A bábeli nyelvi zűrzavar után, pünkösd napján létrejön az egység, és az emberek megértik egymást. Péter pünkösdi prédikációját is hallják és megértik az ott lévő, különböző nyelveken beszélő népek.

A hívők közösségét jellemzi egymás megértése. Annak ellenére így van ez, hogy különbözik az anyanyelvük, a kultúrájuk. Tudnak közösségben élni. Amikor érthetően és világosan halljuk Isten Igéjét, az mindig cselekedetekre serkent minket. Azért is hangzik el a kérdés az igehallgatók részéről: „Mit cselekedjünk?" A hit a Szentlélek által kapott ajándék, amely tevékenységre, cselekvésre serkenti Isten választott népét minden időben és minden helyen. A megtérés és keresztség új életet és új lehetőséget ad, megszabadítja az embert bűnei terhétől. Így a Szentlélek ajándéka a Jézus Krisztussal való közösség, és ugyanakkor embertársainkkal, felebarátunkkal való közösség is.

Anyagi központú világunk az önzést, egoizmust és individualizmust hirdeti. Nem csoda, ha lépten-nyomon ezt halljuk: „Valósítsd meg önmagadat!" Ezzel szemben mi, mint Jézus Krisztus követői, nem a saját gondolatainkat, vágyainkat igyekszünk megvalósítani, hanem Isten akaratát. Ugyanakkor a pünkösdi történet üzenetéből tudjuk azt, hogy Isten akaratát legjobban a gyülekezeti közösségben tevékenykedve teljesíthetjük.

Mindenkor késznek kell lennünk a Szentlélek vezetésére az Ige által. Ez azt jelenti, hogy esetről esetre az Isten akarata szerinti döntésben segít minket a Lélek. Isten akarata nem azonos a mi akaratukkal, „mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr." (Ézs 55,8) A hívők közössége, az egyház tudja ezt, és igyekszik Isten akaratát megismerni és cselekedni. A hitbeli meggyőződés a Lélek vezetése által mind szóban, mind cselekvésben bizonyságra késztet bennünket. A Lélek adhatja meg a nagy lehetőséget, hogy Jézus Krisztusról bizonyságtevő erővel szólhatunk. A pünkösd története arról szól, hogy a Lélek munkálkodott az igehirdetőben és az igehallgatóban egyaránt. A 21. században ugyanez a Lélek hív bennünket, hogy Isten nagyságos dolgait hirdessük. Ez sohasem lehet magánügy, sőt mi több, nem is csak egyszerűen az egyház ügye, hanem magának az egyház Urának, Jézus Krisztusnak az ügye. Ezért kell minden tehetségünkkel és minden lehetőségünkkel ezt az ügyet szolgálni. Isten ígérete nemcsak nekünk szól, hanem a mi gyermekeinknek, utódainknak és mindazoknak is, akik talán a mi meglátásunk szerint távol vannak Isten igazságától. Az evangéliumi hívás mindenkit magában foglal, de ez azt is jelenti, hogy a gyülekezeti közösségnek nyitottnak kell lennie az új tagok befogadására.

Környezetünkben többen fölteszik a kérdést: „Szükség van-e egyáltalán az egyházra?" A szekularizáció magával hozta, hogy sok embertársunk eltávolodott az egyháztól. A társadalom egy része pedig úgy tekinti, mint szociális, emberbaráti és kulturális intézményt. Ez a meglátás az egyház hivatásának leszűkítése, mert eredetileg a hívek egymás hite által való épülése és a vallásos érzés ápolása a feladata. Az egyház központi feladata Isten Igéjének a hirdetése és a sákramentumok kiosztása. Ez az Isten által létrehozott közösség mérhetetlenül több bármely más, emberek által létrehozott intézménynél. Az egyháznak missziói küldetése, feladata van, nemcsak a saját hívei, hanem a kívülállók felé is.

A keresztyén anyaszentegyház nem cél, hanem eszköz Isten országának hirdetésére és építésére. A hit hallásból van, és így újra és újra halljuk a Szentírás bizonyságtételét: Jézus Krisztus Úr! Neki kell uralkodnia az egyházban és a mi egész életünkben. Ezt felismerni és magunkévá tenni csak akkor tudjuk, ha a Szentlélek életformáló, újjászülő ereje munkálkodik bennünk. Lélek által birtokolhatjuk az ígéretet. Az ő ereje nélkül szegények vagyunk önmagunkban. Ha pedig befogadjuk, gazdagok vagyunk a mi megváltónkban, a Jézus Krisztusban.

„Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai." (Róm 8,14)

Halász Béla, hertelendyfalvi lelkipásztor, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke

A Reformátusok Lapja 2013. május 19-i lapszámában jelent meg.