„…onnan lészen eljövendő ítélni...”

2016. december 17., szombat

A negyedik adventi gyertya lángja az utolsó napon visszatérő Krisztusra irányítja figyelmünket. Füsti-Molnár Szilveszter írása advent negyedik vasárnapjára.

Adventus Domini. Eljön az Úr, és összeszorul a szívem, mert az a nap, az ítélet napja. Összeszorul a szívem, mert ismerem ítéleteimet. 

Az az utolsó nap talán egy ugyanilyen közönséges napnak indul majd, mint amiből már annyit megéltünk. Akkor is majd a tegnapból a holnapba léphetünk. Egy valódi nap lesz a maga álmaival és terveivel. Várva, hogy a hiányok beteljesüljenek. A tört részek összeérjenek. Reménykedve, hogy a ráncok örökre kisimulnak. A bizonyossággal, hogy az Igazság napja egyszer felragyog. Várakozásunk egyszerre beteljesedik. Szorongásunk a végéhez ér.  Isten műve célhoz ért.

Az utolsó nap egy valódi nap lesz az én időmben és Isten idejében is. Egy valódi nap, olyan mint amilyen az első volt, a teremtés első napja. Ugyanakkor mennyire nem lesz közönséges az a nap, ahogyan a teremtés első napja sem volt az. Első nap – utolsó nap. Kezdet és a vég. Nincs tegnap és nincs holnap. Az utolsó nap tükörképe az elsőnek, de a vég ellentéte is a kezdetnek. Alfa és az ómega, és közte milyen sok mindenen megyünk keresztül! Kétséget kizáróan léptünk be a halál szolgaságába, zsarnoki hatalmába. Kétséget kizáróan támadunk most fel Krisztusban az új életre. Az utolsó napon megérkezünk, mert Ő megérkezett.

Összeszorul a szívem. Itt állok az én Megváltóm előtt, aki az én Bíróm is egyben. Krisztus előtt állunk, aki a törvényt igazán kijelenti.  Szemtől szemben állunk Krisztus hatalmával. Krisztus előtt állunk, akit megtagadtunk. Krisztus előtt állunk, akit ártatlanul elítéltünk. Krisztus előtt állunk, akit keresztre adtunk.  A Krisztus előtt állunk, akit nap mint nap likvidáltunk, és közönyünkkel meg akartunk semmisíteni. Az Atyaisten előtt vagyunk, aki jogarát a jobbján ülő Krisztusnak adta. Isten hatalmának teljessége előtt állunk.

Szemtől szemben a Bíróval, aki azelőtt helyettem és értem Isten ítélőszéke előtt állt, és rólam minden kárhoztatást elvett (Heidelbergi Káté 52. kérdés-felelet). Szemtől szemben: a nyomorúság és az irgalom. És döntés születik. Nagypénteknek a mennyből felénk hangzó döntése, amely azt hirdeti, hogy az embert Isten Fia igazítja és menti meg, és nélküle mentehetetlenül elveszett. Bíránk így az egyetlen reménységünk, akiben Isten könyörülő szeretete győzedelmeskedett. Ítélete nem emberé, hanem Istené.

Az én egyetlen egy vigasztalásom, hogy íme, minden Istené (H. K. 1. k.-f.) és amely megadta, hogy „felemelt fejjel” (H.K. 52. k.-f.) várhassam Krisztusom – beteljesedett. Az utolsó Bíró ítélete bűnöm alól teljesen felszabadított. Megsemmisült a semmi, meghalt a halál, elmúlt a gonosz hatalma. (Jürgen Moltmann: Az Igazság napja) „Halál többé nem lészen.” ( Jel 21, 4)

Isten dicsősége uralkodik – a szeretet.

Összeszorult szívem békességre talál.

Füsti-Molnár Szilveszter

A szerző a Sárospataki Református Teológiai Akadémia rektora.

Figyelem!

A Reformatus.hu megújult

Ön a Magyarországi Református Egyház korábbi weboldalán jár, amelyet 2020. április eleje óta nem frissítünk. Az itt található információk már elavultak lehetnek. Kattintson és látogasson el megújul honlapunka.