Miként a csillagok

2010. december 29., szerda

altEzt a címet adta négy történelmi regénye gyűjteményes kiadásának Tóth-Máthé Miklós, aki a negyven évvel ezelőtt elhunyt református lelkipásztor édesapja példáját követi.

Ezt a címet adta négy történelmi regénye gyűjteményes kiadásának Tóth-Máthé Miklós, aki a negyven évvel ezelőtt elhunyt református lelkipásztor édesapja példáját követve maga is csillagként igyekszik világítani és utat mutatni az embereknek az értékeit vesztett, értékeit kereső mai világban. Az írótól többek között megtudjuk, miért jó az, ha egy református ír drámát egy katolikus érsekről, hogy miért tartja különösnek és furcsának Kálvint, és miért nem tudja magát maradéktalanul otthon érezni a református egyházban.

Két szép kötete jelent meg az ősszel. Az egyik a történelmi drámáit összefogó Tűz és kereszt című kötet első, a másik a négy református tematikájú történelmi regényét magában foglaló Miként a csillagok második kiadása. Az utóbbi a Kálvin Kiadó gondozásában jelent meg. Az előbbi miért nem?

A Kálvin Kiadó elődje, a Református Sajtóosztály a kezdetektől fogva mellém állt, ahogy én is mellé. Az első műveim közül többet ők adtak ki a ‘70-es években, aztán persze később is, és most is örültem volna, ha elvállalják a drámakötet megjelentetését, ezért a lehetőséget először nekik ajánlottam föl. Mivel azonban a Tűz és kereszt nem tisztán református tematikájú gyűjtemény, azt kérték, hogy helyette inkább a regénykötetet adhassák ki második kiadásban.

A kádári diktatúra éveiben nem érte hátrány amiatt, hogy egyházi kiadó karolta fel műveit?

Komolyabb hátrányom nem volt belőle. Pedig a Református Sajtóosztályon túl írtam a Reformátusok Lapjának, a Confessiónak, sőt még a katolikus Új Embernek is. Becsületükre legyen mondva, a világi kiadók nem törődtek azzal, hogy az egyházi sajtónak is dolgozom. Az más lapra tartozik, hogy nyilvánvalóan nem várhattam kitüntetéseket, és az Írószövetségbe is csak nagy sokára vettek fel. Utóbbihoz két megjelent könyv kellett volna, és bár nekem már négy kötetem is megjelent, ezekből hármat a „klerikális” kiadó gondozott, így azok nem számítottak. Mindenki tudott a világnézeti meggyőződésemről, de soha nem foglalkoztam azzal, emiatt hogyan tekintenek rám.

Sok szó esik mostanában a református egyházban is a múltfeltárásról. Nem kértek Tóth-Máthé Miklóstól semmit azért, hogy lelkészgyerekként fölvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, hogy színészként a fővárosban játszhatott és hogy megjelenhettek a könyvei?

Jogos a kérdés. Ahhoz, hogy ‘57 tavaszán fölvegyenek a főiskolára, kellett egy ‘56-os forradalom. Akkor három papgyerek jutott be a színművészetire: rajtam kívül a görög katolikus Sztankay István színész- és a református Molnár Miklós operatőrhallgatóként. Lehet, hogy ‘58-ban ez már nem sikerült volna, de a forradalom után pár hónappal még voltak bizonytalanságai a Kádár-rendszernek. Több mint három és félezer jelentkező közül választottak ki harmincunkat, közülük tizenkilencen diplomáztunk. Tényleg csak a tehetség számított. Sem úttörő, sem KISZ-, sem párttag nem voltam. Nem is akart soha senki beléptetni, sem besúgónak beszervezni. Nyilván tisztában voltak azzal az elvtársak, hogy kinél van és kinél nincs keresnivalójuk. Egy jottányit sem kellett soha engednem az elveimből. Valamit ugyanis tudni kell. Csak akkor születhetnek jó és igaz művek, ha az író jóban van önmagával. Ha megalkuszik, ha megbillen, ha önmaga ellenére aljas eszközökhöz folyamodik, beáll talpat nyalni, akkor vége. És amire a leginkább büszke vagyok, azok tulajdonképpen nem is a műveim, hanem az, hogy meg tudtam őrizni az emberségemet, a magyarságomat és a reformátusságomat.

Azt mondta, csak a tehetség számított. Miért hagyta el a színészi pályát?

Ennyi esztendő után elárulhatom, hogy a tanáraim az egyik legtehetségesebb színészhallgatónak tartottak az évfolyamomban. Sulyok Mária színésznő nem is tudta nekem megbocsátani, hogy otthagytam a pályát. Olyannyira nem, hogy amikor elküldtem neki az első könyvemet, A csokornyakkendőst, nem is reagált rá. Az ő szemében én csak színész voltam, aki hátat fordított a hivatásának. Azért tettem ezt, mert a színészet a legkiszolgáltatottabb művészeti pálya. Nem tőlünk függ, hogy milyen szerepeket kapunk, hanem ránk osztják. Azt pedig nem tudtam volna elképzelni, hogy nyaljak, hízelegjek, törleszkedjek a szerepekért. Az író egyébként is gyerekkorom óta ott munkált bennem. Igazából előbb akartam író lenni, mint színész, aztán mégis előbb lettem színész, mint író.

Két gyönyörű kötet régi írásokkal. A 2010-es év termése. Kifogyott volna Tóth-Máthé Miklós a témákból?

Nem fogyott ki, de megmondja becsületesen, hogy mostanában kevesebb novellát ír, mint régen. Az utóbbi évben viszont egy nagy feladaton dolgoztam: Tata városa megbízásából egy ötszáz évvel ezelőtt tartott országgyűlés emlékére megírtam A nagyrahivatott című drámámat Bakócz Tamásról. Mivel ez is benne van a drámakötetben, nem mondhatjuk, hogy csak korábban megjelent írások kerültek bele, és hogy teljesen tétlen lettem volna.

Drámáinak többsége a magyar reformáció nagyjairól szól. A katolikus főpap hogyan illeszkedik ebbe a sorba?

Bakóczról nem akartam drámát írni, Zápolya János viszont foglalkoztatott, ezért a felkérés apropóján tulajdonképpen összehoztam a kettőt. Ugyanakkor mindig is igazságtalannak tartottam, hogy Dózsa György személyét a kommunista történetírás felnagyította, az esztergomi érseket, a korszak egyik legnagyobb egyéniségét pedig egyszerűen margóra tette. Ez az ember meghatározó figurája volt a magyar történelemnek, és mint ilyen érdekelt, nem pedig a vallási hovatartozása miatt. Ezért írtam Kun Lászlóról és Rákóczi Ferencről is. Nálam emberek vannak, akik a maguk drámáit élik. És engem ezek az emberi drámák izgatnak, semmi más. Arról nem is szólva, amit egy katolikus plébános mondott: „Miklóskám, egy katolikus nem tudta volna így megírni ezt a drámát. Te kívülről látod az érseket, így nem voltak előtted tekintélykorlátok.”

Mit üzennek a dráma- és regényhősei a mai ember számára?

Sokan szerint a drámáim rendkívül áthallásosak, ezért sokat okulhat belőlük a magyar jelen is. A Bakócz-drámám is mintha csak a máról szólna. Az a legszörnyűbb nálunk, magyaroknál, hogy itt nem erény, ha valaki egy fejjel kimagaslik a többiek közül. Azt nálunk le kell nyisszantani. Ez jön ki többek között Bakócz Tamás történetéből is. Pedig példaemberekre minden korban szükség lenne. Ezért elkeserítő ma különösen a televíziók által közvetített celebvilág is: nem az értéket közvetítik az emberek felé. De óriási a felelőssége a református egyháznak is, hiszen nem mindegy, hogy kiket állít példaként az emberek elé. Márpedig – mondjuk ki nyíltan – nagyon sok a kontraszelektált pap az egyházunkban. Pedig ez egy csodálatos, tiszteletre méltó hivatás lenne. Ezért írtam Méliusz Juhász Péterről is, és ezért örülök, hogy a róla szóló írásaimnak köszönhetően sikerült Debrecen egykori püspökét az őt megillető helyre emelnem.

Arra nem gondolt, hogy a Kálvin-évben egy Kálvin-drámát is megírjon?

Jó kérdés. Nem gondoltam erre. Pedig szükség lenne rá, mert Sütő András Kálvin-drámája elfogult. Ő ugyanis Szervét Mihályt Kálvin fölé emeli úgy, hogy az előbbit mártírként, az utóbbit despotaként ábrázolja. Pedig ez nem fedi a valóságot.

Ön milyennek látja a genfi reformátort?

Furcsa, különös figurának. Az az érzésem, hogy Kálvin eszmévé akart lényegülni. Mintha nem is lenne teste, csak szelleme. És el is érte ezt, mert az emberről alig tudunk valamit. Jól kifejezi ezt az is, hogy név nélküli temetést kért. Így akart hatni. És hatott is kétségtelenül. Aszkétának látom, aki semmiben sem különbözött a régi, katolikus szerzetesektől. Épp olyan öngyötrő módon végezte a szolgálatát, mint azok. Arra törekedett, hogy minél többet sajtoljon ki önmagából. Tényleg jó lenne megírni az ő drámáját is. A kérdés nincs még lezárva mindenesetre…

Azt írja valahol, hogy Kálvin azt akarja, hogy az egyház „ma is, de a jövőben is eleven, élő közösségként létezzen, mindnyájunk lelki otthonaként”. Önnek a mi magyar református egyházunk mindig a lelki otthona tudott lenni?

Ha őszintén akarok válaszolni, akkor azt kell mondanom, hogy nem. Sok benne az idegen, akik csak beszélnek arról, hogy ez az ő otthonuk, de nincs meg az a lelki autonomitás bennük, ami az én gyerekkoromban egy falusi gyülekezetben még megvolt. Tiszalúcon éreztem ezt, érdekes módon még a legsötétebb Rákosi-években. Összebújtak akkor az emberek, és akolmeleget adott a gyülekezet. Most rideg, idegen az egyház, de tisztelet azoknak a gyülekezeteknek és lelkipásztoroknak, akik az üdítő kivételt jelentik. Amikor a debreceni teológián tanítottam, mindig azt kértem a tanítványaimtól, hogy leendő lelkészekként majd teremtsék meg ezt az otthonosságot, és építsenek igazi közösségeket.

Egy kritika azt írja Önről, hogy akármilyen rendszer volt is, mindig „azért csúfondároskodott, hogy tisztességesebbre szégyenítse korának embereit”. Nem gondolt még arra, hogy a református egyház szatíráját is megírja?

Az ember a saját fészkébe azért mégse piszkít, bármilyen is az. Viszont a humornak lehetne tere az egyházban, sőt az egyházi sajtóban is. Elképesztőnek tartom, hogy a jókedv ki van füstölve onnan, és csak komoly, áhítatos írások jelenhetnek meg az újságjainkban. Pedig humorral is lehet az Istent dicsérni. Az Életnek világossága című gyűjteményt is azért állítottam össze, mert kíváncsi voltam arra, hogy meg tudok-e írni egy bibliai tematikájú, de mégsem kegyességtől csöpögő novelláskötetet. A visszajelzések alapján sikerült. Ha valaki a kezébe veszi, elolvassa, mert leköti, jó esélye van annak, hogy a Bibliában is utánanéz, hogy miből is nőttek ki ezek az írások.

Milyen a viszonya a Szentíráshoz?

Mindennapi olvasmányom. A Szentírás, pontosabban a Károli-féle Biblia hatott rám leginkább, ez az eredője a munkásságomnak. Tömören és feszesen dolgozott az öreg bibliafordító, márpedig a tömör és feszes szerkesztés a jó írásmű alapja.

A négy kisregény összkiadását a negyven évvel ezelőtt elhunyt tiszalúci lelkész, Tóth Albert emlékének ajánlotta. Milyen lelkipásztor volt az édesapja?

Apám a méliuszi úton haladt. Mert mit akart Méliusz? Hogy minél több jó pap legyen az egyházban. Mert az egyház csak így maradhat meg. És apám jó pap volt, aki harmincöt év alatt – édesanyám segítségével, aki igazi társa volt a szolgálatban – egy nagyszerű közösséget teremtett Tiszalúcon. Ő nemcsak a szószéken volt pap, hanem a mindennapokban is. Erről írtam is egyszer egy jegyzetet A parókiától a postáig címmel, ami oda-vissza negyedórás út volt, de apám többnyire másfél óra alatt tette meg, mert útközben hosszan elbeszélgetett a hívekkel.

Hogy nézett ki gyerekkorában egy tiszalúci karácsony, és hogy készül most az ünnepre?

Azok még valóban meghitt karácsonyok voltak. Különösen akkor, ha esett a hó, és tompán kongott a harang. Azt hiányolom, azt próbálnám reprodukálni ma is. A negyvenedik karácsony lesz az idén, amit apám nélkül töltök, a hatodik, amit édesanyám nélkül, és a hetedik, amit a drága feleségem nélkül. Isten után ez a három ember volt az, akiknek mindent köszönhetek. Elmentek már, de lélekben változatlanul itt vannak velem, és ez teszi igazán meghitté az ünnepet. Mert a karácsony meggyőződésem szerint az emlékezés ünnepe is. Ilyenkor is eszünkbe jutnak a szeretteink, és lélekben együtt álljuk körül velük a karácsonyfát.

Kiss Sándor

Képek: Kalocsai Richárd

Istent keresem

1Thessz 4,9–12

„...csendesen éljetek, tegyétek a magatok dolgát...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →