A remény ideje

2016. április 16., szombat

Eltemették a valószínűleg a második világháború idején Budapesten kivégzett, néhány éve pedig a Margit hídnál talált emberi maradványokat. A protestáns egyházakat Bogárdi Szabó István képviselte a Kozma utcai temetőben az április 15-i búcsúztatón.

A végtisztesség megadásán túl azért vagyunk itt, hogy kifejezzük, nem a gyűlöletet és békétlenséget akarjuk, hanem a békét és a megbékélést - mondta az emberi erőforrások minisztere a Kozma utcai zsidó temetőben. Balog Zoltán úgy fogalmazott: "nemcsak nem akarjuk, nem is tűrjük, hogy (...) emberi vagy állami erőszak életeket pusztítson, ahogy ez 1944-ben történt, amikor a megszállók és a magyar állami szervek együtt pusztítottak ártatlan zsidó életeket". A miniszter kiemelte: a Margit hídnál 2011-ben megtalált maradványok eltemetése is jelzi, milyen hosszú út vezet a méltányos emlékezésig. Ezen az úton vannak árkok, akadályok, de van rajta egymásra találás is, és "hiszünk abban, hogy egyre több" rajta az egymásra találás. Hozzátette: "a mi közös veszteségünk azok, akiket kitagadtak a nemzet közösségéből, emberi méltóságukban, zsidóságukban és magyarságukban megaláztak, gyalázatosan kiraboltak és végül bestiálisan meggyilkoltak".

A Margit híd felújításakor 2011-ben a munkások találtak rá a most eltemetett emberi maradványokra. A csontokat az Igazságügyi Szakértői és Kutató Intézetben vizsgálták meg, és bebizonyosodott, hogy a maradványok között vannak a vészkorszak idején a nyilasok által a Dunába lőtt zsidó áldozatok és nem zsidó emberek is. Idén január 27-én a Duna-parti cipők emlékművénél tartott megemlékezésen Köves Slomó rabbi a végtisztesség megadását szorgalmazta számukra.

Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz) elnöke hangsúlyozta: "zsidó és nem zsidó magyarok múltja visszavonhatatlanul közös". Azoknak, akiket ma temetnek, nem ismertek a hozzátartozói, ám ez a sorstalanság esélyt ad arra, hogy a jövőben mindannyiunkhoz tartozzanak, az egész nemzeti közösség váljon hozzátartozójukká, ápolja emléküket - fogalmazott. Kiemelte, a vízmosta csontok visszavonhatatlanul összekeveredtek egymással, nincs nevük, arcuk, nincs és talán soha nem is lesz személyes emlékezetük. Temetésük így nemcsak a háború utolsó hónapjaiban a Dunába lőtt embereket reprezentálja, hanem "azokat is, akikből még csont sem maradt, csak hamu vagy még annyi sem. De azokat is, akik a meggyilkolt emberek unokái, dédunokái lennének, és akiknek mind köztünk lenne a helyük" - tette hozzá a Mazsihisz elnöke.

Kardos Péter főrabbi (Mazsihisz) rámutatott, Isten hét évtized elteltével is gondoskodott arról, hogy betartsuk a tórai parancsot: Ne felejts! Hozzátette, csak a megnyugvás marad számunkra, hogy végre pihenőhelyhez jutnak e kallódó emberi maradványok, zsidók és nem zsidók, mindnyájan Isten teremtményei. Majd a zsidó sírköveken olvasható mondattal búcsúztatta a halottakat: "lelketek foglaltassék bele az örök életűek kötelékébe". Meir Chaim Gestetner rabbi (Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség) Maimonidész középkori zsidó filozófusra hivatkozva szólt arról, hogy a zsidó népnek kétféle ellensége lehet: az egyik, aki fegyverrel támad rá, a másik, aki a törvények útjáról akarja őket letéríteni. A mártírok emlékét ezért azzal "őrizzük igazán, hogy folytatjuk a vallásos ortodox zsidó életet Magyarországon" - mondta.

Bíró László katolikus püspök, Magyarország katonai ordináriusa hangsúlyozta: az ideológiák veszélye, hogy elszakítanak a valóságtól, szembefordulnak az emberrel, összetörik az emberi kapcsolatokat. "Ezen névtelen testvéreink éppen névtelenségükkel sokakat juttatnak eszünkbe, akiket hasonló módon taszítottak halálba zavaros ideológiák" - fogalmazott. Kitért arra, hogy a világ számos pontján ma is sokak életét oltják ki vallásokra rárakódott ideológiák nevében, amelyek mélyén közönséges emberi önzés rejlik, a fegyverkereskedelem vagy a föld javaiból való igazságtalan részesedés.

Bogárdi Szabó István református püspök, a Magyarországi Református Egyház zsinatának lelkészi elnöke arról beszélt, hogy a temetés egyszerre a gyász, az emlékezés és a remény ideje. Holtat "mindig úgy temetünk, hogy reménykedünk az élet urában és bízunk ígéretében, hogy legyőzetik a halál" - mondta. "A földi nyugvóhely mindig végességünket jelzi, de egyben azt is, hogy ez itt az üdvösség előszobája" - fogalmazott.

„Ha a Seolban vetnék ágyat, ott is jelen vagy!" (Zsoltár 139,8)

Gyászoló, végtisztességet tevő Gyülekezet!

Több, mint hét évtizedet késett ez a szomorú aktus, a legszomorúbb minden emberi cselekmény között a temetés. A Duna vizébe süllyedt holtakat kiadta az idő, hogy immár eleget tegyünk emberi kötelességünknek. Engedett az idő az emberre rótt kötelességnek. Milyen idő volt ez? A háború ideje, a népirtás ideje, az igazság- és szeretet-vesztés ideje, a kis ország felett torzsalkodó hatalmak ideje, a hallgatás ideje, az elhallgattatás ideje, a tehetetlenség ideje, a megszámlálhatatlan sok áldozat ideje. Most pedig a gyászé, az emlékezésé, és mégis a reményé, mert a temetéskor lezárjuk a gyászt és megnyitjuk az emlékezést és a reményt. Igen, gyászidő minden temetés, de emlékezés is. Gyászoljuk azokat, akiket holtukban is elzárt tőlünk az idő, és emlékezünk rájuk, még ha nem ismerjük a nevüket, a személyes életüket, az arcukat azoknak, akiket most végső nyugvó helyükre helyezzük. Ekképpen a sorsuk, a haláluk és most a temetésük egybevetül azoknak a százezreknek és millióknak sorsával, arcával, személyével, akiket 70 évvel ezelőtt ragadott el a halál közülünk. Ugyanakkor ez a mostani gyász-idő, amely az emlékezés ideje is, mégis, a remény ideje is.
A remény ideje ez, mert holtat mindig úgy temetünk, hogy reménykedünk az élet Urában, a Teremtőben, és bízunk szívünkbe írt ígéretében, hogy legyőzetik az utolsó ellenség, a halál. Amikor temetünk, azt sosem a halál szövetségeseként tesszük, hanem életért és jövőért esdeklő isten-gyermekeként, vagyis testvérként.
A remény ideje ez, hogy nem lesz háború. Hogy többé nem lesz az ember logisztikai egység, egy megsemmisítendő objektum, terep-tárgy.
A reménység ideje ez, hogy ember többé nem ront emberre, hamis tanok és végzetes ideológiák révületében.
A remény ideje ez, hogy hite, származása, nyelve, hovatartozása okán nem lesz többé ember embernek farkasa.
Mert reményünk és titkos tapasztalatunk van arról, hogy Isten, Aki a Seolban is velünk van, felemel bennünket mennyei dicsőségébe.
Mi sokszor így nevezzük a sírt: földi nyugvóhely, ahol a port visszaadjuk a pornak, de még pontosabban, letesszük a Teremtő kezébe, Aki a holtakat is előszólítja életre, Aki a semmiből is mindeneket elő tud hívni, Aki a mulandóból átvezet bennünket a múlhatatlanba.
A földi nyugvóhely mindig végességünket és nyomorúságunkat jelzi, de jelzi egyúttal azt is, hogy ez itt az üdvösség előszobája.
Őrizze kegyelet és tisztesség az itt elhelyezett holtakat. Minket pedig őrizzen élő reményünk az Üdvözítőbe vetett hitünk és egymás iránti szeretetünk. 

Bogárdi Szabó István 

Forrás: MTI, fotó: Illyés Tibor

Istent keresem

Lk 9,1–17

„Ettek és jóllaktak mindnyájan;” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →