„A kétezer éves missziói parancsnak kellene megfelelnünk”

2012. július 18., szerda

Azon kell munkálkodnunk, hogy egyházunk jövője minél gazdagabb és teljesebb legyen – hangsúlyozza Kósa László. A művelődéstörténet professzorával, a budapest-budahegyvidéki gyülekezet presbiterével hetvenedik születésnapja előtt néhány nappal tanszéki irodájában beszélgettünk református azonosságtudatról, múltfeltárásról és a Kilencszáz szóról.

„Mit jelent számomra reformátusnak lenni?" – teszi fel a kérdést egy korábbi írásának címében. Mit jelent?

Hitet, történelmi és hittani ismereteket, érzelmeket. Megvallom, míg jócskán felnőtt koromban először megkérdezték tőlem, sosem gondolkoztam el ezen, de természetesen jó dolog tudatosítani, hiszen sokan nem mondhatják el, mint én, hogy számomra mindig természetes volt, mert beleszülettem, mint a létnek bármilyen fizikai feltételébe. Hála Istennek, reformátusságom soha nem kérdőjeleződött meg, és egész életemben gyakorolhattam.

Lelkészcsaládban nevelkedett, édesanyja tanítónő volt.

Olyan nevelést kaptam, hogy nem kellett soha szembekerülnöm sem a családommal, sem a vallásommal. Jóllehet lett volna esély rá, mert például a továbbtanulások során a származásom komoly akadályt jelentett. A kitűnő eredményű érettségi után csak két év visszautasítás után fogadott hallgatói közé az egyetem, ahol később tanszékvezető is lehettem. Elutasításomkor azt mondták, hogy fizikai munkával javíthatok valamit esélyeimen.

Miért éppen néprajz szakra jelentkezett?

Két szakmám van. Az elmúlt harminc évben történészként tanítottam, húsz évig vezettem az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékét. Ugyanakkor korábban – és ezt soha nem tagadtam meg – néprajzos voltam. A történeti érdeklődést a családból hoztam, elsősorban édesanyám volt, aki ezt a helyben található régi egyházi iratokra alapozva alakította ki bennem. A néprajz pedig úgy került a képbe, hogy azt tanácsolták, lelkészgyerekként ne tanári bölcsészszakot keressek.

A művelődéstörténet professzorával tanszéki irodájában beszélgettünk


 Megírta a gyulai református gyülekezet történetét is. Egyes értékelések szerint példaértékű ez a munkája. Miben látja a jelentőségét?

Örülök, hogy a kritika így értékeli. Szándékomban állt, hogy az egyházközségtörténet-írás 1990 előtt hosszú ideig tartó mostoha sorsán javítsak. Ha készültek is egyházközség-történetek, azok általában jó szándékú, de nem tudományos igényű munkák voltak. Gyerekkoromtól terveztem megírni anyaegyházközségem múltját. Sokat készültem rá. Nagy élményt jelentett, hogy személyesen, részletesen és jól ismertem a föltáruló történet helyszínét. Négyszázötven év alatt minden átalakult Gyulán, az épített és a természeti környezet, nemzedékek váltották egymást, de az egyház mindvégig megmaradt. Azt tartom a legnagyobb eredménynek, hogy ezt a hosszú történetet változásaiban meg tudtam írni.

Történészi munkája során milyen irányokat követett?

Eleinte az életmód- és mentalitástörténet, később a tudomány-, intézmény- és természettörténet, majd egyre inkább az egyháztörténet került előtérbe. Ez utóbbit azért tartottam fontosnak, mert a protestáns egyháztörténet nagyon elhanyagolt volt és jórészt a 16–18. századdal foglalkozott. Én tehát tudatosan választottam a kevéssé kutatott felvilágosodás utáni korszakot, hiszen amúgy is a 19. századot szerettem vizsgálni. Ennek az érdeklődésnek az eredménye a 2006-ban megjelent két kötetes Reformátusok Budapesten című munka, melynek azonban a református sajtóban, sajnos, nem volt semmilyen visszhangja. A kutatás célja az volt, hogy zömében doktoranduszokkal feltárjuk a budapesti reformátusság történetét. Azt vizsgáltuk, hogy egy kisvárosban, nagyvárosban, majd világvárosban hogyan talált magára a korábban alapvetően vidéki, nemesi, paraszti kötődésű egyház. Teljesen új helyzetben alakult ki a fővárosban a legnagyobb magyarországi református közösség: egyesületekben, sok egyházközségben, differenciált missziós munkában, karitatív tevékenységben.

Ha a magyar reformátusság elmúlt két évszázadát tekintjük, melyik korszakot érdemes kiemelni?

A két világháború közötti időszak a reformátusság virágkora. Rákosiéknak volt mit lekaszálniuk, és nagyon jól tudták, hogy mit tesznek tönkre. A két világháború között nagy lendületben voltak a reformátusok: erősek voltak a hitmélyítő mozgalmak és rendkívül sok tehetséges embert számlálhatott a soraiban az egyház. A huszadik század második felének egyházi élete az elnyomás ellenére ebből a hitbeli hagyatékból gazdálkodott, ami a negyvenes évek végére az ébredésben csúcsosodott ki. Ezt ugyan elfojtották, de a gyülekezetekben továbbélt az egyház. Sajnos mára elfogyni látszik ez a tartalék. Nincs hasonló új. Az elmúlt húsz év sok ígérete és reménysége pedig nem teljesült, meg sem közelítjük az 1950 előtti elevenséget és lendületet.

Mi lehetne ez az új?

Bár a kívánság nem új, például egyházunknak lehetne korszerűen megfogalmazott és hatékony missziói elképzelése legalább az ifjúságra vonatkozóan. Ami van, azt működésében töredezettnek és kevéssé hatékonynak érzékelem. Kérdezem, ki szólította meg azt a tömeget, amely a 2001-es népszámláláskor az egyháztól többé-kevésbé távol reformátusnak vallotta magát? Gyülekezeti szinten nyilván sok szép példával is lehet találkozni.

Hogyan lehetne megszólítani az embereket?

Bizonyára nem ez az alkalom, és nem lehet dolgom, hogy programot fogalmazzak meg a felelős egyházi vezetésnek. Azokkal értek egyet, akik szerint nem a világnak kell tetszeni, vagyis nem a világ után menni, hanem a kétezer éves missziói parancsnak kellene megfelelnünk.

Az értelmiségnek milyen a kapcsolata az egyházzal?

A kilencvenes években több olyan megbeszélésen, konferencián vettem részt, amely a református egyház és az értelmiség kapcsolatáról szólt. Mindig sürgettem a kapcsolat erősítését, tartalmasabbá válását, de változatlanul az a helyzet, hogy az egyház nem mozgósítja igazán az értelmiséget, az értelmiség pedig nem egyházias. Vannak református értelmiségiek, de nincs református értelmiség, nincs olyan fórum, ami ennek az értelmiségnek folyamatosan nyitott lenne. Indulnak viták, aztán viszonylag hamar elhalnak. Például említem az utóbbi évből Szücs Attila és Sípos Ete Álmos komoly egyházkritikát tartalmazó dolgozatait.

Ha már a vitákat említette, 2000-ben Kilencszáz szó című cikkében tizenkét pontban foglalta össze az egyházzal kapcsolatos észrevételeit. Miért írta ezt meg akkor?

Azért, mert az akkori főszerkesztő megkért, hogy írjak a lapba. Az ezredforduló apropóján született meg az írás. Nagyon meglepett a széles körű és ellentétes előjelű visszhang. Meglepett az is, hogy többen tekintélyrombolást olvastak ki belőle, holott ilyesmi távol állt tőlem. Több helyre hívtak beszélgetni, a lapban pedig vita kezdődött, amit valakik, sajnos, leállítottak. Azt zokon vettem, hogy a vita végére ígért összefoglaló interjú nem készült el velem. Ráadásul az egyik főszerkesztő korábban kétszer is fölkért interjúra, de kezdeményezését mindkétszer visszavonta.

A református tudós szerint a mi feladatunk az értékteremtés – azon munkálkodni, hogy a jövőnk minél gazdagabb és teljesebb legyen

 

 A 12 pont közül melyik az, amelyiket a legfontosabbnak tartotta akkor?

Így utólag nem tudok sorrendet fölállítani. Mindet egyformán fontosnak szántam. Ellenben a törvényi feltételek elégtelensége miatt tudatosan kihagytam közülük a múltfeltárást és az ügynökkérdést.

Akkor már foglalkozott ezzel a témával?

Jelenkortörténettel kevéssé foglalkoztam. De érdekelt, titokban mit jelentettek rólam, mert többször kerültem szembe az előző rendszerrel, noha ezek nem voltak súlyos esetek. Végre 2003-tól kutatói engedéllyel hozzá lehetett férni az iratokhoz a Történeti Levéltárban. Akkor elkezdtem a saját dolgaimban nyomozni, például az ifjúsági, bibliaköri megfigyelések vonatkozásában. Ez volt az alapindíték, de egyre több dolog tárult föl, egyre több szálra ágaztak a református egyházra kiterjesztett kutatásaim. Egy idő után eljutottam odáig, hogy úgy éreztem, nyilvánosságra kell hoznom a feltárt anyagot. Úgy gondoltam, magamban tartani már nem etikus. Így állt össze végül az az előadás, amelyet a Théma Egyesületben tartottam 2008-ban. Majd az ott elhangzottakat publikáltam. Egyszerűen a tényeket mutattam be, sem ítélkezésre, sem fölmentésre nem vállalkoztam. Azóta még két nagyobb tanulmányt írtam, vannak még anyagaim, de már nem kívánok ezzel a témával foglalkozni. Hiszen végül is megtört az az ellenállás, amit egyházunk korábban tanúsított a múltfeltárással kapcsolatban. Ma már dolgozik a Tényfeltáró Történész Bizottság.

Nem megkésett ezzel a témával foglalkozni?

Nagy és súlyos kérdés, hogy miért nem foglalkoztak vele korábban. 1990 után nem állt föl senki, hogy vállalja a múltját. Nem lett volna szabad hagyni, hogy ez elhúzódjon és különböző politikai szándékoknak kijátszható legyen.

Egyáltalán érdekli ez az embereket?

Igen, ez is, a történelem változatlanul általában is. Bennünket, akik a szocializmusban azzal éltünk együtt, hogy tudtuk, jelentenek rólunk, különösen. De nem foglalkoznának vele, ha már tudhatnának mindent.

Válogatáskötete jelent meg a református azonosságtudatról is.

Tartozni valahová címmel összegyűjtöttem a publicisztikáimat és az előadásaimat, amelyek a protestáns és református azonosságtudat fogalmát próbálták magyarázni. A cím utal arra, hogy elsősorban Krisztushoz tartozunk mindannyian, de nemcsak hitbeli, hanem történeti kötődésünk is van. Az azonosságtudathoz szorosan kapcsolódva mégis történelmi és teológiai részre oszlik. Én elsősorban a történelmi kötődéssel foglalkozom, hiszen nem vagyok teológus.

Az értékteremtést is hangsúlyozza, mint mondja, „eredeti értékek születésére" van szükség.

Az értékteremtés minden kor továbbéléséhez szükséges. Nem elégedhetünk meg azzal, ami van, mert mindig új kihívások jönnek. Ezért kell új értékeket teremteni korszerű módon. Ígéretünk van rá, ha ezt nem hinném, nem volnék református keresztyén. Ezért bizonyos vagyok abban, hogy nem fogunk elveszni, de hogy konkrétan milyen lesz a jövő, az mindig az újabb és újabb nemzedékektől is függ. Munkálkodnunk kell, hogy minél gazdagabb és teljesebb legyen!

T. Németh László, fotó: Sereg Krisztián

Kósa László 1942. július 17-én született. Jankó János díjas és Győrffy István-emlékérmes etnográfus, történész, egyetemi tanár, számos tanulmány és több könyv szerzője, több kötet szerkesztője, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. A vele készült interjú a Reformátusok Lapja 2012. július 22-i számában jelent meg.

Istent keresem

2Tim 4,1–5

„...töltsd be szolgálatodat” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →