Megszámlálhatatlanul – Regéczy-Nagy László az áldozatokról, a börtönről és a rajztári Újszövetségről

2010. február 25., csütörtök

alt„A hazugság már annyira természetes közegünk, mint a szennyezett levegő a belvárosban” – fogalmaz Regéczy-Nagy László. A Történelmi Igazságtétel Bizottság elnökével – aki a napokban ünnepelte 85. születésnapját – a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja kapcsán beszélgettünk.

– Kiket tekinthetünk a kommunista diktatúrák áldozatainak?

– A kommunizmus áldozatai mi magunk vagyunk. Az Úr azt tanítja a Sátánról, hogy kezdettől fogva embergyilkos volt. Az áldozatok számát tekintve a kommunista diktatúrához mérhető gyilkos még nem volt a történelemben, ebben a vörös diktatúra tehát még nagyobbnak bizonyult, mint a barna. A bibliaolvasó embernek szembe kell néznie azzal, hogy ki van a diktatúrák mögött. De a kommunizmusnak nemcsak a megszámolható veszteség van a számláján: a lélek és a szellem tudatos irtása folyt. „És ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, a lelket pedig meg nem ölhetik; hanem attól féljetek inkább, aki mind a lelket, mind a testet elveszítheti a gyehennában” – olvassuk Máté és Lukács evangéliumában (Mt 10,28 és Lk 12,4–5). A marxizmus–leninizmus szörnyű élű fegyver, gyilkolni lehet vele, építeni viszont, mint a fegyverrel általában, nem nagyon.

– Ahogyan egy korábbi interjúban fogalmazott, nem épületet emeltek, hanem gödröt ástak?

– Nagy Imre egyik híve mondta magukról, hogy „mi, kommunisták azzal romboltunk, amivel építettünk, s azzal építettünk, amivel romboltunk”. Meg kellett tisztítani a terepet, mindent el kellett pusztítani, hogy felemelkedhessen a szocializmus épülete. De a gödör a nemzet sírgödre lett helyette. Rákosi 1943-ban, amikor a hadifogolytáborban a Kossuth-légiót szervezte, azt mondta Stomm Marcell rangidős magyar tisztnek, hogy „nem ígérhetek maguknak egyebet, mint Moháccsal súlyosbított Trianont”. Rákosi sztálinizmusa azon a hazugságon alapult, hogy minket felszabadított a Szovjetunió. Kádár leninista állama pedig azon, hogy a párt történelmi kötelességét teljesítette, amikor tíz nap leforgása alatt kétszer kért külső fegyveres segítséget a saját népe ellen. Mai európai létünk is hazugságon alapul: a Sztálint, Lenint, Hruscsovot, Brezsnyevet szolgáló kommunisták egyik pillanatról a másikra a megbánás katarzisa, belső változás nélkül osztályellenséggé, kizsákmányoló kapitalistává lettek. Bibó István tétele szerint pedig a politikát tartósan nem lehet hazugságra alapozni. A vizsgálótisztem annak idején azt mondta nekem, hogy „a magyar munkásosztály bebizonyította, sosem lesz megbízható szövetségese a Szovjetuniónak, ha pedig ellenség, teszünk róla, hogy szétzilált, elvtelen, kispolgári massza legyen”. Ami alkalmas lett volna mai európai érvényesülésünkre – a polgári erényeket, a protestáns tudatot –, mind szét kellett porlasztani.

– Kétszer is volt fogságban. A világháború után fiatal tisztként angol fogságba került, majd 1956 után 15 évre ítélték el. Mit tanult fiatalon az angoloktól?

– Demokráciát. A győztes azzal lepett meg bennünket, hogy ismerte és be is tartotta a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezményt. Alakulatként estünk fogságba, a tisztek megtarthatták oldalfegyverüket. Nagyon érdekes volt olyan hadsereggel találkozni, amelyet egy polgári társadalom választott ki magából.

– Miközben ön angol, édesapja szovjet fogságba került.


alt– Családon belül össze tudtuk hasonlítani a kettőt. Mikor hazatért, egyetlen mondattal összegezte tapasztalatait: „Abban az országban mindig mindenki hazudik.”

A nyugati demokráciával és a szovjet típusú diktatúra kettősségével később is szembesült, amikor az angol követség sofőrje lett.

– Nyugati demokráciában éltem a munkaidőmet, aztán hazamentem Rákosi proletárdiktatúrájába osztályellenségként élni az életemet.

– Mint korábban fogalmazott, 1956 forradalmához és szabadságharcához egyenes út vezetett. Látták ezt akkor is?

A forradalomnak nagyon hosszú előkészítése volt. A hatalom teljes érzéketlensége kellett hozzá, hogy egyszerre érje utol őket az anyagi, az erkölcsi és a politikai csőd. Amíg mi a börtönéveinket morzsolva attól tartottunk, hogy a magyarság életerejének utolsó fellobbanását éltük meg, ma azt remélem, hogy megint eljutottunk arra a pillanatra, amikor esélyt kapunk a kikapaszkodásra a gödörből. De ahhoz sokkal többet kellene tudni önmagunkról, mint amennyit valójában ismerünk.

Régi református családból származik. Hogyan élte meg hívő reformátusként az egyház és a kommunista hatalom viszonyát?

– A 14 hónapig tartó vizsgálati fogság alatt tudták, hogy református vagyok. Piszkáltak, provokáltak. Akkor vettem észre, hogy a katolikusoktól a Vatikán világhatalma miatt félnek, a reformátusoktól pedig a nemzeti tudat miatt. Lehetetlennek tűnt, hogy életben hagyjanak. Gúnyosan azt mondták, hogy a református egyház a szeretet vallása, ezért megfosztja a dolgozókat az osztályharcban szükséges erőtől és harckészségtől. A kommunisták azt hirdették, hogy jövőre nemcsak kenyér lesz, de még vaj is lesz rajta. Ha az ember a családjának tud ételt adni, kicsit távolabbra is láthat. Ők azonban sosem engedtek senkit távolabbra látni. Minden elérendő céljuk, ideájuk materialista és evilági volt, de még ezt sem sikerült megvalósítani. Lenin megvetően nyilatkozott mindenről, amit az egyház hirdet. Lenin szerint ugyanis az erkölcsös az, ami a munkásosztálynak használ. Két tucatnyi ember ha volt közöttük, aki hajlandó volt – Madáchcsal szólva – az elhagyott oltár mártírjaként viselkedni. A többi, mint a tüzes vasat engedte el azt az ideológiát, amiből államvallást csináltak. Amikor tőlünk megkövetelték, hogy arcrándulás nélkül zsolozsmázzuk az államegyház zsoltárait, kiderült, hogy ők azt akkor sem hitték.

Mi volt a helyes út: szembeszállni a hatalommal, vagy együttműködni?

alt– Az egyik út talán azt jelentette, hogy az ember a gyerekei sorsáról is dönt. Mert ha ő kiállt, és az osztályharc évtizedeiben is magyar és hívő ember akart lenni, akkor eltaposták a gyerekeivel együtt. Ugyanakkor, ha azt gondolta magáról, hogy ezeknek talán elég lesz, ha odanyújtja a kisujját, nagyot tévedett, mert soha nem elégedtek meg semmivel. Csak amikor a szabad embert megtörték, nem számított többé, hogy kivégzik vagy életben hagyják. A református lelkészekkel kellett kezdeni, akik a reformáció óta a nemzet eszméjének éltetői voltak. Megtalálták a réseket, ahová beüssék a feszítővasakat. A programjukban benne volt, hogy az egyháznak meg kell szűnnie. Ebben a helyzetben két irtózatos rossz között kellett választani: ha ellenállunk, eltipornak, ha beadjuk a derekunkat, megrohasztanak. A győzelem akkor válik teljessé, amikor a legyőzött nép a győztes hazugságát igazságként fogadja el. Ezt történt a forradalom után.

Ön hogyan került az 1956-os forradalom eseményeibe, és hogyan lett Önből elítélt?

– Az angol követség terepjárójával szaladgáltam a városban, és ami hírt én bevittem, az perceken belül Londonban volt. Érdekes, hogy ezt nem peresítették. Azt viszont igen, hogy az angolok rajtam keresztül tartották a kapcsolatot Göncz Árpáddal és Bibó Istvánnal. Később azt nehezményezték különösen, hogy Nagy Imre híres kéziratai általunk jutottak ki nyugatra. Az utolsó példányban lehetett olvasni, hogy Rákosiék öt békeesztendő alatt a gazdaság törvényeinek tudatos elhanyagolásával akkora kárt okoztak, ami két esztendő nemzeti össztermékével ért föl.

Mi adott erőt a 14 hónap vizsgálati idő alatt, amikor nem lehetett tudni, hogy halálra ítélik vagy életben maradhat?

– Végig imádkoztam. Hét hónapig voltam magánzárkán. Minden kérdés eleve hazugság volt, és ott lappangott bennük az a szándék, hogy minél nagyobb ügyet kell kreálni, és ha lehet, a vádlottat akasztófára kell juttatni. Mivel Bibó és Göncz állt előttem, az ő sorsukkal dőlt el az enyém is. Moszkvában az indiaiak megtették a magukét, Hruscsov a tárgyalás alatt szólt, hogy Bibót ne akasszák föl. Tudtam, ha őt nem, akkor Gönczöt és engem sem fognak.

Másoknak tudott erőt adni?

alt– A vizsgálati fogság alatt nem tehettek össze bárkivel. Előfordulhatott volna, hogy fogdaügynököt tesznek mellém, abban a reményben, hogy valamit elárulok. A tárgyalás előtt egy kommunista falukutató fiú került mellém, akivel két hónapot töltöttünk együtt testvéri szeretetben. Felismerte bennem az istenhívőt. Egy kicsit irigyelt is, mert ott szembesült vele, hogy hitetlen életformája pocsék életbe vitte bele.

A börtönbe vihette Bibliáját?

– Volt, amikor bevihettem. Az utolsó esztendőben műszaki rajzoló voltam a börtön nagyon jó tervezőirodáján. Ott a hívő katolikusok rejtegettek a rajztárban és a pauszok között egy Újszövetséget. Rajzkeresés ürügyén mindenki kapott egy-egy félórát bibliaolvasásra.

1963-ban nem az amnesztiával szabadult. Ennek mi volt az oka?

– Megállapították, hogy ránk nem vonatkozik, mert Göncz Árpáddal még 1957. május közepén is aktívak voltunk. U Thant ENSZ-főtitkár érkezése előtt egy nappal engedtek ki.

Szabadulása után milyen körülményekkel találkozott?

– Azzal, hogy a nemzetem, amelyik kész volt az életét áldozni a szabadságért, teljes feloldódásban örült a hatalom apró engedményeinek. Úgy élte meg azokat, mintha értük harcoltunk volna. Aki megélte a diktatúrát, nagyon sokszor erkölcsi halál árán mentette meg a saját vagy a családja életét. Rengeteg szerencsétlen ember írt alá, aki ezáltal életben maradt ugyan, de milyen áron! Ha az illető nem ment át azon a katarzison, hogy erkölcstelen ügynek írt alá, akkor nem várható el tőle, hogy bűnt valljon. A kommunisták tehát a lélek, a szellem gyilkosai voltak, tudatosan harcoltak az egyházzal és az egész magyarsággal szemben.

 

T. Németh László

Fotó: Orbán Balázs

(Megjelent a Reformátusok Lapja február 21. számában)

Istent keresem

2Tim 1,1–7

„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →