézete pont az ellenkezőjét jelentené annak, ami Jézus egész lényéből árad. Ő az ember fizikai létében mutatott rá a halállal szemben is diadalmaskodó élet alapjára. Ebbe a képbe végképp nem illik bele az „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” gondolata, hiszen a halálnak szükségszerűen kell legyőzetnie ott, ahol Isten az Úr. Ebből a szemléletből nem következhet lázadás a halála pillanatában, amely lerombolna mindent, amiért Jézus élt.

Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket. Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg. De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép. Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte! Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem. Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen! Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán. Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre! Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából! Szabadíts meg az oroszlán szájából és a bivalyok szarvai közül engem, nyomorultat! (5–22. versek) 

Nyilvánvaló tehát, hogy amikor Jézus a zsoltár elejét idézte, az egész zsoltárt foglalta össze. Pont úgy, ahogy mi szoktunk hivatkozni egy versre a címén keresztül. Csak így van értelme az Úr e szokatlan, archaikus segítségül hívásának („Éli, éli” – Zsolt 22,2; Mt 27,46). Isten és ember kapcsolatának ősi tapasztalatát akarja hangsúlyozni így a zsoltáros, ezzel kifejezve, hogy a nyomorúságban különösen szüksége van az embernek arra, hogy tudja: volt már értelme az Úrhoz fordulni a történelemben.

A zsoltár megfogalmazása arra a tapasztalatra utal, hogy amikor a tények szerint messze volt a segítség, az Úrral való személyes kapcsolat mégis megfordíthatta a dolgok menetét. Így hirdeti a zsoltár, hogy az ember élete Isten uralmának szituációjában zajlik, és hangsúlyozza is az ő uralkodását.

Isten azonban a zsoltárban nem egyszerűen a világ Ura, aki uralkodik a népeken, hanem hatalma gyakorlása közben azt akarja, hogy az ember megismerje őt, aki méltó a dicséretre, bizalomra, akinek szabadítását Izráel nem csupán megtapasztalta, de tulajdonképpen egész történelme Isten szabadításának története. Ezt fedezték fel az atyák is, amikor Istenben bíztak, és a zsoltáros személy szerint is őbenne látja a bizalom alapját.

Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben. Kik az Urat félitek, dicsérjétek őt, Jákób utódai, mind dicsőítsétek őt! Rettegjetek tőle, Izráel utódai, mind! Mert nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja. Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben, teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt. Esznek az alázatosak, és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor! A föld legvégéig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, őelőtte borul le a népek minden nemzetsége. Mert az Úré a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken. Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani. Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz. (23–32. versek)

Ez a bizalom a zsoltár alapvető üze­nete, amely a 23. verstől annyira megváltoztatja a zsoltár hangnemét, hogy van, aki arra következtet: ezek a versek eredetileg nem is tartozhattak a szöveghez. Valójában azonban nem véletlen ez a dicséretben megjelenő hangnemváltás. Az ilyen dicséretek a hálaáldozattal egybekötött étkezésekhez kapcsolódva hangzottak el, amikor hálát adtak Istennek az ő szabadításáért. A hála kultikus cselekedet volt, amelynek során a nyomorúságból megszabadult ember áldozatából részesedett a kultuszi közösség. Aki ugyanis egzisztenciáját fenyegető veszélyből, segítség híján, gyakorlatilag a halál hatalmából szabadult, megújult élettel vett részt azok között, akik jelen voltak az áldozati lakomán. Az ilyen étkezés szolgált a megújult élet kifejezésére, azt a békét hirdetve, amely Isten közelében adatik.

A halál hatalmából megszabadult ember hitvallásán keresztül Isten szabadítása nagyobb közösségnek kínáltatott fel: Izráelnek, a világnak a halál erőivel szemben, beleértve az utókort. Így diadalmaskodott Isten mindenekfeletti hatalma a dicséretben annak az embernek a gyengesége fölött, aki nem tudja magát életben tartani.

Hát ezért, Isten hatalma univerzális dimenzióinak hangsúlyozása miatt volt olyan fontos Jézusnak a kereszten ez a zsoltár. A panasz sötét hátterében ragyoghatott fel annak bizonyossága, hogy Isten mellett nincs egyéb hatalmasság. Logikus hát, hogy ő a holtakon is uralkodik.

A 22. zsoltár tehát a halál problémájával foglalkozik, amelynek megoldását Isten korlátlan uralmából vezeti le, hirdetve, hogy a történelem az ő munkáján keresztül éri el célját. Ezért olyan fontos Jézusnak ez a zsoltár, mert Isten királyságát hirdeti benne a halálból megszabadított ember dicsérete. A zsoltáros tudja, hogy aki elhagyatott állapotában is Istenének tekinti az Urat, az még halálával is az ő királyságát hirdeti. Erről tanúskodik a húsvét is.

Enghy Sándor, fotó: Dimény András

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.

 

Istent keresem

2Krón 28

„...nem azt tette..., amit helyesnek lát az Úr” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →