Névtelen hangyák

2013. június 10., hétfő

– Átszakadt a gát. – Átszakadt. – A hírek nem fontosabbak, mintha a Balaton-parton ülnénk a rádió mellett. Távoliak. Ötszáz méterre, egy kilométerre vannak. Itt üres zsákok vannak, homok van, teli zsákok vannak, teherautók vannak.

A strand mellett parkolunk le. Csomagok a kézben, jól megpakolva étellel, váltóruhával, naptejjel. Hívogatnak a medencék, elvégre most már tényleg nyár van, nem csak a naptárban. Egy probléma van: a medencék ugyan vízzel tele, de a strand füvét nem törülközők és pokrócok és szaladgáló gyerekek, hanem a Duna vette birtokba ezen a szombaton.

Leányfalu szélén vagyunk, itt már teljes a bizonytalanság; álló kocsisor, rendőrök, megforduló autók, tanácstalan, információra váró autósok. Utólag kiderül, az utolsók között voltunk, akik legalább idáig el tudtunk jönni. Már eddig is olyat láttunk, amit nehezen tudtunk elképzelni, ez most fokozódik. A vizet már eddig sem tudtuk elkerülni a szemünkkel, mert Szentendrén átkelve az út mentén folyamatosan homokzsákokat, kertbe kúszott folyót, elöntött utcákat, vízátfolyásokat és zsákokkal védett bevásárlóközpont-bejáratot láttunk.

Itt azonban már egyértelmű, a folyó nemcsak betört a helyiek életébe, átvette az irányítást az idejük felett. Felbolydultnak tetszik minden, szombat délhez képest sokan, és határozottan haladnak minden irányba. Autóval nem tovább, teszi egyértelművé a rendőr, azt azonban tagadja, hogy hivatalosan útlezárás lenne és egy perce a rádióban hasonló kijelentést kapunk el a helyi (vagy szomszédos) polgármestertől. Szüntelenül áramló, egymásnak sokszor ellentmondó, elemi mozgásunkat érintő, de mégis távolinak tűnő információk tagolatlan, hullámzó árterébe érünk. – Átszakadt egy gát – hangzik el először ez az elképzelhetetlen mondat, amit aztán még többször hallunk.

Tahiba mennénk, de erre már esélyünk sincs. Lilla, a Református Szeretetszolgálat koordinátora az általuk szervezett önkénteseket próbálja összeszedni; félő ugyanis, hogyan fognak kijutni Tahiból az ott dolgozók.

– Segíteni jöttünk. – Azt lehet. De gyalog kell menni. – felel egy kínnal telt mosollyal a rendőr. Arról már nem beszélünk, hogy hol, kinek és miben is segítsünk.– Mennénk haza, de másfél órája jövünk gyalog – mondja egy fiatalember, akit MRSZ-es pólója miatt állítunk meg. – Menjenek csak. Kell az ember, itt nem messze. – mondja egy buszmegállóban pihenő félmeztelen alak. – Pihenek. – Elhisszük; ott a lábánál egy műanyagpalackos bor.

Hirtelen botlunk ötven-száz emberbe. Nők, férfiak vegyesen, nem kevés a nő. Riasztóan határozottan végzik a munkájukat, bár egyelőre nem látszik, ki irányítja őket. Ledobjuk a táskákat, cipőt cserélünk, kérdezni sem kell, mit csináljunk, magától értetődően szippant be minket a munkamenet. Vezényszavak sincsenek, legfeljebb apró megjegyzések.

– Erre menj! – Arra lépj! – Nehéz a zsák. – Csak három lapáttal. – Csak három lapáttal!

Jön egy kisteherautó és önkívületben dobálják a férfiak a zsákokat a platóra. Senki nem kérdez, nem tudja, hová megy a szállítmány, legfeljebb azért aggódnak, van-e, aki leszedje a zsákokat a végállomáson. – Ott többen vannak.

Újabb négy köbméter homok jön. Negyedórát sem pihen az út szélén, elkapkodják, zsákokra szortírozzák. És csak jönnek a teherautók, koszosak és szakadtak, a kanalas markoló, a puccos pickup.

Jön egy adag homok, gyors zsákolás, eszeveszett pakolás, sok pihenő, nyisd ki előre a zsák száját, hol az ivóvíz. Jön egy adag homok, gyors zsákolás, eszeveszett pakolás, sok pihenő, nyisd ki előre a zsák száját, hol az ivóvíz. Jön egy adag homok, gyors zsákolás, eszeveszett pakolás, sok pihenő, nyisd ki előre a zsák száját, hol az ivóvíz.

„Négyszáz adag élelmiszert osztottunk ki a mentési munkálatokban résztvevőknek." „Kit érdekel?" – Hoztunk rántott húsos szendvicset. „Most már érdekel."

Egy idő után egyértelművé válik, senki sem irányítja a zsákolást, a pakolást, az autókat. Nem emelkedik ki a tömegből egyetlen vezető sem. Csak egymás sarkát taposó önkéntesek vannak, akik majdnem összevesznek a munkán. Névtelen hangyák, akiket a cél, a feladat irányít, nem a saját ambíciójuk. Kizárólag a munkából nekik jutó rész határozza meg létüket ott, az út szélén. Nem tudják, jó-e, amit csinálnak, nem tudják, mi történik a zsákokkal, amiket ők készítenek össze és mások máshová, ki tudja, hová, elvisznek.

– Átszakadt a gát. – Átszakadt. – A hírek nem fontosabbak, mintha a Balaton-parton ülnénk a rádió mellett. Távoliak. Ötszáz méterre, egy kilométerre vannak. Itt üres zsákok vannak, homok van, teli zsákok vannak, teherautók vannak.

Ahogyan fogy az energiánk, úgy zsugorodik középosztálybeli tespedtségünk okozta lelkifurdalásunk. A mozgási energia adrenalinná alakul, az adrenalin nyugalommá, békévé. Nem oldunk meg semmit, ami nagyobb, mint magunk. Legalábbis nem egyedül. Az útszéli pocsolyából alig átszelhető, kisebb tó alakult néhány óra alatt. Az út közepén tör fel a víz, szökőkút lesz belőle. Talán kijutunk. Onnan, ahol ritkán járunk. Egymással acsarkodó álegyéniségek helyett szívesen lennénk inkább hangyák.

Egy önkéntes a Dunakanyarból

Istent keresem

1Thessz 5,12–28

„Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →