Kizárólag Isten taníthat meg bölcs és tiszta döntésekre

2010. november 18., csütörtök

A XIII. zsinati ciklus hatodik ülése csütörtökön Futó Zoltán sarkad-újteleki lelkész áhítatával kezdődött meg. A lelkipásztor segítségének köszönhetően teljes terjedelmében közöljük a 2Krón 10 alapján elmondott igehirdetését.

Szeretett Testvéreim!

Néhány nap eseménye az, amit hallottunk. Választóvonal, amely évszázadokra, sőt, egészen napjainkig kihatott Isten választott népének történetére.

Milyen nagy felelősség dönteni! Mert kivéve, ha Isten jelenti ki a jövőt, mi egy-egy döntésünk után soha nem tudhatjuk biztosan, hogy mi következik. Akárhány sakkjátékot lejátszhatunk, akárhányszor végiggondolhatunk minden lehetséges variációt, de döntéseink következményeit valójában mindig csak utólag látjuk jól. Csak utólag tudjuk biztosan az eredményt. Ezért kell segítségül hívni a Szentlelket, hogy adjon Isten nekünk bölcs döntéseket!

Isten előre kijelentette: elszakítja Izraelt Dávid házától, s annak idején a silói Ahijjá ezt már tudtul adta Jeroboámnak, Nébát fiának. De Roboám király mégis maga volt felelős a döntéséért. Isten valószínűleg nem változtatta volna meg korábbi kijelentését, akkor sem, ha Roboám alázatos lett volna, ha nem makacsolja meg magát. Kettészakadt volna úgy is az ország. De mégis tudunk arról, hogy Isten irgalmas és könyörülő, és megbánja ítéletét, mint Ninive esetében, vagy elhalasztja ítéletét, mint Aháb király, Ezékiás király vagy Jósiás király idejében. Vagy, ahogy kijelentette Jeremiásnak a fazekas műhelyében.

Azonban, ha Roboám király alázatos lett volna, ha békés, könyörületes választ ad a népnek, akkor őt nem terhelte volna az: miattam szakadt ketté a két királyi generáción keresztül egységes birodalom.

De Roboám inkább hallgatott a vele együtt felnövekvő fiatal nemzedékre. Inkább hallgatott azokra, akik apját, Salamont már csak hanyatló istenfélelmében ismerték. Akik már nem ismerték azt az alázatos, bölcsességért rimánkodó uralkodót, amilyen volt Salamon királysága kezdetén. Ők már csak a gazdag királyt látták. Az ő udvarában nőttek fel. A rend, a hatalom, a törvény, a parancs udvarában. Ahol mindennek úgy kellett történnie, ahogy a király kívánta, ahogy a kormányzók rendelték, ahol az ezüst már nem számított, csak olyan volt, mint a kavics.

A vének még emlékezhettek a fiatal Salamonra. Sőt, még emlékezhettek arra a Dávidra is, aki eleinte nem volt király, pedig már ő birtokolta a hatalom jelvényeit egész Izraelben. Arra a Dávidra, aki következetesen fejedelemnek mondta magát, mert az élő Istent vallotta a nép királyának. Sőt, a vének még emlékezhettek arra a napra is, amikor végleg királlyá lett Dávid.

Amikor a szava már erősebb volt az őt istenfélelemre intő Jóáb szavánál, és mindenáron keresztülvitte a népszámlálást — Hetvenezer izraelita élete árán.

A vének még emlékezhettek rá, vagy hallhatták atyáiktól, milyen volt a hét évig tartó polgárháború Saul halála után. Velük szemben az ifjak úgy gondolták, a birodalom már örökké egy és oszthatatlan…

S tulajdonképpen a véneknek is, az ifjaknak is igazuk volt. Mindketten abból indultak ki, amit tapasztaltak, átéltek. A saját ismeretük, a saját múltjuk számított. Roboám király tragédiája az volt, hogy a szívének, vágyának kedvesebbet választotta, és nem gondolt a múlttal, még kevésbé gondolt Istennel. Ő már király volt, akinek nem volt szüksége Isten tanácsára, véleményére, útmutatására. Isten mentsen meg az ilyen országvezetőktől!

Roboám király döntése Isten népe jövőjéről minden korban kísérti Isten népe vezetőit, kísérti a Magyarországi Református Egyház Zsinatát is. Kísért bennünket az, hogy abból induljunk ki döntéseinkben csupán, amit mi tapasztaltunk, mi láttunk, átéltünk. Emlékezetünk jó, ha 30-40-50 évre nyúlik vissza. Valahol ott találjuk meg akaratlanul is az etalont. S elfeledkezünk róla, vagy esetleg nem is gondolunk vele, hogy az már az egyház megromlott állapota volt. Ahogy Roboám sem gondolt azzal, amit a királyságról annak idején Sámuel prófétán keresztül mondott Isten: az ÚR a ti királyotok!

Az egyháznak, így az Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyháznak is, van egy romlási folyamata. Egy természetes – a bűnnel megromlott világban természetes – romlási folyamata. S ez éppen abból is ered, hogy emlékeink, mintaképeink csak néhány évtizedre nyúlnak vissza. S talán nem is merünk ennél messzebb visszalépni, mert akkor fel kell adni kiharcolt pozíciókat, időszakos eredményeket, a látszólagos egység erejét. Fel kell adni egyes, később kialakult hagyományokat. Ha pedig ezeket feladjuk, kevesebbnek, kisebbnek látszunk, mint közvetlen elődeink. S ettől tartunk. Ahogy tartott ettől Roboám, vagy, ahogy félt a római egyház is ettől a reformáció idején.

Roboám király egy reformációt igénylő nép képviselőivel találja magát szemben. Egy részben elvi és gazdasági reformációt igénylő néppel.

A központosított uralmat megkérdőjelező, a gazdasági tehertől megroskadt, de mégis királyválasztásra összegyűlt nép kérleli Roboámot, könnyítsen terhein. És ossza meg az uralkodás gondját a törzsi vezetőkkel. Roboám nem kérdezte Istent, ezért nem is ismerte, nem ismerhette fel az idők jeleit.

A mai ige vívódó, feszítő kérdése: ha ma megkérdeztetünk arról, hogy készek vagyunk-e reformációra, mit válaszolunk? Döntéseinket az határozza csupán meg, hogy milyen az egyházunk ma, és milyen folyamatok mentek végbe az utóbbi évtizedekben, vagy merünk messzebb visszanézni, akár a látszólagos vagy valós visszalépés vádját és terhét is magunkra véve?

Szem előtt tartjuk, felidézzük a Szentírás egyházképét és elődeink egyházának képét is, vagy csak a jelenkori képet torzítjuk tovább bűneinkkel? Csupán a jelenkor kihívásainak akarunk megfelelni, vagy ma is Isten országát akarjuk építeni, akár magunkat is megtagadva, de meg nem tagadva az egyház Urát, Krisztust?

Magával ragad a fogyasztói társadalom, és követelésekkel vagyunk tele, vagy tudunk egyszerűbbek, puritánabbak lenni? Közösséggé kívánunk formálódni, vagy csak együtt akarunk maradni, de mindenki egyénieskedve? Fogadjuk el, vegyük természetesnek az egyház romlását akkor is, ha manapság a Szentírás és a hitvallások helyét egyéni elképzelések, újszerű gondolatok töltik be, és mi nem szentek, hanem csak eredetiek akarunk lenni? Ez az alap? Vagy az, amikor még az egyházmegyék lelkészei közösséget alkottak, hitvalló, a Szentírás alapján egymástól tanuló, egymást tanító közösséget? Nyilván sohasem tökéletes közösséget, mert egyetlen kort sem idealizálhatunk! De mégis súlya van az I. Helvét Hitvallás megfogalmazásának: „arról ismerszik meg Jézus Krisztus egyháza, hogy tisztán és hűségesen hirdetik, hallgatják és megtartják az ő Szent Evangéliumát; hogy helyesen szolgáltatják ki a szentségeket…” Azzal az indokkal még nem fogadhatjuk el a jelenlegi megromlott állapotot, hogy korábban sem volt minden tökéletes!

Mi a kiindulási alap? Az, ami évszázadok alatt romlott, és a szocializmus kényszer-korszaka alatt kiteljesedett, hogy a lelkész úr a maga szemétdombján, magános, egyedüli szolgálattevő, aki mindenhez ért és mindent a legjobban tud? Más ne szóljon bele, mit tesz! Presbiter sem, de még az esperes, a püspök sem? — Vagy pedig az a kiindulási alap, amit Kálvin Jánosék éltek Genfben, ahol egyszerre tucatnál több lelkész szolgált, s még a presbitérium is részt vett a gyülekezetet gondozásában, a családok látogatásában, a hívek tanításában? És tudtak, akartak együtt szolgálni?

Mi a kiindulási alap? A félsz, amit évtizedekig sulykoltak belénk, hogy az egyháznak jaj, ha felemeli a szavát ott, ahol bűnt, törvénytelenséget, igazságtalanságot és méltánytalanságot lát, mert akkor azonnal lecsapnak rá, és megvonnak minden támogatást? Mint ahogy idén ősszel számon kért egy polgármester egy önkormányzati képviselőt, mert presbiterként nem a polgármester akaratát szavazta meg? Vegyük tudomásul a mindenkori hatalmi viszonyokat, és igazodjunk hozzá a békesség érdekében? Ez az alap? Vagy az, amit Pál apostol mond az efezusi véneknek: „De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” Készek vagyunk-e mindig az Egyház Urát követni, akaratát hirdetni és képviselni? Nem feledve az Úr Jézus Krisztus szavát: „Nélkülem semmit sem tudtok cselekedni…”

Sok szempontból fogyatkozó, erőtlenedő egyházunk kérdez: Hogyan döntötök? Mit tesztek? — És kér, vár tőlünk jó, építő, a megmaradást, a jövőt szolgáló döntéseket. Nekünk pedig nincs önmagunkban bölcsességünk!

Megkérdezhetjük a véneket, az egyháztörténelmet, elődeink hitét, tapasztalatát, bölcsességét, mint ahogy tesszük is a Kálvin-évek során.

Megkérdezhetjük a fiatalokat, akik mi magunk is vagyunk, a 20-30-40, esetleg 50 évre emlékezőket, a közelmúlt, vagy a jelen tapasztalataiból kiindulókat. Miközben nem feledhetjük: saját tapasztalatunk roppant kevés a teljesség ismeretéhez. Hiszen önmagunk bölcsessége butaság is lehet!

De a döntéseinkhez kevés mind a vének, mind a fiatalok megkérdezése: Kérdeznünk kell azt is, Akit Roboám nem kérdezett: A Mindenható Istent. Kérdeznünk és kérnünk kell az Egyház Urát, a királyok Királyát és uraknak Urát, az Úr Jézus Krisztust! Ő tanácsoljon minket! Mert Isten előtti alázat nélkül, az Ő segítségül hívása nélkül nincs bölcs döntés és nincs megmaradás!

Jó egyházunk rendje, bölcsen hagyták ránk eleink: nem felesleges hagyomány, hanem elengedhetetlen és szükséges a minden ülés, presbiteri gyűlés előtt tartott könyörgés! Minden tanácskozás, döntéshozatal és döntéskényszer előtt kérnünk kell a Szentlélek, alázatossá, bölccsé, tisztaszívűvé formáló kegyelmét, hogy Szentlélektől ihletett elhatározások szülessenek.

Kizárólag a Szentlélek Isten taníthat meg minden időben az igaz, bölcs és tiszta döntésekre és törvényekre. Egyedül Ő tud egységet teremteni a jóban, az igazságban, és megfékezni a rosszban, a hiábavalóságban!

Hiszen „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától száll alá”.

Kormányozzon, tanítson minket Isten Szentlelke ma is, mert döntéseink, hitvallásaink, teológiai nyilatkozataink, egyházkormányzásunk nemcsak a saját korunkra szólhat. Nemzedékekre kihathat az, amiről akár ma is határozunk.

Legyen hát irgalmas hozzánk az Örökkévaló, hogy ne Roboámok legyünk, hanem az ifjúkori Dávidok, vagy az ifjúkori Salamonok, akik nem voltak bűntelenek, sem tévedhetetlenek, de akiket döntéseikben mégis Isten vezethetett és őrzött meg. S mentsen meg a Szent Isten a rossz döntésektől! De ajándékozzon meg Istent dicsőítő, Krisztus egyházát építő, félelem nélküli, bátor, a Menny és Föld Uráról nyíltan tanúskodó döntésekkel és határozatokkal! Akár önmagunkkal szemben is bátor határozatokkal. Hogy épüljön az egyház, terjedjen a Krisztus evangéliuma, és legyen mindenben, mindenkor egyedül Istené a dicsőség!

Ámen!

Istent keresem

1Thessz 4,13–18

„...így mindenkor az Úrral leszünk” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →