Meleg szívek hűvösön

2010. március 09., kedd

altNem mindenki elvetemült és javíthatatlan bűnöző, aki börtönben ül. Ez derült ki nemrég Dunaújváros-Pálhalmán is, ahol a büntetés-végrehajtási intézet női fogvatartottjainak kezdeményezésére, a börtönlelkész és a börtönparancsnok támogatásával gyűjtés indult a haiti földrengés áldozatainak megsegítésére. A rabok az összegyűlt pénzt március 2-án ünnepélyes keretek között adták át a Magyar Vöröskereszt képviselőinek.

A pálhalmai büntetés-végrehajtási komplexum az ország egyik legnagyobb büntetés-végrehajtási intézete. A mintegy 1400-1500 fogvatartottat három, egymástól nyolc-tíz kilométeres távolságban lévő objektumban őrzik. Mélykúton nők, Bernátkúton és Sándorházán férfiak töltik büntetésüket. Több kapun keresztül, szigorú ellenőrzés után jutunk a sándorházai alegység udvarára, ahol egy hangárszerű közösségi épületben közel száz rab várja a börtönlelkészt, az intézet vezetőit és a Magyar Vöröskereszt képviselőit. Csak a börtönkórus tagjai állnak, na meg az egyenruhás, szigorú őrök körbe-körbe. A többiek szép rendben a széksorokon ülnek a szürke – börtönnyelven csak mákosnak nevezett – rabruhájukban.

 


Színfolt a szürkeségben


alt„Nézze, lelkész úr, a smasszerek ruhája is szürke, az én mákos ruhám és a pokrócom is az, és ha kinézek az ablakon, az a három nyamvadt macska is” – panaszkodnak a foglyok néha Békefy Lajos református börtönlelkésznek. A hétvégi istentisztelet az a hely, ahol a rabok megfeledkezhetnek kicsit erről a szürkeségről. Éppen ezért a hagyományos liturgikus formákat mellőzve, inkább a közös éneklésre és a beszélgetésre helyezik a hangsúlyt. Hétközben bibliaórákból és -szakkörökből, lelkigondozói beszélgetésekből, énekkari próbákból áll a meglehetősen intenzív program, de a nők március 5-i világimanapjához is csatlakoznak a fogvatartottak. Az alkalmakat többnyire a történelmi egyházakat képviselő református lelkész vezeti, de munkáját önkéntesként pasztorálpszichológus felesége és számos kisegyház munkatársa is segíti.
A sándorházai kis kápolna maga is egy színkavalkád. Mindenhol festmények, a foglyok alkotásai. Az ablakok üvegén ökumenikus szimbólumok sorjáznak a menórától a kereszten át a kehelyig. A falon bibliai történetek rajzai Mózes kosarától Noé bárkáján keresztül Jónás cethaláig. Az úrasztala és a szószék mögött pedig egy monumentális freskó, az utolsó vacsora, amit egy cigány származású fogvatartott festett, önmagát a kenyeret megtörő Jézus, társait az apostolok arcában örökítve meg. „Örülök ennek a sokszínűségnek, mert Isten nem osztható sem bőrszín, sem felekezetek szerint. Ő maga az egység, magába vonja a különbözőségeket, és benne valósul meg a megbékült sokféleség” – hangsúlyozza a börtönlelkész, aki speciális börtönpasztorációs szakképesítését a Sárospataki Református Teológiai Akadémián szerezte.


Van kiút


altNem is folyhat itt más szellemben a munka, hiszen a foglyokkal beszélgetve hamar kiderül, hogy nem csak reformátusok vannak közöttük. Sokan éppen az úgynevezett kisegyházakhoz tartoznak. „A börtönben ugyan sok a rács és a fal, de azok a polgári válaszfalak leomlanak, amelyek a kinti világban állnak közöttünk. Különben is, minél közelebb vagyunk Krisztushoz, annál közelebb vagyunk egymáshoz” – hangsúlyozza Békefy Lajos az evangéliumi-jézusi nyitottság börtönbeli magától értetődőségét.
Az egyik adományozó rab is így gondolja. Béla a bűncselekmény elkövetése után, de még a börtönbe kerülése előtt jutott hitre. Ő sem református, de amikor megkérdezzük tőle, nem gond-e számára, hogy református lelkész tartja az istentiszteletet, így válaszol: „Az Úrban egyek vagyunk. Isten Igéjéről tudunk beszélgetni, ez a fontos. Hálás vagyok a lelkész úr odaszánt életéért, mert nagyon fontos a börtönszolgálata.” Maga sem rabságként, hanem bizonyságtételi lehetőségként éli meg a bíróság által rá rótt kilenc hónapot. El akarja mondani rabtársainak, hogy mit tett Isten az életével: a megtérése után munkahellyel, feleséggel, és két gyermekkel is megajándékozta. „Jézus Krisztus nem az igazakért, hanem a bűnösökért jött el. Mindenkit meg akar menteni. Látniuk kell a raboknak, hogy lehet más életet kezdeni, van más út, nem csak a bűnözés útja. Isten ad más lehetőségeket, hogy hasznos tagjai legyünk a társadalomnak” – mondja lelkesen. Végül amikor azt kérdezzük tőle, miért gyűjtöttek egy messzi ország ismeretlen lakóinak, hozzáteszi: „A kintiek előítélettel vannak minden börtönlakó iránt, pedig itt bent is érző emberek vannak, anyák és apák, akik szívből adnak, ha azt látják, hogy máshol bajba jutottak az emberek.”
Persze vannak olyanok, akiken nem lehet segíteni, de a többség Békefy Lajos szerint sem elvetemült, javíthatatlan bűnöző. Épp ellenkezőleg: véleménye szerint mindnyájan potenciális börtönlakók vagyunk, hiszen sohase tudhatjuk, mikor gáncsol el minket is az élet. „Vigyázzon mindenki, hogy el ne essék!” – figyelmeztet a lelkész, aki hangsúlyozza: az adománygyűjtési akció is azt bizonyítja, hogy a mákos ruhában is együttérző szív lakik. Az a tapasztalata, hogy ünnepek tájékán, leginkább karácsony előtt még a nehézfiúknál is el lehet kapni egy-egy olyan pillanatot, amikor nagyon megindulnak. A társadalmi előítéletek lebontása érdekében a lelkész igyekszik kapcsolatokat építeni a külvilággal is, ezért kórusukkal fellépéseket, gyülekezeti szolgálatot is vállalnak, és ők maguk is fogadnak énekkarokat, köztük évente egy ötvenfős német csapatot is.


Az özvegyasszony két fillérje


altAz asszonyokból álló tizenöt fős kórus az adományátadó ünnepségen is kitesz magáért. A népszerű Tüzed, Uram, Jézus… kezdetű ifjúsági éneket harsogják, és megindító szavakkal és a Haitiért mondott imádsággal emlékeznek a földrengés okozta pusztításra. Közöttük van Irén is, a gyűjtés kezdeményezője, aki a tévében látta a pusztítást, és zárkatársával együtt határozta el, hogy lehetőségeihez képest segít a bajbajutottakon. Az asszony, aki először nem is tudta, hogy hol van Haiti, a földrengés utáni első istentisztelet végén egy listával ment oda Békefy Lajoshoz, amin már több mint negyven felajánlás szerepelt akkor.
A lelkipásztornak azonnal a két fillérjét a templomi perselybe dobó özvegyasszony jézusi példázata jutott eszébe, hiszen a raboknak csak pár ezer forintos jövedelmük van, ha van. Vagy a börtönben végzett munkából, vagy a tanulás után kapott ösztöndíjból, esetleg a családjuktól kapott letéti pénzből tudtak elkülöníteni pár száz vagy pár ezer forintot. Irén is a 7500 forintos havi ösztöndíjából ajánlott fel 2500-at úgy, hogy otthon a családja sincs túl jó anyagi helyzetben, férje pedig kórházban fekszik. Mégis, mikor azt kérdezzük tőle, hogy nem sajnálta-e odaadni ezt a jelentős összeget, megszégyenítő hittel csak ennyit mond: „Bár inkább odaadtam volna az egészet. Isten gondoskodik rólam.”
Az intézet parancsnoka is megörült, amikor a börtönlelkész tájékoztatta a kezdeményezésről. Schmehl János büntetés-végrehajtási dandártábornok mindjárt arra gondolt, hogy a börtönt felügyelő állománynak is meg kell mozdulnia. „Mondjuk ki bátran, hogy a fogvatartottak kezdeményezése ösztönzött adakozásra minket is” – mondja a tábornok. És az adományozók sora még ezzel sem ért véget, hiszen felajánlást tett a börtön kötelékében működő és a foglyoknak munkát biztosító Agrospeciál Kft. is. Így Pálhalmáról március elejére összesen 183 900 forint folyt be, aminek majd a felét a fogvatartottak adták össze, és amit a börtönparancsnok és a börtönlelkész egyetértő javaslatára a felekezeti semlegesség jegyében a Magyar Vöröskeresztnek ajánlott fel a pálhalmai büntetés-végrehajtási intézet.

Kiss Sándor

(A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2010. március 14-i számában.)

Istent keresem

1Thessz 5,1–11

„...legyünk éberek és józanok!” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →