Mindennél több az elég

2013. december 31., kedd

Rá lehet csodálkozni arra, hogy akkor tehát elsősorban nem az esemény, az élethelyzet, a másik ember hozzám való indulata vagy tette, vagy akár a saját személyiségem adottsága és hiányossága az, ami számít – Némethné Sz. Tóth Ildikó újévi áhítata.

„... mert én megtanultam elégedettnek lenni mindabban, amiben vagyok. Tudok megaláztatni, tudok bővölködni, mindenbe teljesen be vagyok avatva, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe. Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem." (Filippi 4,11-13)

Az elmúló és épp kezdődő esztendők fordulóján az időszámító ember önmaga által kijelölt határponthoz ér. Ilyenkor legtöbben megállnak egy kicsit, hogy múltba és jövőbe nézzenek, tudatosabban, mint az év folyamán bármikor. Mérlegelni, értékelni a múltat, levonni a tanulságokat, elégedettséggel a gyarapodásban, fájdalommal a veszteségben. S felmérni, talán tervezni is a jövőt, fogadalmakkal, nagy elhatározásokkal, elvárásokkal vagy éppen reménytelen rezignáltsággal. Hátra és előre tekintve látni dolgokat, történéseket és embereket, ellenséget és szeretteket.

Keresztyénként mi is megtesszük ezt, mégis nagyon másképp. Nem mintha másoknál bármiben is különb emberek lennénk, hanem mert nekünk mindebben jelen van Isten. Ott van Ő a múltunkban és a jövőnkben is, helyesebben, a mi egész valóságunk van Őbenne, az Ő kezében. S ezért Ő nem csak egy szereplője az életünknek, akit a hit látásával felfedezhetünk benne, hanem látni és élni tanító szerető Urunk is.

Az igéből egy ilyen látni és élni Istentől tanult ember bizonyságtétele szól hozzánk. „Mindabban, amiben van", vall arról, hogy hogyan látja és tudja mindazt megélni. Pál apostol életét kicsit is ismerve eszünkbe juthat sok minden, „amiben volt". A 2Kor 11-ben maga is bőven mesél erről, fáradozásokról, veszélyekről, szenvedésekről. Nem csak események és helyzetek ezek, hanem bőven benne vannak az emberek, akik életútjának – ádáz ellenségként vagy hűséges és kevésbé hűséges hittestvérként – részei voltak. S benne van ő maga is, saját emberi adottságaival, képességeivel vagy éppen fájdalmas „tövisével".

Csodálatos, ahogyan minderre, élethelyzetekre, emberekre, önmagára ki tudja mondani, hogy elég. Elég nehéz, hogy el ne szálljon, elég könnyű, hogy hordozni tudja, elég sok, hogy meríthessen belőle, elég kevés, hogy elkérhesse, elég szép a gyönyörködéshez, elég csúf a józansághoz, elég kicsi az alázathoz és elég nagy a magasztaláshoz. Elégedett vagyok. Milyen mérhetetlenül többet jelent ez a mondat annál, hogy szép vagyok, okos vagyok, gazdag vagyok, hatalmas vagyok. Ezeknek mind lehet híja, csonkasága, elégtelensége. De mindennél több az elég.

Ennek az elégnek a titka az utolsó idézett mondatban van: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem." Rá lehet csodálkozni arra, hogy akkor tehát elsősorban nem az esemény, az élethelyzet, a másik ember hozzám való indulata vagy tette, vagy akár a saját személyiségem adottsága és hiányossága az, ami számít. Fontosak ezek persze, de a döntő kérdés az erő. S nem az az emberi erő – lelki, szellemi vagy fizikai – amivel én pusztán magamban rendelkezem, hanem az az erő, dünamisz, amit Krisztustól kapok. Bűnbocsátó kegyelmének, hordozó jelenlétének, gyógyító-vigasztaló szeretetének, világosságot teremtő Igéjének, az Ő Szentlelkének ereje. Amivel minden történést és helyzetet tudok látni és megélni úgy, hogy javamra lehet, amivel tudok elfogadni és hordozni embereket, nem utolsó sorban önmagam is. Bizony, az igazi kérdés az erő, a Krisztustól kapott, amit kaphatok. Kérem-e és engedem-e, hogy megerősítsen? Hitben, szeretetben, örömben, békességben, türelemben, jóságban, hűségben, szelídségben, önmérsékletben.

Pál azt mondja, hogy megtanulta. Nem ment mindjárt, csak úgy magától. Kellett hozzá az ő döntése, akarata és igyekezete is. Újra és újra elkérni, engedni, megtapasztalni. Keresztyénnek lenni ezt jelenti, Krisztust elfogadni, mint akinek a kegyelme nélkül nincs erő az élethez, a léthez, s tanulni folyamatosan Őbenne és Őáltala látni és megélni múltat és jövőt, bármit is hoz. Ez mindenre elég, e nélkül pedig feldolgozhatatlan és elhordozhatatlan.

Legyen a miénk Dávid imádsága: „Mert te gyújtasz nekem mécsest, Uram, fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben. Veled a rablóknak is nekirontok, ha Isten segít, a falon is átugrom. Pajzsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek. Van-e Isten az Úron kívül? Van-e kőszikla Istenünkön kívül? (18. zsoltár)

Némethné Sz. Tóth Ildikó

A szerző a Balatonkenesei Református Egyházközség lelkésze

Istent keresem

Lk 9,1–17

„Ettek és jóllaktak mindnyájan;” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →