Reformátusok Lapja 2020/42. szám

LXIV. ÉVFOLYAM,

42. SZÁM,

2020. OKTÓBER 18.

A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA

LAPJA

REFORMÁTUSOK

ÁRA: 400 FT

9 771419 856007

Ismernünk kell a múltunkat KOMLÓSI PÉTER 1956-RÓL

20042

| TARTALOM |

ELEINK FOHÁSZAI

Adj erőt, Uram, a jóra, gonoszoknak eltávoztatására, hogy láthassak jó napokat. Nyelvem tartóztathassam teáltalad gonosztól, ajakim álnokságot ne szóljanak. Hanyatoljak, hajoljak el a gonosztól és cselekedjem jót, kereshessem a békességet és megnyerhessem azt.  ECSEDI BÁTHORI ISTVÁN (1555–1605)

A Magyarországi Református Egyház hetilapja Szerkesztőség és Kiadóhivatal: 1113 Budapest XI., Tas vezér u. 13. Honlap: www.reflap.hu. E-mail: szerk@reflap.hu, kiado@reflap.hu. Telefon: hétfőtől csütörtökig 9 és 16 óra között 06-30-396-8208. A lap megrendelhető és előfizethető a Kiadóhivatalban. Bankszámlaszám: OTP Bank Nyrt. 11706016–20478269. Nemzetközi számlaszám: 117630621 490088600000000. IBAN nyomtatott forma: HU27 1176 3062 1490 0886 0000 0000. OTP Bank SWIFT azonosítója (BIC): OTPVHUHB.

8

11

14

18

Felelős szerkesztő és kiadó: (felszerk@reflap.hu), T. Németh László (nemeth.laszlo@reflap.hu). Helyettes felelős szerkesztő: Farkas Zsuzsanna (farkas.zsuzsanna@reformatus.hu). Szerkesztőség (szerk@reflap.hu): Feke György (feke.gyorgy@reformatus.hu), Hegedűs Bence (hegedus.bence@reflap.hu), Hegedűs Márk (hegedus.mark@reflap.hu), Jezsoviczki Noémi (jezsoviczki.noemi@reflap.hu), Kiss Sándor (kiss.sandor@reflap.hu), Kocsis Julianna (kocsis.julianna@reflap.hu), Kun András Nándor (szerk@reflap.hu), Petrőczi Éva (petroczi.eva@reflap.hu). Tervezőszerkesztő: Rezessy Szabolcs. Nyomdai előállítás: Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó Kft. Lajosmizsei Nyomdája. Felelős vezető: Németh Balázs ügyvezető. A beküldött kéziratokat szerkesztve közöljük, és nem áll módunkban megőrizni vagy visszaküldeni őket. A lap megvásárolható a Kiadóhivatalban, a gyülekezetekben és az újságárusoknál. Terjeszti a Reformátusok Lapja Kiadóhivatala, a Magyar Posta Zrt. ÜLK, a Magyar Lapterjesztő Zrt. INDEX 25 734, ISSN 1419-8568, HU-ISSN 0482-086 x. Címlapfotó: Sebestyén László

INTERJÚ • 6. Közösségi karakter Nagykőrösön | Méhes Balázst, a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának dékánhelyettesét kérdeztük a kar újraindításának harmincéves jubileuma apropóján AKTUÁLIS • 8. Választ az egyház | Bemutatjuk a Dunántúli Egyházkerület jelöltjeit REFORMÁTUS ÉLET • 18. Kis gyülekezet, nagy szeretet Nyíradonyban | A Hetey Sándor Református Szeretetotthonba látogattunk RE-KONSTRUKCIÓ • 20. Magától értetődő | Köntös László rovata GONDOLATOK • 21. A történelem orgonáján | Faggyas Sándor publicisztikája PORTRÉ • 30. Öt kérdés – öt válasz | Ezen a héten Kovács Botond Árpádot, a Szentgáli Református Egyházközség lelkipásztorát ismerhetjük meg

Tisztelt Olvasóink!

A Reformátusok Lapja Szerkesztősége és Kiadóhivatala elérhetőségei:

TELEFONSZÁMUNK:

hétfőtől csütörtökig 9 és 16 óra között: 06-30-396-8208.

E-MAILJEINK:

szerk@reflap.hu (szerkesztőségi ügyekben), kiado@reflap.hu (előfizetési, terjesztési és példányszám-módosítási ügyekben). A személyes ügyfélszolgálatunk szünetel. 2020. október 18.

Reformátusok Lapja

3

| AZ IGE MELLETT |

X. 18. VASÁRNAP

X. 19. HÉTFŐ

X. 20. KEDD

X. 21. SZERDA

4

STEINBACH JÓZSEF

(10) „…Krisztus színe előtt…” (2Kor 2,5–11) Álljunk oda a mi megváltó Krisztusunk színe elé (10)! Az ő színe előtt mondhatunk néhány gyógyító összegzést a mai igeszakaszra tekintve. A konfliktusok mögött mindig a gonosz áll, aki mindent szétdobál, rászed bennünket. Ezért soha ne arra haragudjunk, akivel konfliktusunk van, mert nem test és vér ellen tusakodunk (Ef 6,12). De ez a tény nem ment fel bennünket az alól, hogy magunkon kezdjük az önvizsgálatot, mégpedig az Úr színe előtt, hogy eljussunk a bűnbánatig, a bűnvallásig és a bűnbocsánatig. Ez a folyamat kegyelmi állapot, és az egyetlen megoldás. Ebbe a kegyelembe kapaszkodva mondjuk ki, ne a másikra várjunk ezzel! Mi kezdjük meg a bűnbánatot: gondoljuk meg, mi terhel bennünket – nem a másikat, hanem bennünket, hogy idáig jutottak a dolgok. Aki azonban bűnvallást tesz, annak bocsássunk meg. Valljuk meg, hogy nem tudunk megbocsátani! Ez súlyos bűnünk. Emlegetjük a megbocsátás fontosságát, de nem tudjuk elengedni a sérelmeinket, így emésztjük egymást. 2Sám 15,24–37  94. zsoltár (17) „…akik meghamisítják az Isten igéjét…” (2Kor 2,12–17, Károli-fordítás) Isten Igéjét meghamisíthatjuk, ha akként szólunk róla, hogy nem csendesedünk el felette naponta azért, hogy egyre tisztábban és helyesebben értsük meg az Úr szavát (3,6). Isten Igéjét meghamisíthatjuk akkor, ha nem azt hirdetjük, ami az írott Igéből, annak gondolatmenetéből, mindenféle okoskodás és csűrcsavarás nélkül, a teljes Írás összefüggéséből kiolvasható. Pál itt az evangéliumból következő tanítás megrontására utal, arra is, amikor nem vállaljuk az Igéből megértett igazságot. Ez az igazság pedig nem valami gyarló és mulandó emberi önigazság, nem is valami pazar emberi bölcsesség részigazsága. Ez az igazság csakis az Isten – Jézus Krisztusban közölt – megváltó szeretete. De Isten Igéjét meghamisíthatjuk akkor is, ha nem krisztusi szemlélettel, vagyis nem üdvösséges szándékkal, az élet szolgálatával, reményt ajándékozva hirdetjük azt. Isten eredeti szándéka ugyanis mindig az élet, és soha nem a halál. Az pedig már Isten örök rendelése, és nem a mi illetékességünk, hogy ez kik számára lesz halál, és nem élet (15–16). Ezt Isten majd elrendezi, és jól rendezi el. 2Sám 16,1–4  73. zsoltár (3) „…Isten Lelkével van felírva, és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.” (2Kor 3,1–3) A megváltás örömhíre azok számára hír, mégpedig a világ legnagyobb örömhíre, akiknek szívébe Isten Szentlelke által felírta az evangéliumot. Minden más felirat elfelejtődhet levéltárak rengetegében, megfakulhat, eltűnhet, ez üdvösségesen megmarad. Mivel ezt az örömhírt az Úr írta fel a szívünkbe, ezért annak örökségére Isten a garancia, vagyis nem tőlünk függ a maradandósága. Isten beírt minket az élet könyvébe. Akkor is megmaradunk az ő megváltó szeretetében, ha próbatételeink vannak az életben, ha mélypontokat tapasztalunk a hitben, ha a szívünk elnehezedett, ha az értelmünk megkopott (3). A megváltás örömhíre csak kegyelem által, hitben járva érvényes. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy sokaknak ez nem hír, nem tudnak vele mit kezdeni, nem értik, megbotránkoznak rajta. A mi feladatunk csupán annyi, hogy mindenkor hirdessük és éljük az evangéliumot. Az Úr pedig hatalmasan cselekszik majd az emberek között. Ennek bizonysága maga a korinthusi gyülekezet. Pál nem magát védi, nem az eredményeire mutogat, hanem arról a hatalmas Istenről tesz bizonyságot, aki munkált általa. Pál nem önmagát ajánlja. Isten gyermekeit maga az Úr ajánlja, akkor is, ha emberileg már nem kellünk senkinek. Az Úr ajánlólevele örökre és üdvösségre szól (1). 2Sám 16,5–14  2. zsoltár (4) „Ilyen bizodalmunk pedig Krisztus által van…” (2Kor 3,4–18) Bizodalmunk van! Ez a bizodalom valójában bizonyosság, mert a feltámadott Jézus Krisztusra épül a bizalmunk, aki legyőzött minden ártó hatalmasságot, azokat is, akik mindig vissza akarnának taszítani bennünket a bizonytalanság aggasztó nyomorúságába. Ez a bizodalom: Isten ajándéka (5), és alkalmassá tesz bennünket arra a feladatra, amelyet a mi Urunk kijelölt nekünk (5). Ez a bizodalom Jézus Krisztus követőivé, a feltámadott Úr szolgáivá tesz bennünket. Ennek a szolgálatnak a lényegét nem lehet tömörebben kifejezni, mint ahogy azt Pál itt leírja nekünk. Jézus Krisztus szolgálata megelevenít, és nem megbénít. Jézus Krisztus szolgálata nem a mulandó, hanem a maradandó dicsőség szolgálata – az egyik kárba vész, a másik üdvösségesen örök (7–13). Jézus Krisztus szolgálata elveszi a leplet a szemünk elől: örök távlatokat látunk, mintha egy hatalmas hegyről néznénk szét, miközben lent az orrunkig sem látunk. Ilyenkor betekinthetünk az

Reformátusok Lapja 2020. október 18.

| AZ IGE MELLETT |

örökkévalóság szabadságába, hogy belássuk, ezt a szabadságot itt, e világban csakis a szigorú isteni törvény keretei között tarthatjuk meg. Nyomorultak vagyunk ebben, kegyelemre szorulunk. A felszínen betartani az isteni parancsolatokat még mindig jobb, mint megszüntetni azokat. Leverni a lécet egészen más, mint levenni azt (12–18). 2Sám 16,15–23  20. zsoltár (7) „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van…” (2Kor 4) Lomtalanításkor tűnik fel, hogy a különféle, ajándékba kapott cserépedényekkel, kerámiákkal nem tudok mit kezdeni. Kidobni sajnálom a szépen megmunkált darabot, de önmagában mégis haszontalan, mert a cserépedényt azért formálták a fazekas műhelyében, hogy eszközzé legyen, hogy valami értékeset hordozzon. Amikor takarítunk, látom, hogy a cserépedények többségébe beletömtünk valamit: egy idejétmúlt számlát vagy egy már nem író tollat, vagy ki tudja még mi mindent, ami valójában szemét. A míves cserépedény nem erre rendeltetett: tele van, hordoz valamit, mégis üres, mert ami benne van, az kidobandó, értéktelen, tartalmatlan, már nem számít, már nem fontos. Ilyenné lett az emberi élet is: az Úr szépen megmunkálta, hogy hordozza, képviselje a legszentebbet, magát az alkotóját. Ehelyett életünk tele van minden mulandó, önmagában értéktelen dologgal, tehát tele vagyunk, és az örök élet szempontjából mégis üresek. Kegyelem, amikor cserépedény életünket kézbe veszi az Isten, és kiborítja abból a sok kacatot, amelyeket az évek alatt beletömködtek, beletömködtünk, hogy aztán kitöltse törékeny létünket az örökkévaló evangélium kincsével. 2Sám 17,1–14  102. zsoltár (10) „…mindenki megkapja, amit megérdemel…” (2Kor 5,1–10) A mai igevers figyelmeztet. Mindnyájan leplezetlenül állunk majd Jézus Krisztus ítélőszéke elé. Itt mindenki megkapja, amit megérdemel aszerint, amit e testben cselekedett, akár jót, akár gonoszat. Rengeteget bántjuk egymást: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Emberi mérce szerint mindegyik bántási módozatnak van enyhébb, hétköznapi formája, és mindegyiknek létezik egészen rettenetes megnyilvánulása is. Isten előtt egyként bűn valamennyi (10). A mai igevers figyelmeztet: lesz számadás! El kell számolnunk gazdánk előtt az egész életünkkel. Ezen belül ez a figyelmeztetés hangsúlyosan jelenti azt, hogy számot kell adnunk az Úr előtt azért, amit a másik ember ellen elkövettünk a mellőzéstől és megalázó megjegyzéstől kezdve egészen a másik testi és lelki megkínzásáig, mindenért. Ott nem ússzuk meg azt, amit itt sikerült elkendőznünk. A mai igeszakasz azonban nemcsak figyelmeztet, hanem reménységgel vértezi fel Isten hívő népét. E világban ugyan sok ok miatt sóhajtozunk, hiszen ebben a testben távol lakunk az Úrtól (6). Ez a sóhajtozásunk vágyakozás is Isten bűnbocsátó, újjászülő és mindeneket újjáteremtő kegyelmére (1–4). Sóhajtozásunk közben pedig – az Úr erejét kérve – törekszünk arra, hogy egyre kedvesebbek legyünk őneki. Nem véletlen az sem, hogy éppen nemzeti ünnepünkön szólal meg ez az igevers, így is gondoljuk át annak üzenetét. 2Sám 17,15–29  140. zsoltár (14) „…a Krisztus szeretete szorongat minket…” (2Kor 5,11–21) Sokféleképpen lehet fordítani a „szorongat” kifejezést. Enyhébben fogalmazva így is mondhatjuk: Krisztus szerelme ösztönöz, inspirál, indít, motivál bennünket, így sürgeti a megújulást. Keményebben fogalmazva azonban azt mondhatjuk, hogy Krisztus szerelme nemcsak késztet, hanem kényszerít is bennünket. Olyan ez a kényszerítés, mint amikor hajótörést szenvedtünk mindannyian, és csak egy nagy mentőöv áll rendelkezésünkre, így mindnyájan kénytelenek vagyunk ebbe a mentőövbe kapaszkodni, és az egyetlen látható szigetre együtt kijutni. Ez az egyetlen mentőöv, ez az egyetlen látható sziget a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretete. Egyedül Krisztus (solus Christus)! Katonaként Marcaliban, a nyolcvanas évek elején, különböző felekezetű teológusokként minden fenntartás nélkül együtt ragadhattuk meg ezt a mentőövet, a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretetét. Őbenne megállhattunk, egyébként elmerültünk volna a hullámok között. Ez a krisztusi szeretet hívott el a szolgálatra, ez a szeretet szorongat, késztet, és naponta megerősítve kényszerít az Úr örömteli szolgálatára. Ez a szolgálat életünk egyetlen értelme, amelyben soha nem éghetünk ki. 2Sám 18,1–18  480. dicséret

X. 22. CSÜTÖRTÖK

X. 23. PÉNTEK

Nemzeti ünnep

X. 24. SZOMBAT

2020. október 18.

Reformátusok Lapja

5

| INTERJÚ |

Csoda történt – így lehet összefoglalni, ami a rendszerváltás idején történt az intézménnyel. Minden kedvezően alakult az újrainduláshoz, de ez egyáltalán nem volt természetes. Az 1957-ben megszüntetett tanítóképző háromszáz egykori hallgatója 1989-ben kinyilvánította Nagykőrösön, hogy itt szeretnék majd átvenni a jubileumi diplomájukat. Az ő lelkesedésük nélkül talán nem lenne most ez a tanítóképző. A mai hallgatóknak igyekszünk ezt elmondani – erre is alkalmat kínált ez a konferencia.

Közösségi karakter Nagykőrösön – Csoda történt, és harminc éve újraindulhatott Nagykőrösön a református tanítóképzés – mondja Méhes Balázs déHEGEDŰS kánhelyettes. Az évfordulót október 9-én MÁRK ünnepelték a Károli Gáspár Református Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának emlékülésén. Mi az elmúlt harminc év fő tapasztalata? Harminc évbe sok öröm és nehézség is fért. Amikor arról folyt a közbeszéd, hogy be kellene zárni az intézményünket – és más, hasonlóan nehéz helyzetekben is –, megtapasztalhattuk, hogy a túlélés nemcsak emberi szándék, hanem maga Isten segíti a küldetésünk teljesítését. Az elmúlt harminc év fő tapasztalata éppen ezért a napról napra megújuló kegyelem. Miért kívánta volna bárki azt, hogy ismét bezárják a nagykőrösi tanítóképzőt? 2005 után a vidéki felsőoktatás helyzete cseppet sem volt rózsás. A hallgatók szívesebben tanultak a fővárosban, mint Nagykőrösön. A szakpáros képzést nem támogatta az új felsőoktatási törvény, a hallgatói létszám pedig csökkenni kezdett. Úgy tűnt, gazdaságtalan az iskola fenntartása, azonban új kapuk nyíltak, és a kar helyzete stabilizálódott. A rendszerváltás idején a legelsőként induló egyházi pedagógusképző volt a nagykőrösi. Nagy szó volt ez akkor. Értik még ezt a mai hallgatók? 6

Reformátusok Lapja 2020. október 18.

Mi a nagykőrösi tanítóképző sajátossága? Intézményünk jellegzetes karakterét a közösség adja. Nálunk a hallgatók és az oktatók közösen tesznek azért, hogy betöltsük a küldetésünket. A képzésünkben megjelenő református keresztyén tartalmakkal is az a célunk, hogy a hallgatókat arra az útra hívjuk, amelyen mi is járunk – úgy véljük, ettől hitvallásos, magyar, református a képzésünk. A közösségi jellegből fakad az is, hogy sokan kötöttek igaz barátságokat, vagy itt találták meg életük párját, én is itt ismertem meg a feleségemet. A közösség mellett pedig fontos számunkra, hogy mind a hitéleti, mind a világi szakos képzésekben magas színvonalú legyen az oktatás. Amint a lelkészképzésben is éveket töltenek a hallgatók, úgy a hittanoktatók sem készíthetők fel kellő alapossággal egy néhány hetes tanfolyam alatt. A pedagógusainkat is azzal az igénnyel képezzük, hogy gyermekeink számára tudásuk legjavát adó, meghatározó személyiségekké váljanak. Az idők továbbra is változnak, most pedagógushiány van az országban. Erre is gondolva milyen következő harminc évet remél? Szeretnénk, ha a pedagógushivatás vonzó lenne a fiataloknak. Szeretnénk, ha a lelkipásztoraink partnereket látnának a végzettjeinkben, akik segíthetik a gyülekezet életét, és ezért hozzánk küldenék a leendő munkatársaikat. Szeretnénk segíteni a következő nemzedékek útkereséseit – a saját útjuk és az Istenhez vezető út megtalálását is.  FOTÓ: MÉHES TAMÁS KIMAGASLÓ SZÍNVONALÚ TANÁRI KAR A rendszerváltozáskor az egyházak és az egyházi képzőhelyek, így a nagykőrösi tanítóképző iránt is megnőtt az érdeklődés: nem volt gond a létszám, oktatókból is megnyerhették a legjobbakat, mert széles értelmiségi, pedagógusi holdudvar épült az intézmény köré – idézte fel az október 9-i hálaadó ünnepségen Szabó János egykori szervező-igazgató. Az országos rangsorban a tudományos fokozattal rendelkező oktatók arányát tekintve ma is első helyen szerepel a pedagógus-képzésterület – erre emlékeztette az ünneplő pedagóguskart Czine Ágnes rektori feladatokkal megbízott rektorhelyettes.

| REFORMÁTUS SZEMMEL |

CZANIK PÉTER

Felismerni tennivalóinkat A szerző református lelkipásztor

Hasonlították már az 1956-os eseményeket Dávid és Góliát harcához. Azonban két alapvető dologban különbözik a kettő: Dávid az Úr nevében küzdött az ellen, aki gyalázta az Urat és népét, ’56-ban az elkeseredés és a szabadságszeretet robbant ki az elnyomó ellen. Dávid győz, de ’56ban a behemót eltapossa a vitéz magyart. Azonban Dávid és Saul történetével vonhatunk néhány párhuzamot, amelyek mai kötelességeinkre is figyelmeztetnek.

„Isten nemcsak üdvözít, hanem jónak és kedvesnek találja a mi világért elmondott imádságainkat. ’56 előtt és után is az imádság szolgálata vitte előre az egyház és – hisszük, hogy – népünk sorsát is.” Saul ekkor már Isten akarata ellen hozta döntéseit. Üldözte Dávidot, aki pedig többször is igazolta vele szemben ártatlanságát. Legyilkoltatta a nóbi papságot, hiába mondták el mentségüket. Kétségbeesésében halottidézőhöz fordult, holott tudta, hogy az Úr népének ez tilos. Végül magával rántotta családját és népét a pusztulásba. Szomorú ez, mert kezdetben remek király volt, győzelmet győzelemre halmozott, népének nyugodt világot szerzett (1Sám 14,47k). Ekkor szállt fejébe a dicsőség, meg akart szabadulni a prófétai „gyámkodástól”, a saját feje után indult, így akart nagy király lenni. Istentagadó és istenellenes diktatúrával harcoltunk ’56-ban. Ez azért elgondolkoztató, mert a nemzetközi politikában egyre inkább az ateizmus jut érvényre. Eszmék, irányzatok, pártok kerekednek felül, amelyek nemcsak közömbösek a hit dolgában, de sokszor tudatosan, „csak azért is” Isten kijelentett akaratával szembefordulva tanítanak és cselekszenek, és egyre inkább egyed­ uralomra törnek. Addig imádkozzunk a világ vezetőiért, amíg nem késő! Amikor Saul Dávid miatti tehetetlen dühében a nóbi papok közt rendez vérfürdőt, az egyik fiú megmenekül, és Dávidhoz fut. Ő Ebjátár. Ezt olvassuk róla: „Ebjátár hírül vitte Dávidnak, hogy Saul megölette az Úr papjait. Dávid ezt mondta Ebjátárnak: Tudtam én már aznap, amikor ott volt az edómi Dóég, hogy el fog ez árulni Saulnak.

Én okoztam apád egész háza népének a vesztét. Maradj nálam, ne félj, mert aki az én életemre tör, az tör a te életedre is. Ezért biztonságban leszel nálam.” (1Sám 22,21–23) Íme, a második nagy tanulság. Ahhoz, hogy a diktatúra jól működjék, szüksége van az idegen szívű alattvalókra. Dóég siet árulkodni, amikor pedig még Saul hűséges emberei is vonakodnak Úr papjai ellen fegyverrel fordulni, akkor ő az, aki ráront a papokra, de nemcsak rájuk, hanem legyilkol férfit, nőt, gyermeket és csecsemőt (gondolhatunk itt a sortüzekre). Ijesztő. Ilyen idegen szívű zsoldosokat állít maga mellé a diktatúra. Ilyenek biztosították nálunk is a diktatúrát, és egyre több ilyen zsoldoslelkületű embert látunk a magas politikában. Aki pedig azt mondja, hogy a politika nem tartozik a hívő emberre, az olvassa újra Pál apostol szavait: „Arra kérlek mindenek-előtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt.” (1Tim 2,1–3) Ezek az utolsó szavak különös nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy a hívő embernek mekkora felelőssége van. Isten nemcsak üdvözít, hanem jónak és kedvesnek találja a mi világért elmondott imádságainkat. ’56 előtt és után is az imádság szolgálata vitte előre az egyház és – hisszük, hogy – népünk sorsát is. Dávid szavainak még egy kötelező érvényű értelme is van számunkra. „Maradj itt” – mintha azt mondaná: a sorsunk össze van kötve. Akiket üldöznek, azoknak össze kell tartaniuk. Márpedig a keresztyénséget üldözik, az áldozatok szaporodnak. Szabadságharcunk és a megtorlás áldozataira csak emlékezni tudunk hálával és együttérzéssel, de akik a mai üldözés áldozatai, azokkal egynek kell éreznünk magunkat. Ismét csak az imádságot köti ez a lelkünkre, de ennél többet is. Akikkel egynek érezzük magunkat, azokat tettekkel, áldozattal is segítenünk kell. Veszélyes volt ez a diktatúra alatt, mégis megtörtént. Adja az Úr, hogy tisztán lássunk, és tennivalóinkat felismerjük. 

2020. október 18.

Reformátusok Lapja

7

| AKTUÁLIS |

Isten irányít Minden napot kegyelemnek él meg, családként tekint az egyházra, a világi reformátusok szakértelmére is számít szolgálatában. A Dunántúli Református Egyházkerület egyetlen püspökjelöltjével, Steinbach József balatonalmádi és balatonfűzfői református lelkipásztorral beszélgettünk.

FEKE GYÖRGY

Gyerekként Ön is azok közé a herendi reformátusok közé tartozott, akik – ha esett, ha fújt – átjártak Szentgálra istentiszteletre. Honnan ez az elköteleződés? Szüleim mindketten a porcelángyárban dolgoztak. Édesapám katolikus volt, engem és az öcsémet édesanyám után kereszteltek reformátusnak. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy még abban a nehéz korszakban sem hagyták el az istentiszteletet, sőt, amint járni tudtunk, minket is vittek magukkal. Herenden a közelmúltig nem volt református templom, édesanyámmal vasárnaponként átbuszoztunk a szomszédos Szentgálra. Mondhatni beágyazódtunk, belenőttünk az ottani gyülekezetbe. Bár néha tiltakoztam, mert sokszor gyalog kellett hazamenni, meghatározó isten- és egyházi élményeket szereztem, otthonommá lett a templom, a közösség. A magok elvetésének ideje volt ez. Ezek szerint az ökumenéhez fűződő bensőséges viszonya sem akkor kezdődött, amikor megválasztották a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnökévé. 8

Reformátusok Lapja 2020. október 18.

Ökumenikus családban nőttem fel, vannak emlékeim arról is, hogy édesapámmal mentünk a herendi katolikus templomba. Számomra az ökumené a keresztyén üzenet, Jézus Krisztus evangéliuma közös lényegét jelenti, amely különböző ruhákba öltözve jelenik meg. Vannak olyan részei az egyes egyházak tanításainak, amelyekben nem értünk egyet, de most nem az ezekről való vitatkozás idejét éljük. Nagy áldásként élem meg, hogy egy hónappal ezelőtt átadhattuk a herendi református gyülekezet templomát. Az mennyiben formálta világlátását, hogy a Balaton-felvidékre született? Nagyon. Szolgálataim miatt sokfelé járok a Kárpát-medencében és azon kívül is, és egyre inkább meggyőződöm arról, hogy mindenkinek az a legszebb hely a világon, ahová az Úristen helyezte. Engem minden ide köt, itt érzem magam otthon. Alig huszonöt kilométerre kerültem a szülői háztól, gyakorlatilag hazajöttem a szolgálatba. Gyermekkoromban az volt az

| AKTUÁLIS |

Ha már küldetés: a beágyazódást és a magvetést mikor követte elhívás? Középiskolás koromban. Érzékeny, szemlélődő, gondolkodó ember vagyok gyermekkorom óta. Számos kérdésem merült fel akár az élet végességéről, akár az emberi együttélés problémáiról. Olvastam a filozófusokat, a világirodalmat, kerestem a választ mindenféle művészeti ágban, és közben felidéződtek bennem a hallott igék, prédikációk. Vissza-visszatérve a Bibliához megerősödtem abban, hogy az ember nyomorúságára az egyetlen megoldás a krisztusi megváltás. A jézusi önmegtagadás, amelyre szükség van, nem önmegvalósítás, de nem is önfeladás, sem egyéni, sem kollektív értelemben. Számomra nagyon fontos, hogy az egyház szolgálata Isten Krisztusban közölt megváltó szeretetének hirdetése, amely az örök élet tágasságával ajándékozza meg a földi életet, bennünket pedig a szolgáló szeretetre kötelez, amelyben önmagunk is épülünk. Megérlelődött bennem, hogy én erre szeretném feltenni az életemet. Érettségi után mégis kertészként kezdett dolgozni. Akkor még annyira nem éreztem magam sem késznek, sem méltónak erre a szolgálatra, hogy két évre az eredeti szakmámban helyezkedtem el. Fizikai munkát végeztem, de mellette jutott időm olvasni, tudatosan készülni a teológiai felvételire. Nem volt hiábavaló időszak: megerősödtem a hitemben, kiderült, hogy ez nemcsak fellángolás, hanem valódi elhívás, és ott ismertem meg a feleségemet, aki a szolgálatban azóta is hűséges társam.

év fénypontja, amikor eljöttünk néhány napra a Balatonhoz, sosem gondoltam volna, hogy lelkészként majd harminc éven át itt szolgálhatok. Családommal úgy érezzük, elkényeztetett minket az Úristen. Mi vonzza ennyire a Balatonban? Gyönyörű a tenger is, de az itteni miliő, a természeti és történelmi kincsek, keresztyén múltunk nyomai, amelyekről sokszor nem is tudunk, számomra különlegesebbé teszik a Balatont. Áldott legyen az Úr, hogy még nem tudtuk úgy tönkretenni a világot, hogy például ezen a régión ne látszana meg az ő keze nyoma, és ne indítana bennünket dicséretre. Be kell szívni a távoli világok illatát, de ismerjük meg azt is, hogy saját környezetünkben milyen szépségekkel áldott meg minket. Az tudja tisztelni a másikat, aki ismeri a saját kultúráját. Küldetésünknek kellene lennie, hogy a saját keresztyén örökségünk, kultúránk értékeire segítsük rácsodálkozni a következő generációkat.

Zárkózott embernek mondja magát, aki nem vágyik figyelemre, mégis az igehirdetés tudományával, a homiletikával foglalkozik, gyakorló lelkipásztorként és a pápai teológia oktatójaként egyaránt. Nem okoz gondot kiállni az emberek elé? Ebben az egy esetben nem. A püspöki teendőkből adódó sokféle megjelenést igyekszem visszaszorítani, de a prédikáció számomra megnyugvás, áldás, öröm. Egy héten át készülök a vasárnapi igehirdetésre, az utolsó pillanatig küzdök a mondanivalóért, de ha felmegyek a szószékre, megtörténik a csoda: ha engem megragadott az Ige, azt az Isten lelke kézbe veszi, és bár gyarló az emberi beszéd, az üzenetből reménység szerint valami átmegy a hallgatóknak is. Igehirdetés közben a megdicsőülés hegyén érzem magam: mert ez nem szereplés, hanem méltatlan eszköz vagyok, akit az Úristen felhasznál. Számomra találkozás a mennyei világgal, ha azt érzem: itt és most, általam valami megszólal a gyülekezetben. A legnehezebb megtalálni, megteremteni azt a csendes időszakot, amikor zavartalanul tudok készülni. Egy egyházi vezetőnek mikor van ideje elmélyülni, Isten előtt elcsendesedni és pihenni? 2020. október 18.

Reformátusok Lapja

9

| AKTUÁLIS |

Sokat utazunk, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy öt-tíz órán át vezessek. Ezért akármennyire húzódoztam is tőle, tizenkét éve a hátsó ülésen utazom, ahol sok dolgot el tudok intézni, és el tudok csendesedni. Illetve a hajnali órákban történnek a dolgok. Nagyon korán kelő vagyok, inkább előbb próbálok elnyugodni, ha a teendőim engedik. Hajnalban készülök vasárnapra és az adott nap feladataira is, foglalkozom a publikációkkal és Az Ige mellett rovattal. A feleségemmel, családommal, gyülekezettel beszélgetve persze tovább érik, ami hajnalban megtörténik, de napközben ilyen intenzív időszak már nem adatik meg. Régóta szerkeszti Az Ige mellett című rovatot a Reformátusok Lapjában. Mit jelent önnek ez a napi tízsoros igemagyarázat? Életem egyik nagy ajándéka. Tizenkét éve, épp aznap kaptam a felkérést, amikor megtudtam, hogy püspöknek választottak. Az egyházi vezetői szolgálat mellett ez a rovat tartott mindig az Ige, Isten üzenete közelében. Néha rá is kényszerített. Nagyon szigorú rendet és önfegyelmet kíván ez a műfaj. Két-három órát küzdök az egy-egy napra kijelölt igeszakasszal, megírom azt bő egy oldalban, az abból készült esszencia kerül az újságba. Különböző honlapokon hosszabban is megjelennek ezek, később gyakran bomlanak ki prédikációkká is. Sokan nem tudják, de egy évvel előrébb tartok, ma reggel is a 2021. október 9-iki szakaszt, az 1Thessz 1-et magyaráztam. Ennek a gyakorlatias előnyei mellett homiletikai okai vannak: nem tudom, mi lesz egy év múlva, Isten Lelke teszi ezeket a szövegeket az olvasók számára aktuálissá. Hogyan emlékezik vissza 2008-as püspökké választására? Soha nem gondoltam volna, hogy valaha püspök leszek, nem is voltak ilyen ambícióim. Amikor megkaptam a megválasztásom hírét, leborultam könyörögni. Nem tudtam előre, mit vállalok, mert a feladat még annál is összetettebb, mint gondoltam, de azt tapasztaltam, hogy az Úr mindig adott hozzá erőt, kegyelme megtartott nehéz ügyekben, sokféle szolgálatban. Nagyon hálás vagyok a családomnak és az összes munkatársamnak, akik mellém álltak, mindenben támogattak. Nélkülük nem ment volna. A cikluszáró közgyűlésen részletesen beszámolt az elmúlt tizenkét évről. Miért hálás a leginkább? Amikor Márkus püspök úr tizennyolc év után letette ezt a szolgálatot, két embert jelöltek utódjának. Azért imádkoztam, hogy együtt szolgálhassuk egyházkerületünket, hogy erőink ne a csatározásokra menjenek el, hanem adódjanak össze, legyenek áldássá. Az egységes Dunántúl volt a célom, ahol mindenki a karizmájának megfelelő szolgálatot végezhet. Hálát adok az Úristennek és köszönöm mindenkinek, hogy békés egységben tudtunk élni, mint egy nagy család. Milyen területeken sikerült leginkább előrelépni? Hová jutottak el mostanáig? 10 Reformátusok Lapja

2020. október 18.

Az elődöm nagy hűséggel szolgált, számos feladatot végzett, stabil egyházkerületet adott át. Igyekeztem a már lefektetett alapokra építeni, hozzátenni, nem rombolni. Még nagyobb hangsúlyt fektettünk a személyes pasztorációra, a gyülekezeti jelenlétre. Komoly anyagi forrásokat biztosítottunk új gyülekezetek alapítására, missziós programokra. Ilyen volt a kétévente más egyházmegyében megszervezett egyházkerületi találkozó, a REND, vagy a Dunántúli Református Akadémia, amely felnőtt katechézis, valamint a különböző szakmák – orvosok, pedagógusok, agrárszakemberek, vállalkozók, üzletemberek – rétegtalálkozói. Látni kell ugyanis, hogy míg egyházunk korábbi társadalmi bázisai a falvak voltak, megváltozott a világ. Azokat is megbecsülve meg kell szólítanunk az urbanizálódott, értelmiségi rétegeket is. Jól ismeri a püspöki szolgálat örömeit és árnyoldalait is. Mi motiválta, hogy elvállalja ezt a harmadik jelölést is? Először is köszönöm a jelölő közgyűlések bizalmát. Ismét megalázkodik bennem a lélek, hogy minden egyházmegye egységes volt ebben. Minden napot, minden percet kegyelemnek élek meg, és azért imádkozom, hogy ha az Úr megőriz, adja meg a lendületet erre a hat évre. Rengeteg feladat van még, amelyet elkezdtünk, illetve szeretnék befejezni vagy úgy átadni, hogy előrébb lépünk. Például? A kis gyülekezetek lelkipásztorainak egzisztenciális problémái, a kelet-nyugati irányú belső migráció lekövetése, a gyülekezetek és intézmények kapcsolata, és még sorolhatnám. Tehermentesítenünk kell lelkészeinket, hogy ne vesszenek el az adminisztrációs feladatokban, hanem jusson elég idejük az igehirdetésre és a pasztorációra. De az egyházkerületre is igaz, hogy sok a feladat, kevés a munkatárs. Szeretnék szakosztályokat létrehozni, világiak szakértelmével erősíteni az ott folyó munkát. Lelkészeknek és világiaknak együtt kell buzognunk az egyház ügyéért, de ehhez anyagi forrásokra van szükség. Ne felejtsük: adományainkból tartjuk fenn magunkat, külső támogatásokat csak beruházások, államtól átvállalt feladatok finanszírozására kapunk. És az is foglalkoztat, hogyan tud az egyház aktuális kérdésekre határozottan, hitvallóan felelni, állást foglalni, hogy abban mégis ott legyen a krisztusi szeretet és nyitottság, ne gerjesszen feszültséget, hanem a békeséget munkálja. Hat év múlva hogyan szeretné átadni az egyházkerületet? Imádkozom azért, hogy rendezett, továbbra is egységes, fejlődő, a problémákkal konstruktívan, szentlelkesen foglalkozó, anyagilag is stabil egyházkerületet adhassak át. Hiszem, hogy olyan utód adatik, aki megbecsüli törekvéseinket, próbál építeni azokra. Mert nem velünk kezdődik az egyház, előttünk is voltak, utánunk is jönnek emberek. Folyamatban vagyunk benne, amelyet Isten irányít.  FOTÓ: SEBESTYÉN LÁSZLÓ

| AKTUÁLIS |

Imádkozva és dolgozva T. NÉMETH LÁSZLÓ

– A világi tisztségviselőnek elsősorban lelki vezetőnek kell lennie az egyházban – fogalmaz Gyimóthy Géza, a Tatai Református Egyházmegye gondnoka, a Dunántúli Református Egyházkerület egyik főgondnokjelöltje. Az Országgyűlés egykori alelnökével egyházi szolgálatairól, a jövőre vonatkozó tapasztalatairól és javaslatairól, valamint az énekek fontosságáról is beszélgettünk.

2020. október 18.

Reformátusok Lapja 11

| AKTUÁLIS |

Hogyan fogadta a főgondnoki jelölést? 1990-ben megválasztottak a Tatai Egyházmegye főjegyzőjének, így azóta tagja vagyok az egyházkerületi közgyűlésnek is. Amikor politikus voltam, akkor is igyekeztem becsülettel elvégezni az egyházlátogatásokat. Tehát ismernek az egyházi emberek. Hálával megköszönöm a jelölést, és ha a presbitériumok megválasztanak, akkor a harmincéves egyházmegyei tapasztalataimat is szeretném átadni a többi egyházmegyének. Mik ezek a tapasztalatok? A mai világban azt látjuk, hogy sokan kampányszerűen végzik a dolgukat. Én mindig a folyamatosságot, a rendet és a fegyelmet tartottam a legfontosabbnak. Két püspök és három esperes alatt szolgáltam, és azt tapasztaltam, hogy van igény a rendre, hiszen az emberek jobban szeretik, ha rendezett körülmények között dolgozhatnak. Azok közé tartozom, akik nemcsak a folyosón mondják el a véleményüket, hanem a megbeszélések közben is. Mindig hűségesen igyekeztem szolgálni az Úristent, és életemben sokszor megtapasztaltam a kegyelmét. Többek között ezt a megtapasztalást is szeretném átadni másoknak. Steinbach József püspök úr a miénket nevezte meg a legerősebb egyházmegyének. A legfontosabb célom, hogy a kis gyülekezetek sorvadását megakadályozzuk. Mint említette, harminc éve szolgál a Tatai Református Egyházmegyében. Miért ad leginkább hálát? Hálát adok azokért a testvérekért, akikkel együtt szolgálhattam. A három évtized alatt különböző vérmérsékletű emberekkel dolgoztam együtt, de – Jézus Krisztus elé imádságban letéve a gondokat – mindig meg tudtuk oldani a nehézségeket. A Tatai Egyházmegye területe a rendszerváltás előtt iparosodó bányászvidék volt. Mit jelentett önnek, hogy a naszályi parókián nőtt fel? 1956 után szüleim – főleg lelkész édesapám – fizikailag megtörve, de lélekben megerősödve tudták Jézus megváltó örömüzenetét közvetíteni a családban és a gyülekezetben egyaránt. Megnyugvás számomra, hogy hetente ki tudok biciklizni a naszályi sírjukhoz. Mindig szeretettel emlékezem rájuk, mint ahogyan azokra az idős diakonisszákra is, akikhez iskolásként mentem a dunaalmási szeretetotthonba. Tőlük megtanulhattam az önzetlenül végzett szolgálat erejét. Az is nagy hatással volt az életemre, hogy diákkoromban sok jó, neves igehirdetőt hallgathattam. Mi, dunántúli reformátusok mindig kisebbségben voltunk, és ez megedzett bennünket, ezért bárhová kerültem, lelkileg sohasem tudtak megtörni. Kálmán Attilával már a nyolcvanas évek közepén elkezdtünk szervezkedni az egypártrendszer ellen. 12 Reformátusok Lapja

2020. október 18.

A későbbi dunántúli főgondnok úgy fogalmazott, hogy ő belgyógyászként, én sebészként próbáltuk tenni a dolgunkat. Különböző személyiségek voltunk, és ezért jól kiegészítettük egymást. Később mindketten csalódtunk a politikában, és azt is beláttuk, hogy az nem nekünk való. Azt is láttam, ha egy szekér kátyúban van, kevés ember sározza össze magát, amikor azonban elindul, sokan fölkapaszkodnak rá. Amikor politikusként dolgoztunk, akkor is ott voltunk a templomban, és folyamatosan szolgáltuk egyházunkat. Fontos, hogy ha valaki megtalálta a kapcsolatot az Úr Jézussal, akkor azt az élete is tükrözze. Teológusvégzettséget is szerzett. A lelkipásztori tisztségre nem érzett elhívást? Kovách Attila néhai dunántúli püspök kérte, hogy a lelkészi képesítést is szerezzem meg, de arra nem éreztem elhívást. Habár én is krisztusi lelkületet kaptam, mindig az volt a véleményem, hogy az legyen lelkész, aki annak született. Akkoriban azt mondtam püspök úrnak, hogy én agrármérnökként, hívő világi emberként talán többet tudok tenni Krisztus ügyéért a munkahelyemen, a gyülekezetemben. Az Úristen ezt a döntésemet helyesnek tarthatta, mert többször megtapasztaltam, hogy a helyemen vagyok. Úgy gondolom, hogy a világi tisztségviselőnek is elsősorban lelki vezetőnek kell lennie az egyházban. Nem lehet csak menedzselnie, hanem példaképként is meg kell jelennie. Magam nemcsak vasárnap reggel, hanem délután is ott vagyok a templomunkban, részt veszek az imaközösségben. Ez a vasárnap délutáni alkalom hatalmas ajándéka Istennek. Erről nem mondhatunk le. Azt tapasztaltam, hogy amiről lemond egy gyülekezet, az valószínűleg elvész annak a nemzedéknek a számára. Nagyon fontosnak tartom, hogy megelőzzük a kis gyülekezetek sorvadását. A kis közösségek gondnokai, presbiterei magukra maradnak a nagy gondjaikkal. Az egyházkerületi vezetőknek segíteniük kell a munkájukat, és a rájuk bízottakat pásztorolniuk kell. A kilencvenes években a kisgazdapárt egyik vezetője, valamint az Országgyűlés alelnöke volt. Vannak olyan tapasztalatai a politikából, amelyeket az egyházkerület vezetésében is hasznosítani lehet? Elsősorban a személyes ismeretség segíthet sokat. A korábbi kisgazdatársak közül többen is hűséges presbiterek lettek egy-egy gyülekezetben. Rengeteg őszinte emberrel találkoztam a rendszerváltás idején. Az önzetlen tenni akarás akkor is bennünk volt, mert félelem nélküli teljes vallásszabadságot és őszinte országvezetést szerettünk volna. Nekem sokat adtak az egyszerű parasztemberek, rengeteget tanultam tőlük. Sok barátság is szövődött, és hálával gondolok azokra az évekre. Politikusként is szolgáltam az egyházmegye főjegyzőjeként, sőt az utóbbit tekintettem elsődlegesnek.

| AKTUÁLIS |

Amikor kiszállt a politikából, mi lett önnel? Kisgazdából kis kertész lettem. 2002-ben közalkalmazottként elhelyezkedtem az Állattenyésztési és Takarmányozási Kutatóintézetben, ahonnan 2013-ban mentem nyugdíjba. Ott kevés emberrel, annál több őshonos állattal foglalkoztam. Az Úristen ajándéka volt, hogy a politikai nyüzsgés után ott dolgozhattam, és nyugodt időszakot tölthettem Herceghalmon. Életem alapelve mindig az „imádkozva és dolgozva” gondolat volt. Mindig ez adott erőt ahhoz, hogy el tudjam végezni a feladatomat. Ma, hatvannyolc évesen is fizikailag és lelkileg egyaránt aktív vagyok. Mit tart a főgondnok legfontosabb feladatainak, legfőképpen mivel foglalkozna, ha megválasztanák? Amint említettem, a legfontosabb a közepes és a kis gyülekezetek segítése. A problémákat meg kell előzni, és erre látok lehetőségeket. Fontos, hogy a gondnokot és a lelkészt abban is segítsük, hogy rendszeresen imádkozó közösség alakuljon ki a gyülekezetben. Úgy látom, hogy az utódlás kialakítása hiányzik az egyházunkban, pedig lennie kell olyan személyeknek, akiknek majd át lehet adni a szolgálatot. Nagyon fontosnak tartom, hogy amikor keresztelés, házasságkötés, temetés van egy gyülekezetben, akkor az érintett családot látogassa meg a lelkipásztor, és ebben a presbitérium segítse őt. Vannak erre igen jó példák itt, a dunántúli kis gyülekezetekben is. A rossz hírek gyorsan terjednek – terjednie kell a jó híreknek és a jó tapasztalatoknak is. Szükséges a lelkészek és a világiak közötti szolidaritás, az együttműködés. Főgondnokként végigjárnám az egyházmegyéket, kíváncsi lennék arra, hogy adott helyen mit szeretnének, és amire szükségük van, abban segíteném őket. A járvány is arra figyelmeztet minket, amire József története, hogy a hét bő esztendőt hét szűk követi. Sok állami támogatást kapunk, megújulnak épületeink, de nem szeretném azt látni, hogy a szép épületekben már nem működnek gyülekezetek. Fontos az adakozás készsége is, szükséges, hogy áldozatot vállaljunk a közösségünkért. A kormányzati segítségekért hálát kell adnunk, de felhívnám arra a figyelmet, hogy amit most támogatásként kapunk, az egyfajta részleges kárpótlás a kommunista kormányok által elvett javakért. Ha nem választanak meg főgondnoknak, akkor is szeretném szolgálni az Úr Jézust. A nagy hajtásban sokszor felcseréljük az „imádkozva és dolgozva” mondat szavainak sorrendjét, pedig először az imaközösség kell. Ott van remény, ahol a lelkész mellett a gondnok, a presbiter vagy egy-két gyülekezeti tag rendszeresen együtt imádkozva hordozza az egyházközsége gondjait, örömeit. Ma mindenki az időtartamra figyel, például arra, hogy meghosszabbítsa az életét. Ehelyett azonban a tartalmi kérdéssel, a lényeggel kell foglalkozni, hogy Jézus Krisztussal megtaláljam a közösséget.

Vannak példaképei? Említhetnék püspököket, espereseket, sok szolgatársa­ mat, akiktől nagyon sokat tanultam. A szüleimet, az apósomat és a feleségemet külön kiemelném. Gyermekként a naszályi parókián azt láttam, ahogyan a szüleim a szenvedések, megpróbáltatások ellenére hitelesen tudták hirdetni Krisztus megváltó üzenetét. A „mert én élek, és ti is élni fogtok” (Jn 14,19) ige meghatározta egész életemet. A hetvenes évek közepén ismertem meg feleségem édesapját, Nagy Géza tóvárosi gondnokot, és vele együtt szolgáltam egészen haláláig. Ami lényeges az életben, azt mind tőle tanultam meg. „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Fil 1,21) Ez a második igevers apósomra emlékeztet, és ez is végigkísérte az életemet. Amikor hetente kimegyek szüleim és apósom sírjához, imádságban az a tudat tölt el, hogy minden nappal eggyel közelebb vagyok Krisztushoz. Feleségemmel negyvenhárom éve vagyunk házasok, ő az, aki csendes, imádkozó lelkülettel áll mellettem. Nélküle semmit nem tudtam volna elérni az életben. Vele kedves igénk a „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem” (Fil 4,13). Esti imádságainkban a családért, a szolgatársainkért, az egyházunkért és még az ellenfelünkért is imádkozunk. Úgy tudom, gondnok úr szereti az énekeket. Valóban, ahogyan mondani szoktam, mi, reformátusok nagyon szeretünk beszélni, és ennél jobban csak énekelni. Negyven éve szolgálok énekkarban. A legutóbbi gyűlésen is dallal fejeztem be a megbeszélést. Egyik kedves énekem: „Nagy irgalmú Úristen, / Kíméljed szolgádat: / Ne hagyj végleg elvesznem, / Bár áll minden vádad. / Semmi más / Nem lehet / Bűneim váltsága, / Csak Fiad halála.” Az ének azért is jó, mert a három gyermekemnél és a hat unokámnál is látom, hogy mennyire fogékonyak iránta, valamint az ének és az imádság által mindannyian könnyebben eljuthatnak Jézus Krisztushoz. Gyermekeink házastársaikkal együtt hűséges reformátusok, és életük Megváltójának tekintik az Úr Jézust. Említette, hogy kisgazdából kis kertész lett. Jó volna, ha minden parókián lenne veteményeskert. A szüleim is művelték a kertet, akkoriban a lelkészcsalád ebből tudott megélni. Nálunk a kertben mindig nagy mozgás volt, édesanyám ott tudott könnyen kapcsolatba kerülni a gyülekezeti tagokkal. A kerti és a ház körüli munkákat én is korán megtanultam, talán ezért lettem agrármérnök. A kétkezi fizikai munka során az Úr Jézussal és a palántáimmal vagyok együtt, a kertben kapom azokat a gondolatokat, amelyeket tovább is tudok adni. Imádságaink során a legnyomorultabb helyzetben is először mindig hálát kell adnunk, majd jöhetnek a kéréseink – de minden legyen úgy, ahogyan az Úr akarja. Boldog ember vagyok, mert Jézus Krisztussal van kapcsolatom.  FOTÓ: SEBESTYÉN LÁSZLÓ

2020. október 18.

Reformátusok Lapja 13

| AKTUร LIS |

14 Reformรกtusok Lapja

2020. oktรณber 18.

| AKTUÁLIS |

A mi közösségünk a mi felelősségünk FARKAS ZSUZSANNA

A terhek közös viselésében, a feladatok megosztásában és a kommunikációban látja az egyház jövőjét Nemes Pál. A Dunántúli Református Egyházkerület egyik főgondnokjelöltje húsz éve szolgál presbiterként, saját tapasztalatai alapján is fontosnak tartja az egyháztagok aktív szerepvállalását. A tisztújításra készülve a dunántúli református közösségekről és jogi kérdésekről is beszélgettünk.

Kaposváron született, Pécsett tanult, majd Nagykanizsára költözött, azóta is itt él. Élete fontos helyszínei és eseményei is a Dunántúlhoz kötik. Reformátusként mit jelent önnek ez a régió? Én még itt, Zalában is somogyi vagyok – legalábbis az egyházmegyénket nézve. Reformátusként ebbe a szórványlétbe nőttem bele, a Somogyi Egyházmegyét pedig otthonomnak tartom, büszkék vagyunk a reformáció korabeli gyülekezeteinkre és a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnáziumra. Bár a Dunántúlra az apró gyülekezetek jellemzőek, sokat jelent, hogy tudunk egymásról, és hogy olyan alkalmakon is találkozhatunk, mint a REND. Összetartó közösségeink vannak, sok helyen nem nyugszanak bele a fogyatkozásba – ahol belenyugvás van, ott csak idő kérdése, és el is tűnik a gyülekezet. Húsz éve a Nagykanizsai Református Egyházközség presbitere, tizenhárom éve gondnoka, emellett ebben a zsinati ciklusban a Somogyi Református Egyházmegye főgondnoki tisztségét is betöltötte. Hogyan látja a világi szolgálók szerepét egyházunkban? Márkus püspök úr írt le egy történetet a szentgyörgyvölgyi gyülekezetről, amelyet arról ismertek, hogy a türelmi rendelet előtt majd' hetven évig nem volt lelkészük, csak presbiterek és gondnokok. Amikor a kihelyezett katolikus pap megérkezett, nem vették igénybe a segítségét, maguk temették a halottaikat, maguk imádkoztak és mondták el hitvallásunkat. Oszlop volt akkor a presbitérium – és ma is az lehet ott, ahol a lelkész támaszkodik rá. A szocializmus negyven éve alatt a lelkészek azt tanulták meg, hogy maguk vannak, sok feladatot nem végezhetnek el, és a presbitérium nem valódi testület, hanem mindenben egyet kell érteniük a lelkészekkel. Ma az a tapasztalatom, hogy rengeteg feladat hárul a lelkipásztorokra, de nem mindig tudják, hogyan hozzanak döntést közösen az egyháztagokkal, pedig gyülekezeti, megyei és kerületi szinten is csak így tudunk megmaradni: meg kell osztanunk a feladatokat. Hálás vagyok, hogy saját gyülekezetemben, a nagykanizsai gyülekezetben így működünk. Bizonyos szolgálatokat nem a lelkészünknek kell végeznie, közösen vállaljuk a terheket.

Tapasztalatai alapján egyházkerületében ez meg tud valósulni? Amikor először presbiter lettem, még más volt a világ – bár addigra tíz év telt el a rendszerváltozás óta, még mindig a korábbi berögződések működtek, lassan mentek végbe a folyamatok. Évről évre azt láttuk, hogy fogyatkozik a közösségünk, de a pozitív változáshoz mindig szükség van a lelkészre is. Ehhez pedig érdemes tudatosítani, hogy lelkészeinket fel kell készíteni a szórványlétre is, a vasárnaponkénti két-három istentiszteletre, de a gyülekezeti tagok látogatására és a pályázatok írására is. Jó az a berendezkedés, hogy az egyházközségek tartják el a lelkészüket, nálunk kerületi szinten van egy elkülönített alap, amellyel azokat a közösségeket támogatjuk, ahol az egyházközség tagjai nem tudják eltartani a lelkipásztort – de ez jobb rendszer, mint amikor az állam fizeti a lelkészeket, az a vallásunktól idegen helyzet. Mi vagyunk az egyház, mi magunk felelünk gyülekezeteinkért, megyénkért és teljes közösségünkért. Milyen nehézségekkel kellett a Dunántúli Református Egyházkerületnek szembenéznie az elmúlt években? Dél-Somogyban sok gyülekezetben fogy a lakosság, emellett egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetni a cigánymisszióra. Ha továbbra is meg szeretnénk tartani gyülekezeteinket, oda kell figyelnünk erre a területre, alkalmas embereket kell szolgálatra hívnunk. Mi a saját közösségünkben is igyekszünk missziót folytatni, volt már Alpha kurzusunk és vannak Cursillo alkalmaink is, amelyeknek köszönhetően lettek új gyülekezeti tagjaink és szolgálóink is. Ezek az alkalmak senkit sem kényszerítenek semmire, mindegyik csupán lehetőség – de manapság minden lehetőséggel élnünk kell, hiszen a cél közös: gyülekezeteink erősítése. Közel huszonöt éve tevékenykedik ügyvédként. Miért ezt a területet választotta hivatásának? A történelem és a magyar irodalom érdekelt igazán, de be kell vallanom, annak idején hamis kép élt bennem a jogi pályáról, az vonzott igazán. Ma már tudom, hogy nem egyszerű a vidéki ügyvédi lét, de ennek önállósága megtartó erő. Nem mondom, 2020. október 18.

Reformátusok Lapja 15

| AKTUÁLIS |

hogy minden tetszik a pályánkon, de a mostani digitalizációs folyamatokat élvezem. Hosszú évek és nagy hit kellett hozzá, hogy megszokjam: a szabadságom ára az, hogy nem tudom, mennyi lesz a bevételem egy hónapban. De ezzel élek együtt évtizedek óta, segítek azoknak, akik hozzám fordulnak, nekem erre a szolgálatra van elhívásom. Tapasztalt jogászként milyennek látja egyházunk jogrendszerét? Úgy veszem észre, hogy sokszor a múltban élünk. Egy jellemző példát szeretnék említeni: azt látom, fiatal lelkészeinket nagyon megterheli a huszonnégy órás szolgálat, de még jobban megterheli a házastársaikat, hogy foglalt a hétvége, foglaltak az ünnepnapok és nemegyszer az esték is – emiatt a leterheltség miatt sokszor sodródnak a házasságok válás közelébe. Fontos, hogy a tetteinknek legyenek következményei, de a körülményeket is mérlegelni kell, ezért sok esetben túlzónak tartom a válás miatti felfüggesztést a fegyelmi eljárás alatt. Én magam egy református lelkipásztor második házasságából származó unokája vagyok – ez az eset pedig még a második világháború előtt történt. Bármennyire ritka volt is, akkor nagyapámhoz ítélték az első házasságából született fiát, utána majd' negyven évig éltek boldogan a nagymamámmal. Gyülekezete, a balatonkiliti reformátusok közössége még ma is hálásan gondol rá, így személyes tapasztalatból is azt mondom, többet kellene mérlegelnünk joggyakorlatunkban. Mit tartana saját főgondnoki szolgálata legfontosabb céljai­nak? A hivatásom miatt szinte magától értetődő, hogy a jog felől közelítem meg a folyamatokat. Egyházunkban a legfontosabb testület mindig a gyülekezet presbitériuma, működésükre valójában még sincs ráhatása a kerületnek és a közegyháznak, ugyanakkor a presbiterek sem ismerik saját lehetőségeiket. Azt tapasztalom, megyénkben a következő ciklusban tovább csökken a lelkipásztorok és a különböző tisztséget betöltők átlagéletkora, számukra már természetes az online világ. Érdemes lenne jobban kihasználni ezt a területet, és gyűléseink egy részét online megtartani – ehhez a szükséges feltételeket biztosítani. Az épületeink már rendben vannak, érdemes a virtuális térben is fejlesztenünk. Fontosnak tartom emellett azt is, hogy beszéljünk a nehézségekről és a konfliktusokról, de azt is el kell fogadnunk, ha nem a mi akaratunk érvényesül. Ilyen esetekben is vállalnunk kell a döntést abban bízva, hogy az Isten akarata. Volt olyan, amikor nem az én javaslatomat fogadták el – és később egyértelmű lett, hogy ez így volt a legjobb. Mik a tapasztalatai eddig a tisztújítással kapcsolatban? Korábban nem gondolkoztam ezen a tisztségen, amikor megkérdezték, vállalnám-e a jelöltséget, kértem egy kis gondolkodási időt. Tudom, hogy a privát életembe is nagyon sok 16 Reformátusok Lapja

2020. október 18.

változást hozhat, ha engem bíznak meg ezzel a szolgálattal. Átgondoltam, mit csináljak másként, hogyan készüljek fel az utazásokra, de a családom is támogat. A tisztújítás folyamatát nem tartom versenyhelyzetnek, kerületünkben a másik jelölt Gyimóthy Géza gondnok úr, jól ismerjük egymást, mindkettőnk célja az egyházkerületünk erősítése, eddig is együtt szolgáltunk. Az elmúlt hat év egyházkerületi céljai nagyon imponáltak, jó kezdeményezések indultak, hálás vagyok, hogy beleláthattam ebbe a működésbe, Steinbach püspök úrral örömmel dolgoznék együtt a továbbiakban is. Ugyanakkor azt is láthattam, hogy a kerületi működés nagyon összetett, a kettős aláírás, a döntéshozatal és az ügymenet sokszor 19. századi rendszert idéz, kiemelt célom, hogy ezt gördülékenyebbé tegyük. Említette, hogy gondolkozott a jelöltség elfogadásán. Felmerült, hogy nemet mond? Az egyházban szocializálódott ember vagyok, engem úgy neveltek, hogy ne mondjak nemet arra, ha egyházi szolgálatra hívnak. Édesanyám is presbiter, nagyapámról pedig már említettem, hogy lelkész volt, tőlük is azt láttam, mennyire fontosak a közösségekért szolgálók. Hiszem, hogy az egyház valóban mi vagyunk, ha pedig mindenki elutasítja a szolgálatot, nem lesz egyházunk. A Biblia is arra tanít bennünket, hogy együtt viseljük a terheket, ezért annak vagyok a híve, hogy jobban támaszkodjunk a egyháztagjainkra. Egyházunk jelenleg nem veszi eléggé igénybe a világi szolgálók segítségét, pedig együtt vagyunk közösség – közösek a nehézségek és az örömök is. Úgy gondolom, nem azért vagyunk presbiterek, hogy csak bólintsunk mindenre, hanem azért, hogy kezdeményezéseink is legyenek, és ehhez érzek magamban elegendő erőt. Az a célom, hogy markánsabb legyen egyházunkban a világi jelenlét – de csakis úgy, hogy a lelkipásztorokkal, esperesekkel és püspökökkel közösen hozunk döntéseket.  FOTÓ: KALOCSAI RICHÁRD

| CSENDES PERCEK |

KARSAY ESZTER

Egyre többet halljuk, talán mondogatjuk magunk is, hogy belefáradtunk a koronavírus-járványba, az attól való félelembe. Nem lehet a nap huszonnégy órájában félni és aggódni. Nem lehet állandó visszafogottságban, csökkentett üzemmódban élni. Mégsem élhetünk úgy, ahogyan korábban, mintha nem lenne veszély. Marad az alattomos, tudat alatti szorongás. Az első hullám idején kívülről szabályozott minket a meghirdetett veszélyhelyzet. Az talán könnyebbnek tűnt, mert lehetett hibáztatni, szidni valakit a felülről hozott gyülekezési korlátozások, szabályok miatt. Most viszont nagyrészt ránk van bízva, miénk a felelősség. Nem tiltja senki, hogy munkába járjunk, találkozzunk, üdüljünk, szórakozzunk. Az egyén szabadságára és felelősségére van bízva, ki hogyan él. Csak a maszkviselés kötelező a zárt terekben, utazás közben, a távolságtartás és fertőtlenítés elmulasztása nem büntetett esemény. Saját józan eszünkre, belátásunkra van bízva a fertőzés elleni védekezés, magunk dönthetünk arról, hogy mit teszünk és mit nem. Elfáradtunk, mert az állandó készültség fárasztó. Pedig a neheze még most jön. Hogyan készülünk rá? Hittel vagy fatalista megadással? Tagadva még a lehetőségét is, hogy minket érinthetne, lekicsinyelve, lekezelve a veszély nagyságát? Pánikszerű rettegéssel vagy mániás pótcselekvésekkel? Az elfáradás, kifáradás minden vonalon elérhet minket, nemcsak a munka területén, hanem a kapcsolataink dinamikájában és minőségében, a gyülekezeti életünkben is. Kiégésnek nevezzük azt a folyamatot, amikor az érdeklődésünk csökken, unottan és rutinosan élünk, elerőtlenedünk, sőt rosszkedvűen, indulatos kitörésekkel támadjuk környezetünket. Ha ezt a lelkiállapotot, ennek a folyamatnak a jeleit észrevesszük, sürgősen keresnünk kell rá gyógy­módot, mielőtt egészen elfogy az erőnk és kiürülünk. A természettudomány szerint azok az élőlények és egyedek maradnak fenn, amelyek alkalmazkodni tudnak a változó körülményekhez. A lélektan ezzel kapcsolatban tanítja az úgynevezett reziliencia képességét, a rugalmas alkalmazkodást, amely tanulható, fejleszthető. Amikor egy váratlan krízisben a korábbi megoldások nem működnek, arra kényszerülünk, hogy új utakat keressünk. Szélsőségekbe tévedve megpróbálhatjuk a lehetetlent: magunk akarunk irányítani és befolyásolni mindent. Ebben kiég az ember, mert kudarcot vall. A másik szélsőség – amely az előbbi következménye is lehet –, hogy kétségbeesésünkben tehetetlennek érezzük magunkat, mindent Istenre hárítunk, mivel semmit sem tehetünk. Alázat és reménység kell a józan hithez.  (Folytatjuk)

IMÁDKOZZUNK!

Mélyből fel Álmok, szilánkok, / emlékek, múlt. Nélküled minden / semmibe hullt. De mégis, a fejem / felemelem. Én Istenem, / én jó Istenem, szeretetedért / esedezem! Ámen.  HAJDÚ ZOLTÁN LEVENTE

A HETI BIBLIAI RÉSZHEZ

A hárem ura az ország királya Az apja ellen lázadó Absolon megfogadta tapasztalt tanácsadója javaslatát, sátrat állított a palota tetején, és bement Dávid otthon hagyott másodfeleségeihez „egész Izráel szeme láttára” (2Sám 16,21–22). A mai olvasó elcsodálkozik: egy lázadás kellős közepén Absolonnak és a legtapasztaltabb tanácsadónak épp az asszonyokon járt az esze? Ennyire meg akarták szégyeníteni Dávidot? A válasz az ókori politikai erőviszonyokban rejlik. A poligámiát elfogadó társadalmakban a sok feleség a vagyon és a tekintély szimbóluma volt, luxus, amit csak nagyon kevesen engedhettek meg maguknak. Dávidnak már Hebrónban hat felesége volt (2Sám 3,2–5), számuk Jeruzsálemben tovább emelkedett (2Sám 5,13). Ezt követően a Szentírás az uralkodók tekintélyes háremeiről számol be, Roboám esetében tizennyolc feleségről és hatvan ágyasról tudunk, ami a többi uralkodó háreménél lényegesen nagyobb szám, de ezt is elhomályosítja Salamon felfoghatatlan gazdagsága, amely ezer asszonyban öltött testet (2Krón 11,21; 1Kir 11,3). Mindez azonban nem a túlfűtött szenvedélyekről, hanem a politikáról szólt. Az ókori keleten ha egy király azt akarta, hogy komolyan vegyék, szövetségeseket keresett. Egy-egy sikerrel nyélbe ütött nemzetközi szerződés hosszú időre biztosítani tudta a békét és biztonságot, és ezeket királyi házassággal pecsételték meg. Dávid tehát Jeruzsálem elfoglalása után feleségül vett néhány jebúszi nőt, ők erős köteléket teremtettek a város és az uralkodó között. Egyiptomi hatásra meghonosodott kánaáni szokás szerint ők nem hagyhatták el a várost, de könnyen lehet, hogy a palota területét sem; az, hogy a menekülő király magával vigye őket, fel sem merülhetett. Absolon lépésének messzemenő politikai következménye volt: a hárem ura a város királya lett, ahogy Dávid is ilyen szimbolikus lépéssel került végképp Saul örökébe (2Sám 12,8).  HODOSSY-TAKÁCS ELŐD 2020. október 18.

Reformátusok Lapja 17

| REFORMÁTUS ÉLET |

Kis gyülekezet, nagy szer A bezártság ellenére is derű, vidámság, béke jellemzi a Hetey Sándor Református Szeretetotthon légkörét. Bár a Nyíradonyi Református Egyházközség fenntartásában működő intézmény a vírus második hulláma miatt újra bezárta kapuit a hozzátartozók előtt, az itt dolgozók mindent megtesznek a bentlakók és szeretteik kapcsolattartásáért. Fertőtlenítés, lábzsák, köpeny, maszk. Csak szigorú előírások betartásával léphettünk be a Hetey Sándor Református Szeretetotthonba, hogy Suszter Szabolcs igazgatóval, a Nyíradonyi Református Egyházközség lelkipásztorával beszélgessünk. – Amikor 2014-ben ide kerültem, hamar kiderült, hogy a mi kis gyülekezetünk mellett olyan intézmény van, ahol jelentős számú református él – mondja a lelkipásztor. Péntekenként, ünnepekhez kötődően tartottak úrvacsorás istentiszteleteket az otthonban, ahol mindig megtelt a terem reformátusokkal. – Az egyik presbiteri ülésen feltettem a kérdést: tudják-e, hogy ott többen vannak az istentiszteleten, mint itt, a templomban? Ezen megdöbbentek. Talán ez volt az első alkalom, amikor felmerült bennem, hogy miért nem egyházi ez az intézmény – emlékezik vissza Suszter Szabolcs.

NEM CSAK TÁBLACSERE A gyülekezet feltérképezése és az új irányok megkeresése azonban akkor fontosabb feladat volt, mint bármi más, így sokáig nem került előtérbe az intézmény kérdése. Végül a gyülekezeti élet beindulása után, 2017 novemberében adták be a hivatalos kérelmet az otthon átvételére, és a korábban Hajdúnánás tagintézményeként, távoli irányítással működő otthon tavaly májusban az egyházközség fenntartásába került. – A megszokott úton indultunk tovább, de új irányítással és új szellemben – hangsúlyozza Suszter Szabolcs, aki azt mondja, a lelkiség a kezdetektől kiemelkedő szerepet kapott, ugyanakkor nem akart azonnal nagy változásokat bevezetni a dolgozók életében. Az első évben az volt a cél, hogy megteremtsék a kapcsolatot a gyülekezet és az intézmény között. 18 Reformátusok Lapja

2020. október 18.

– Egyházi ünnepeinkre szabadnapot kaptak a dolgozók. Hangsúlyoztuk, hogy várjuk őket ilyenkor az istentiszteletekre – mondja a lelkipásztor, aki arról is beszél, hogy tervezik a munkatársi bibliaórák bevezetését. – Ezt a munkát nem lehet kiégetten, fásultan, remény nélkül, szeretetlenül végezni. Nagy segítséget ad mindehhez a Szentírás – emeli ki a lelkipásztor. A lakók számára is intenzívebbé vált a hitélet. Bibliaórával bővültek a lelki alkalmak, emellett intézményi lelkészt is alkalmaznak az otthonban, így nagyobb hangsúlyt kaphatnak az egyéni, személyes beszélgetések, és intenzívebb lett a lelkigondozás is. – A többi felekezetet is szívesen látjuk, ők havonta jönnek alkalmakat tartani – mondja a lelkipásztor, aki kiemeli: fontos céljuk volt, hogy ne csak a táblát cseréljék ki a homlokzaton. – Az egyik elsődleges dolog, hogy következetes, szolgáló szeretettel oda tudjunk állni mind az itt élők, mind az itt dolgozók mellé. „A szeretet egyre inkább gazdagodjék bennetek.” (Fil 1,9) Mindent ez határoz meg – mondja a lelkipásztor.

KIS GYÜLEKEZET, NAGY LEHETŐSÉG Az intézményben – amely Hetey Sándor gyülekezetalapító lelkipásztorról kapta a nevét – százhatvankét pszichiátriai beteget gondoznak, és hetvennyolcan dolgoznak itt. Sokban különbözik egy idősotthontól, a bekerülési feltételek között például az egyik legfontosabb a pszichiátriai szakvélemény. A gondozási, ápolási feladatokban is vannak különbségek. – A nyíradonyi kicsi egyházközség, a temploma 1937-ben épült. Ez a fiatal gyülekezet olyan lehetőséghez jutott, amely lehetővé teszi, hogy az egyházi többletet bevihessük egy klasszikus állami intézménybe. Ez nagy lehetőség, de nagy felelősség is egyben – emeli ki Suszter Szabolcs, és rámutat: – Nyolcezer

| REFORMÁTUS ÉLET |

retet Nyíradonyban teljes ellátást igényelnek. Őket ápolók, szakápolók, szociális gondozók és segédápolók gondozzák a nap huszonnégy órájában. A lelkigondozással pedig a mentálhigiénés csoport és az ápolók foglalkoznak – mutatja be az otthont Szilágyiné Karsai Mária, az intézmény szakmai vezetője, és elmondja: – Minden ellátott más, hozza magával az életét, így azt is, amiben réZÁRT KAPUK, SZIGORÚ INTÉZKEDÉSEK gen szívesen dolgozott. Mi észrevesszük, hogy ki mibe vonható be. Az otthonban élők kétharmaTavasszal a járvány az otthonban is mindent da demens. Az ő állapotuk jó esetben is csak megváltoztatott. – A legnehezebb a hozzászinten tartható. Ha csak ezt vagy a romlás tartozók koordinálása volt. Megszervezni azt, „Az egyik elsődleges dolog, lassulását el tudjuk érni a foglalkozásokkal, hogyan tudják tartani a kapcsolatot a szerethogy következetes, szolgáló teikkel úgy, hogy nem találkozhatnak velük – szeretettel oda tudjunk állni már akkor nagy dolgot tettünk. – Ezt a munkát nem lehet lélek nélkül vémondja a lelkipásztor. Emellett másik nehéz mind az itt élők, mind gezni. Aki nem erre született, arról hamar kifeladat volt megértetni és betartatni a lakókaz itt dolgozók mellé.” derül, és nem marad meg a pályán. Nagyon kal az új, szigorúbb higiénés gyakorlatot. Ki(Suszter Szabolcs) szoros kötődések alakulnak ki beteg és ápoló alakítottak az intézményben egy elkülönített között – hangsúlyozza a szakmai vezető, aki szárnyat, fertőtlenítenek, a kapcsolattartásra azt mondja, a kollégái nagy része több mint húsz éve dolgopedig a közösségi oldalak videohívásra alkalmas csatornáit zik az otthonban. – Tartunk tréningeket kiégés ellen. A teljes veszik igénybe – sorolja Suszter Szabolcs azokat az intézkeellátást igénylők osztályán észrevehető a nővéreken, hogy déseket, amelyeket a vírus miatt vezettek be. A nyári fellélegpszichoszomatikus betegségek jelentkeznek rajtuk egy idő zés után most a lakók érdekében ismét bezárták az otthon kaután. Hogy ezt megelőzzük, bevezettük, hogy évente cseréljük puit. A hozzátartozók megértik az intézkedés szükségességét, az ápolókat az osztályok között, így mindig más súlyosságú mégis megterhelő számukra lelkileg, hogy személyesen nem ápolási feladatokat látnak el, és lelkileg kevésbé megterhelő a találkozhatnak szeretteikkel. munka – árulja el Szilágyiné Karsai Mária. LELKI KÖTŐDÉS Amikor távozáskor levettük a védőfelszerelést, és bezárult mögöttünk az otthon kapuja, a következő gondolat fogalAz intézményben teljes testi és lelki ápolást, gondozást végezmazódott meg bennünk: a hitből fakadó szeretet és odaanek. Az intézmény legfiatalabb lakója ötvenhét éves, a legidődás áthatol a zárt ajtókon, maszkokon és köpenyeken. „Mert sebb pedig egy hónapja ünnepelte a századik születésnapját. ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott – Ha a testi oldalt nézzük, akkor a százhatvankét ellátottunkból vagyok közöttük.” (Mt 18,20)  KOMORNÉ CSERNÁTH ERZSÉBET, mindenkinek más és más ápolási és gondozási szükséglete van. Néhányan minimális gondozásra szorulnak, de vannak, akik FOTÓ: KALOCSAI RICHÁRD fős városunkban egyre inkább nő a hatvan év felettiek száma. Nekünk pedig megvan a lehetőségünk, szakképzettségünk és az infrastruktúránk az idősgondozáshoz – mondja Suszter Szabolcs. A gyülekezet célja tovább bővíteni az intézményt. Terveik között szerepel egy idősklub és az idősek bentlakásos ellátásának kialakítása is.

2020. október 18.

Reformátusok Lapja 19

| RE-KONSTRUKCIÓ |

Magától értetődő Ha jellemeznem kellene a kort, amelyben élnünk adatik, akkor azt mondanám: ez a magától értetődőségek kora. Egyfajta beszűkült gondolkodásmód, amelynek az az alaptétele, hogy azt, ami van, csak működtetni és kezelni kell. Az embert úgy fogja fel, mint valamiféle menedzsert, akinek az a dolga, hogy működtesse a létezőt. De hogy a dolgok miért vannak, és miért pont olyanok, amilyenek, arra nézve már nincsenek kérdések. Ennek a beszűkülésnek valószínűleg az a célja, hogy ne kelljen súlyos, nyomasztó kérdésekkel foglalkozni. Végtére is az ember nem foglalkozhat mindig lételméleti kérdésekkel, mert akkor kön�-

„Mert a Biblia nem attól fontos könyv, hogy régi, hanem attól, hogy az emberi lét végső kérdéseit fogalmazza meg és ad rájuk választ.” nyen elbizonytalanodhat. Jobb nem feltenni azt a kérdést, hogy „miért?”, „mivégre?”, és úgy tenni, mintha minden olyan magától értetődő lenne. Vannak ugyan problémák, de azok mechanikus jellegűek: ki kell javítani a hibát. Például, nem kell feltenni azt a kérdést: miért van a világ? Miért van az ember? Miért inkább nincs? És ha már van, miért pont olyan, amilyen? Én például mindig elcsodálkozom, hogy amikor kitör egy háború a világ valamely részén két nép között, akkor a hír az, hogy kitört egy háború, és senki meg nem kérdezi, hogy egyáltalán miért van háború? Miért inkább nincs? Mitől olyan magától értetődő, hogy van háború? De ez csak egy példa, hiszen minden jelenségre, amely magától értetődőnek tűnik, rá lehetne csodálkozni, és kiderülne: semmi sem magától értetődő. Nem magától értetődő, hogy süt a nap, hogy van olyan, hogy élet, hogy van olyan, hogy világ, hogy van olyan, hogy ember. Az meg végképp nem magától értetődő, hogy én, az ember, tudatában lehetek annak, hogy semmi sem magától értetődő. A legrejtélyesebb maga a megértés jelensége. Az, hogy van egy lény, az ember, aki képes arra, amit szokványosan megértésnek hívunk. Ám hogy maga a megértés miként lehetséges, már titok. Nem lehet túlbecsülni azt a rombolást, amelyet a szekularizációnak nevezett folyamat idézett elő 20 Reformátusok Lapja

2020. október 18.

KÖNTÖS LÁSZLÓ

a gondolkodásban: leszoktatta az embereket az alapkérdésekről, és helyébe olyan világképet adott, amelyben minden magától értetődő, és ha nem az, akkor legfeljebb működési zavarról van szó, vagy arról, hogy a tudomány még nem derített fényt a dolgok belső működési mechanizmusára. Ám ami késik, nem múlik. De ez még nem elég, a biblikus valóságértelmezést úgy állította be, mint amelyik érdemben és érvényesen már nem tud mit mondani a létezőről. Ezt sokan tényleg el is hitték, sőt megerősödött az a nézet, hogy az ember a saját léthelyzetének a megértésében fokozatosan halad előre a legendák, mítoszok homályos és zavaros világából az ész tiszta fénye felé, és ebben a felvilágosult világlátásban már minden magától értetődő, vagy ha most még nem is, előbb-utóbb az lesz. Így alakult ki a magától értetődőség mítosza, amely ma megkérdőjelezhetetlen, tiszta racionalitásnak tűnik. Nos, aki magától értetődőnek tart bármit is a lét nagy összefüggései közül, kezdjen el gyanakodni, hogy a modernitásnak nevezett illúzió csapdájába került. Ennek a tömegillúziónak lett áldozata a keresztyénség is: immár úgy értelmezve, mint egy vallás a sok közül, amely ugyan lehet akár tiszteletreméltó is a múltja miatt, de amely már legfeljebb az egyéni hit magánügye lehet. Holott, ha van valami, ami emberek széles rétegei számára a lét nagy kérdéseit megfogalmazta, kimondta, tudatosította, tehát nem engedte a korlátolt belesüppedést a magától értetődőségek hétköznapian unalmas és öntudatlan világába, akkor az éppen a keresztyénség. Mert a Biblia nem attól fontos könyv, hogy régi, hanem attól, hogy az emberi lét végső kérdéseit fogalmazza meg és ad rájuk választ. Nyilván azért, mert a biblikus látásmód számára semmi sem magától értetődő. Legfőképp az emberi lét nem az. Meg vagyok arról győződve, hogy a magától értetődőségek kora átmeneti kor. Teljesen nyilvánvaló, hogy a létezés mögötti mélyebb dimenziók betemetése a magától értetődőség mítoszával csak ideig-óráig tarthat, hiszen az alapkérdések továbbra is változatlanok, és midőn az ember magába szállva rácsodálkozik arra, hogy semmi sem magától értetődő, akkor eljut a felismerésig: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.” (Péld 9,10) 

| GONDOLATOK |

FAGGYAS SÁNDOR

A történelem orgonáján A szerző újságíró, a Magyar Hírlap Táncsics Mihálydíjas szerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetsége elnökségi tagja

ILLUSZTRÁCIÓ: REFLAP

Pontosan négy héttel a november 3-i amerikai elnökválasztás előtt az egyik elnökjelölt, Joe Biden a pennsylvaniai Gettysburgben tartott kampányrendezvényén nemzeti egységre szólított fel. Egyben reményét fejezte ki, hogy az Egyesült Államok képes túljutni a gazdasági és faji megosztottság évszázadain. Két hónappal ezelőtt Donald Trump elnök is azt tervezte, hogy Gettysburg történelmi helyszínén mondaná el az elnökjelöltségét elfogadó beszédét, ami végül meghiúsult. Miért szimbolikus hely ez a Washingtontól mintegy száz kilomé-

terre északra fekvő kisváros? Azért, mert mellette zajlott 1863. július elején az amerikai polgárháború legvéresebb (és sorsdöntőnek bizonyuló) csatája, a háromnapos öldöklésben több mint ötvenezer katona veszítette életét, majd november 19-én a városka új temetőjének avatási beszédét Abraham Lincoln elnök mondta el. Ezt a rövid, ám az amerikai történelem talán leghíresebb és leghatásosabb beszédét azóta is, ma is sokan idézik. Lincoln a politikai közösség, illetve közösségvállalás értelmét foglalta össze a nemzeti megbékélés és összetartozás szellemében. Mint mondta, azok a hősök, akik a gettysburgi csatamezőn elestek – északiak és déliek egyaránt! –, az életüket áldozták azért, hogy ez a nemzet tovább élhessen. Beszéde legtöbbet idézett utolsó mondatában szent fogadalomra hívta a nemzetet: „ne engedjük, hogy e holtak halála hiábavaló legyen; azon munkálkodjunk, hogy országunkban a szabadság Isten kegyelméből újjászülethessen, és hogy az a kormány, amely a néptől, a nép által és a népért van, soha ne tűnjön el a föld színéről.”

A béke elnökének – aki másfél év múlva politikai gyilkosság áldozata lett – nemzeti egységre felhívó üzenete az elmúlt másfél században talán soha nem volt olyan aktuális, mint most, amikor az Egyesült Államok népe végletesen megosztott politikai, gazdasági, kulturális, nem utolsósorban etnikai szempontból is, és szinte polgárháborús légkörben készül az elnökválasztásra. Az író, újságíró, Mark Twain (rövid ideig ő is katonáskodott a polgárháborúban) szerint a történelem nem ismétli önmagát, de rímel. Vagyis vannak hasonlóságok, párhuzamok, amelyekből tanulni lehet, ha emlékezünk és emlékeztetünk rájuk. A történelem orgonáján az Isten játszik ­– nyilatkozta a felsőpetényi fogságából 1956. október végén kiszabadított Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Híres november 3-ai rádióbeszédében ő is a szabadságról és a nemzeti egységről beszélt. Úgy fogalmazott: „a világon páratlan szabadságharc (…) azért folyt, mert a nemzet szabadon akar dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.” A világon talán legismertebb magyar költő, Petőfi írta le először, hogy mi, magyarok a „szabadság népe” vagyunk. Igen, a történelem rímel: a magyar nép, ahogy 1848–49-ben, 1956-ban, úgy 2020-ban is – bár egészen más geopolitikai helyzetben, példátlan gazdasági válsággal és koronavírus-járvánnyal küzdve – szabadon akar dönteni arról, hogy miképpen éljen, bárki bármit mond, tesz és akar Brüsszelben, Berlinben, Párizsban vagy az Atlanti-óceán túlsó partján. Ravasz László püspök 1956. november 4-ére szánt Kálvin téri prédikációjában (amely a szovjet hadsereg orvtámadása miatt nem hangozhatott el) a magyar csodáról és misszióról a 127. zsoltár alapján beszélt volna: „Isten az ő szerelmesét, véren megváltott gyermekét kiállítja az élet kapujába.” Az ostromlott város kapujában, „mint a nyilak a hős kezében, ott áll a védelmező sereg. Nem nézik, hányan vannak, nem kérdezik, mi lesz holnap. Ők csak azt tudják, hogy a kapun belül van az élet, a kapun kívül a halál. A kapun belül vannak a házak, az oltárok, a kertek, a műhelyek, az iskolák, a nép, a nyelv, a történelem, és nekik ezt meg kell védelmezni”. – Ez nekünk, mai magyaroknak is érvényes parancs, egyben az isteni mindenhatóságból és jóságból származó kegyelmi ajándék. Fogadjuk el, és éljünk vele!  2020. október 18.

Reformátusok Lapja 21

| GYÜLEKEZETEINK |

FIZESSEN ELŐ

hetilapunkra!

Határok nélkül

LXIV. ÉVFOLYAM,

42. SZÁM,

2020. OKTÓBER 18.

A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ HETILAPJA

LAPJA

REFORMÁTUSOK

Már a rómaiak is ismerték a határokat, hatalmas birodalmukat limessel vették körül. A hajdani Pannoniát is limes határolta, amely jelezte, hogy eddig és ne tovább, mert ez már a Római Birodalom földje. Határok ma is vannak, ilyen például a schengeni határ, amely az unió területét védi vagy védené. Korábban vasfüggöny zárta le a keleti határokat, manapság sokan a határtalanságban hisznek, mondván, nincs szükség határokra. Jézus tiszteletben tartotta a határokat, amikor így szólt a tanítványaihoz: „Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz.” Azután még ezt is hozzátette: „Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.” Pál apostol ezt így fogalmazta meg: „Ha pedig valaki övéiről és főként háza népéről nem gondoskodik, az megtagadja a hitet, és rosszabb a hitetlennél.” Tehát nyugodtan kimondhatjuk a szentenciát: jó, hogy vannak határok, amelyeket olykor át lehet, sőt át is kell lépni, miként Jézus tette, amikor Tírusz és Szidón vidékére ment megpihenni, és egy pogány asszonyon segített. Ez igazából kétszeres határátlépésnek számított, amelyet mindkét esetben a szükség indokolt. Jézusnak ugyanis magányra, pontosabban egyedüllétre volt szüksége, hogy pihenhessen és az Atyával lehessen, ezért rejtőzködött el ezen a pogány vidéken. Az asszonynak pedig arra volt szüksége, hogy a beteg leányát meggyógyítsa valaki. Jézus nem akart tiltott határátlépést elkövetni, ezért mondta az asszonynak: „Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.” A pogányokat nevezték a zsidók kutyának, miként a törökök is. Az asszony nem sértődött meg, hanem még jobban megalázkodott, amikor így szólt: „Úgy van, Uram! De hiszen a kutyák is esznek a morzsákból, amelyek gazdájuk asztaláról lehullanak.” (Mt 15,21–28) Jézus megrendült ennek a görög asszonynak a határtalan szeretetétől, amellyel beteg leányát szerette. Ez az édesanya ezer akadályon kelt át az érdekében, lemondva saját identitásáról és önbecsüléséről néhány „istenmorzsáért” cserébe. Ki lenne képes erre közülünk? Ki nem sértődne meg, ha kutyának nevezné egy idegen, még ha próféta is? Jézust olyannyira meghatotta ez a határtalan szeretet, hogy maga is átlépte a határait. „Asszony, nagy a te hited”, oly nagy, hogy nem ismer határokat, „legyen úgy, amint kívánod!” – és meggyógyult a leány még abban az órában. Ez az édesanya határtalanul szerette a beteg leányát, idegen létére leborult Jézus előtt és morzsákért könyörgött. Jól tette, mert az Isten asztaláról lehulló morzsák testünknek és lelkünknek egyaránt táplálékul, sőt üdvösségül szolgálnak. Isten szeretete sem ismer határokat, ha leborulva kérjük, tapasztaljuk majd, hogy ő nemcsak morzsákat ad, de az élet kenyerével is megkínál minket.  SIMON ISTVÁN

ÁRA: 400 FT

9 771419 856007

Ismernünk kell a múltunkat KOMLÓSI PÉTER 1956-RÓL

20042

További információ: REFORMÁTUSOK LAPJA KIADÓHIVATALA 06-1-217-6809

1113 Budapest, Tas vezér u. 13.

kiado@reflap.hu



MEGRENDELŐLAP Megrendelem a Reformátusok Lapja című hetilapot ………… példányban egy évre. A megrendelőlapot kérjük a következő címre eljuttatni: Reformátusok Lapja Kiadóhivatala, 1113 Budapest, Tas vezér u. 13. Tel./fax: 06-1-217-6259, 06-1-217-8386 Elektronikus megrendelés: kiado@reflap.hu

Név: ......................................................................................... Cím: ......................................................................................... ..................................................................................................



22 Reformátusok Lapja 2019. január 6. Aláírás: ...................................................................................

| EGYHÁZI ÉLET |

Ismernünk kell a múltunkat JEZSOVICZKI NOÉMI

Szeressük és szerettessük meg ifjainkkal a történelmet, elsősorban hazánk történelmét! Abból, aki nemzete múltját nem ismeri, harcait nem becsüli, világpolgár lehet, aki gyökerét, talaját vesztett emberként úgy véli, mindenütt otthon van, de közben hazátlan-otthontalan ebben a világban – mondja Komlósi Péter nyugalmazott esperes, aki 1956 őszén elsőéves teológusként került bele az októberi események sodrába.

Ráckevei otthonában fogad minket Komlósi Péter lelkipásztor, nyugalmazott délpesti esperes, hogy felelevenítsük a forradalmi időket, budapesti teológusként megélt emlékeit. A kapujukból rálátni a neogót stílusú református templomra, ahol aktív éveiben szolgált, és ahol a mai napig tagja a gyülekezetnek. Ez alkalommal azonban nem az elmúlt néhány évtizedről fogunk beszélgetni, hanem a hatvannégy évvel ezelőtt történtekről. Mivel feleségével a koronavírus-járvány által leginkább veszélyeztetett korosztályt képviselik, maszkban ülünk le a nappaliban. A történelem olyan szeletéről kérdezzük, amelyet már egyre kevesebben idézhetnek fel saját tapasztalataik alapján, és közöttük is vannak olyanok, akik személyes érintettségük, a fájdalmas emlékek miatt nehezen nyilatkoznak ezekről az időkről. Komlósi Péter azonban szívesen beszél arról, hogyan élte át elsőéves teológusként 1956. október 23-át a budapesti Ráday utcában. Mint elmondja, annak az ősznek különös, feszült, izgalmas hangulata volt.

FORRONGÓ IFJÚSÁG – Az Írószövetségben, a Petőfi körben óriási, felszabadult – olykor elszabadult – szócsatákról, radikális véleményekről tudósított a sajtó. Sok év után ismét szabad volt beszélni, vitázni, kritizálni, nevén nevezni a rendszer hibáit, bűneit. Természetes, hogy ez a fajta felszabadulás magával ragadta az egyetemi ifjúságot és minket, teológusokat is. A felsőbb évfolyamok hallgatói különösen is szóvá tették mindazokat a visszásságokat és törvénytelenségeket, amelyeket az egyház kormányzása elkövetett az évek során. Kemény, korábban elképzelhetetlen kérdéseket tettek fel tanáraiknak, profes�szoraiknak. Forrongás, a változás reménye, sok nyugtalanság töltötte el tehát a teológus ifjúságot is – tekint vissza a lelkipásztor. Elsőéves hallgatóként Komlósi Péter még éppen csak kezdte megszokni a kollégiumi létet, megismerni társait, amikor hirtelen résztvevője lett a forradalomnak. – Október 23. történetét már sokan elmondták, leírták az eseményekben részt vevő teológusok, attól kezdve, hogy ebéd után a Theológiai Akadémia kapujánál gyülekezve felharsant a 90. zsoltár, és Pap László dékán bölcs, intő szavai utunkra en-

gedtek minket, egészen addig, hogy este a Magyar Rádió körüli harcokban egyik társunk lövést kapott, egy másik pedig a ledöntött Sztálin-szoborból kikalapált emlékdarabbal tért haza másnap hajnal felé. Ezekről tehát most inkább nem szólnék, inkább arról, hogy mitől szabadultunk meg ezen a délutánon, mi hozta elő azt az euforikus felszabadulásérzés, amely elfojthatatlan erővel tört elő belőlünk – mondja a nyugalmazott esperes.

LEHULLÓ BILINCSEK Az ötvenes években sokakat hurcoltak el és internáltak a rendszerre veszélyesnek ítélt múltjukért – például mert korábban katonatisztek, csendőrök voltak – vagy egy-egy meggondolatlanul elmondott véleményért, megjegyzésért. Komlósi Péter otthonát, Drávafokot sem kerülte el a kitelepítés, amelyet akkor még lónyays diákként, nyáron otthon vakációzva tapasztalt. – Hát ez lehetséges? Ártatlan embereket elhurcolni? Ítélet nélkül internálni? Életre szólóan megnyomorítani? – idézi fel azoknak a napoknak a döbbenetét és félelmét. – Aztán hír jött arról, hogy Budapesten ugyanez történik. Mindenüktől megfosztva telepítik Tiszántúlra, Szatmárba a város polgárait, többnyire a módosabbakat, és elfoglalják berendezett villáikat, lakásaikat a káderek. „Hallgass! Ne bízz meg senkiben! Senki se sejthesse, mit gondolsz magadban!”– az efféle félelmek alóli felszabadulást jelentette október 23. délutánja – emlékezik vissza Komlósi Péter a történelmi napra, és hozzáteszi: – A félelem mellett a hazugság terhétől is szabadultunk. Más volt, amit mondtunk, mert azt kellett mondani, és más, amit gondoltunk. Úgy kellett tennünk, mintha elhinnénk azt, amit a Párt és az államgépezet hazudik, sőt helyeselnünk kellett hozzá, mintha egyetértenénk mindennel, mindeközben magunkban lázadtunk, elfojtva az indulatokat. „Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok” címen elhíresült hazugság nemzeti függetlenségünk teljes elvesztését jelentette, de ha valaki ezzel nem értett egyet, megnézhette magát. Inkább megadtuk magunkat félelemből, és hazudtunk. Ezek a bilincsek más lelki bilincsekkel együtt október 23-án hullottak le. A bensőnkben történő felszabadulás megéreztette velünk a szabadság csodálatos ízét, és az általános lelkesedés sodort magával, mint a megáradt folyó. 2020. október 18.

Reformátusok Lapja 23

| EGYHÁZI ÉLET |

„Ahhoz, hogy hazánkat szerető, megbecsülő emberek legyünk, ismernünk kell nemzeti múltunkat is, és az ehhez vezető legjobb út gazdag irodalmi kincsünk megismerése és szívünkbe fogadása már gyermekkorban.”

24 Reformátusok Lapja

2020. október 18.

| EGYHÁZI ÉLET |

LÁDÁKBÓL ÁCSOLT KOPORSÓ Mindig fájdalmas és felfoghatatlan, amikor fiatal emberek halnak meg, nehéz az ilyen eseményekről érzelemmentesen beszélni. Komlósi Péter sem tudja elérzékenyülés nélkül felidézni a szomorú napot. Magócsi István és Herczeg Lajos ugyan nem volt az évfolyamtársa, de ismerte és kitűnő embernek tartotta a két mártír teológust, akik a forradalom áldozatai lettek. – Ők az utcai harcokban nem vettek részt – mondja Komlósi Péter. A keresztyéni, felebaráti szeretet jegyében végzett szolgálatuk közben érték őket a halálos lövések. Meglátogatták a kórházban a Múzeumkertben comblövést kapott teológustársukat, Szűcs Zoltánt. Hazafelé a Lónyay utcában, egy bérház kapujában embercsoport állt, főként nők, akik az időnként elhangzó géppuskasorozatok miatt nem mertek átmenni az úttesten, hogy hazatérjenek. – Barátaim a karjukon lévő jókora vöröskereszt oltalmában is bízva átkísérték a várakozókat. Ekkor érte őket a halálos golyó. Herczeg Lajos szívlövést kapott, azonnal meghalt, Magócsi István pedig térdlövést kapott, sok vért veszített, a kórházban vesztette életét. Az ő holttestét hazavitték Monorra, de Herczeg Lajost, aki ácsi fiatalember volt, szükségmegoldásként – a Theológiai Akadémia kertjében temették el ott, ahol ma az emlékezés kopjafái állnak. – Amikor a ládákból hirtelen összerótt koporsó mellett álltam díszőrséget társaimmal együtt, majd hallgattam Pap László dékánunk igehirdetését szeretett tanítványa felett, arra gondoltam, hogy mindketten Isten megáldott életű, komoly, hívő gyermekei, Jézusnak jó tanítványai voltak, üdvösségük, hazatérésük számomra nem volt kérdés. De, bevallom, ez a bizonyosság akkor és ott nem vigasztalt meg. Eltöltött a gyász és a fájdalom; a veszteség szomorúsága akkor, azokban az órákban mindent elnyomott. És – nem lennék őszinte, ha letagadnám – mérhetetlen harag és gyűlölet hullámai támadtak újra és újra bennem a gyilkosok iránt, akik jószolgálat közben lőttek le ártatlanokat. A temetés estéjén néhányan együtt imádkoztunk, megköszönve elvesztett társaink példás, szép életét, és kértünk vigasztalást a szülőknek és magunknak is. Ezek a percek csendesítettek le valamelyest, és kaptam nyugalmat.

MEGSZERETTETNI A TÖRTÉNELMET Ahogyan távolodunk ’56-tól, egyre inkább a történelemkönyvek lapjaira szorul a forradalom, megtanulandó tananyaggá lett sokaknak, a felszabadult lélek, a hazát jobbítani akaró, ezért áldozni kész lelkes szándék – tehát a lényeg – felejtődik, távolodik. Arról, hogy mit tehetünk azért, hogy ez ne így legyen, Komlósi Péter ezt mondja: – Szeressük és szerettessük meg gyermekeinkkel, ifjainkkal a történelmet, elsősorban hazánk történelmét! Ebben a legnagyobb szolgálatot mi, szülők, nagyszülők tehetjük, azután az iskola, a szaktárgyukat szerető, ihletetten tanító pedagógusai révén. Abból, aki nemzete múltját nem ismeri, harcait nem becsüli, világpolgár lehet, aki gyökerét, talaját vesztett emberként

mindenütt otthon van, de közben hazátlan-otthontalan ebben a világban – mutat rá az esperes, és hozzáteszi: – Emlékszem, mekkora hatással voltak rám azok a gyermekként olvasott történelmi tárgyú könyvek, regények, amelyek nemzetem, hazám múltjáról íródtak. Ahhoz, hogy hazánkat szerető, megbecsülő emberek legyünk, ismernünk kell nemzeti múltunkat is, és az ehhez vezető legjobb út gazdag irodalmi kincsünk megismerése és szívünkbe fogadása már gyermekkorban. A hazaszeretet, népünk szeretete és szolgálatára való készség ilyen előzményekből támad. Elszomorít, amikor azt tapasztalom, hogy fontos társadalmi rétegek megnyilatkozásaiból a hazafiság, patriotizmus megvetése, leszólása, gúnyolása, sőt gyűlölete tör elő, együtt a világpolgárság életérzésének dicséretével, a jövő útjaként hirdetésével. Ezzel együtt jár a hazánkhoz ragaszkodás, az otthonunkhoz, népünkhöz kötődés megszegényedése is – véli Komlósi Péter, aki társszerkesztője a Máig ható múlt – A Budapesti Református Teológiai Akadémia hallgatói az 1956-os forradalomban című, 2016-ban megjelent kötetnek.

A KEMÉNY KRUMPLI Mint elmondja, szinte az utolsó órák egyikének alkalmát ragadta meg a könyv alkotóközössége, amikor hatvan év után megszólaltatta a még élő tanúkat. – Már nem sokan vagyunk, és a megjelenés óta eltelt négy évben is hárman értek földi útjuk végére. Köszönet illeti a könyv megszületését odaadással munkáló Horváth Erzsébetet, a Károli-egyetem ma már nyugalmazott professzorát – mondja az esperes. A kötet célja a forradalom emlékének ápolása, az időben egyre távolabbi történelmi események felidézése, és ezzel újabb nemzedékek ismereteinek bővítése. – Jó lenne, ha minél többen tudnák igaz szívvel magukénak vallani 1956 forradalmát és szabadságharcát – fejezi ki reményét Komlósi Péter. Október 23. az emberi szabadságvágy jelképévé vált az évtizedek alatt. Mi, hívő emberek tudjuk és valljuk, hogy Isten a történelem Ura is. Hogy mire tanította, tanítja az akkori és a mostani keresztyéneket 1956 ősze? Az esperes így válaszol: – A forradalom eseményével kapcsolatban – beleértve bukását is – főként a világtörténelem kedvezőtlen együttállásait, hatalmi érdekeket és egyéb okokat szoktak emlegetni. Efféle bölcsességek helyett hadd idézzem Joó Sándor egykori pasaréti lelkipásztort. 1957-ben egy ifjúsági órán feltették a kérdést a fiatalok: „Hogyan engedhette meg Isten, hogy egy ilyen igaz ügy, mint a mi forradalmunk, elbukjék? Hogyan egyeztethető ez össze Isten igazságosságával?” A kérdezett elgondolkodva válaszolt: „Tudjátok, mi történt nálunk ’56-ban? Isten felemelte a fazék fedőjét, és megnézte, megfőtt-e már a krumpli. Látta, hogy az még kemény. És visszatette a fedőt.” Nem volt több kérdés. Magyarnak lenni és megmaradni magyarnak, 1956. október 23-ra és hőseire emlékezni, és felismerni a történelem lapjain Isten tollvonásait – ez a feladata minden magyar reformátusnak, nem csak ezekben a napokban.  FOTÓ: SEBESTYÉN LÁSZLÓ 2020. október 18.

Reformátusok Lapja 25

| MOZAIK |

Megújult a Presbiter A Magyar Református Presbiteri Szövetség lapjának 4. és 5. száma összevonva jelent meg ün­ nepi reformációi lapszámként. Külső borítója szerkezetét, belső oldalai felépítésének képi-formai elemeit és a tartalmi hangsúlyt illetően is láthatjuk a megújulás jeleit – tájékoztatta lapunkat Békefy Lajos felelős szerkesztő. A címlapon a szövetség új logója is helyet kapott, az oldalak tetején pedig a református énekeskönyv verssorai irányítják a figyelmet a tartalomra. A lapban többek között Farkas Márta interjúja olvasható Gér András zsinati tanácsossal, a Pál apostol nyomában – Bibliával a kézben című sorozat tizedik része pedig a presbiterek és az első zsinat összefüggéséről, illetve az evangélium Európába hívásáról közöl részleteket. A Szövetségünk életéből című rovat az elmúlt fél év legfontosabb eseményeit idézi fel. A presbiteri élet és szolgálat ünnepi pillanatairól és a maszkos időszak alatt is gyakorolt sajátos formáiról kapunk híreket Soroksár-Újtelepről, Szombathelyről, Vecsésről és Pácinból. A hálaadás mérföldköve volt a harminc éve alakult, újraindított Magyar Református Presbiteri Szövetség útját sok képpel megörökítő emlékkönyv kiadása, illetve az erről szóló cikk. A jubileumhoz kapcsolódik az „Áldás, békesség Istentől” köszöntés születéstörténete, illetve a reformációi körkérdések, amelyekre Erdélyből és a Délvidékről jöttek válaszok. A felvidéki magyarság legújabb kori történelmére tekint vissza köszöntőjében Fekete Vince, a Szlovákiai Magyar Református Presbiteri Szövetség elnöke, Ötvös László pap-költő, bibliakutatót elemző, méltató írás köszönti kilencvenedik születésnapján, de a köszöntések sorába tartozik a református kitüntetettek számbavétele is. Te készen vagy-e? címmel a szövetség Missziói és Diakóniai Bizottságának elnökétől olvashatunk lelki számadást. A megújult Presbiter a világhálón is elérhető a korábbi számokkal együtt a presbiteriszovetseg.hu oldalon.  26 Reformátusok Lapja

2020. október 18.

 KÉSZÍTETTE: NAGY ANDRÁS

A fő sorokban Kálvin János gondolatát idézzük Istenről. Vízszintes: 1. Az idézet első része (B, É, E). 10. Szomorúság. 12. Spanyol származású francia zeneszerző (Édouard). 13. Tocsogós rétek vonuló madara. 14. Iratot sorszámmal lát el. 16. Római köszöntés. 17. Az Ír Köztársasági Hadsereg, angol rövidítéssel. 18. Egyszerű japán drámai műfaj. 20. Oszmán cím. 21. Magyar atomváros. 23. Az idézet második része (I, T, S). 26. Kis vízfolyás. 27. Tolkien-regényalak. 28. Névelős ruhatartozék. 29. Csekély értékű római rézpénz. 30. Téli sporteszköz. 32. Tempus. 33. Takar. 35. Horvátország északi tengerparti régiója, olasz helyesírással. 38. Pont a közepébe. 40. Olasz kicsinyítő képző (ETTO). 42. A szőke folyó. 44. … Pelin, (Dimitar Ivanov Sztojanov). 45. Lesúlyoz. 47. Kitúrja a sorból. 50. Tóalmás része! 51. Talál. 52. Valamicskét, választékosan. 54. Kiss … Kate! (musical) 56. Eredményesség. 58. Angol világos sör. 59. Némán zúgó! 64. Híres moszkvai áruház rövid neve. 65. Török gépkocsijelzés. 66. Kézzel ide-oda mozgat. 67. Ittrium, nitrogén és kálium vegy­ jele. 68. Hosszú, széles deszka. 70. Fohász vége, eredeti helyesírással. 72. Befogó szerkezet. 73. Cipészszerszám. 74. Matematikai mérleg. Függőleges: 1. Fundamentum. 2. Idegesítő. 3. Férfinév. 4. Molibdén vegyjele. 5. Helyre tesz. 6. Reped a tó jege. 7. Iljusin felségjele. 8. Megvető. 9. Kínai hosszmérték. 10. Költő, színigazgató, az MTA és a Kisfaludy Társaság tagja (József). 11. „Én vagyok az …, az igazság és az élet.” (Jézus) 15. Frissítő ital. 17. Modern héber nyelv. 19. Sóskeverék! 22. Klasszikus Nap. 24. Nem háziasított állatok tenyésztése céljából létesített bekerített terület. 25. Személyével. 26. Az idézet harmadik része (Z, E, E). 31. A Gyergyói-medence második legnagyobb települése. 32. Római 3. 34. Tonzúra. 36. Az idézet negyedik része (E, E). 37. Rátölt páratlan betűi. 38. Exsakkvilágbajnok (Mihail). 39. Összetételekben kettőt jelent. 41. Pertu. 43. Orosz tehergépkocsi-márka. 46. Előkelő. 48. Bokszol. 49. Német kikötőváros. 51. Hivatalos írásbeli közlés. 53. Többé-kevésbé. 55. Késő romantikus brit zeneszerző (Edward). 57. Kikötő egynemű betűi. 58. Viszonyszám. 60. … Brynner, orosz születésű, Oscar-díjas amerikai színész. 61. Éltes. 62. Fagylaltozik. 63. Heveny. 68. Búcsúszó. 69. Költői sóhaj. 71. Márkus Emília. 72. Ón vegyjele. Az előző lapszám rejtvényének megfejtése: Egy szőlőtőt hoztál el Egyiptomból. Népeket űztél el, ezt meg elültetted.

| GYERMEKEKNEK |

Vészhelyzet Mordokaj sokat időzött a király palotájában, így történhetett meg, hogy meghallotta, miről beszélget Bigtán és Teres, a király küszöbét őrző két udvarnok. A képen a két udvarnokot látod. Mit gondolsz, miről beszélgetnek? Karikázd be a jó megoldást! Morodkaj elmondta Eszternek, hogy milyen veszedelem fenyegeti a királyt. Azonnal kivizsgálták az ügyet, és a két áruló bitófán végezte. Mordokaj nevét és tettét pedig feljegyezték a királyi krónikába. Hamarosan azonban nagy méltóságot adott a király az egyik tisztviselőjének, Hámánnak. Olyan hatalmasat, hogy mindenkinek meg kellett hajolnia előtte. A képen azt látod, amint a király alattvalói üdvözlik a nagyméltóságú Hámánt. Szerinted melyik alak lehet Mordokaj? Ha kiszínezted a képet, jelöld meg egy csillaggal! Amikor Mordokajt felelősségre vonták, így válaszolt: – Zsidó vagyok, és a zsidók csak Isten előtt borulhatnak le. – Nem tudok meghajolni, mert fáj a derekam. – Ahasvérós király felmentést adott nekem a hajlongás alól. Karikázd be a jó választ! Hámánnak is fülébe jutott, hogy Mordokaj nem köszönti megfelelően. Annyira megharagudott, hogy nemcsak Mordokajt, hanem az egész zsidó népet ki akarta irtani. Gonosz tervet eszelt ki, és megkörnyékezte vele a királyt. – Van egy nép, amely elszórtan és elkülönülve él a népek között birodalmad minden tartományában – mondta Ahasvérósnak. – Törvényeik különböznek minden más népétől, és a király törvényeit sem tartják be. Nem helyes, hogy nyugton hagyja őket a király. Ha a király jónak látja, adja írásba, hogy el kell pusztítani őket, én pedig tízezer talentum ezüstöt mérek ki a tisztviselők kezébe, hogy vigyék a kincstárba. – Az ezüst maradjon a tied, a néppel pedig tedd, amit jónak látsz – válaszolta a király. Hámán dörzsölte a tenyerét örömében: – Ezzel minden zsidót kiirtok a birodalomból. Most már csak az a kérdés, mikor legyen a napja a zsidók vesztének. Sorsot, azaz purt vetettek, és a tizenkettedik hónap, vagyis Adár hónap tizenharmadikára esett a sorsvetés. Ekkor kellett elpusztulnia minden zsidónak.  MIKLYA LUZSÁNYI MÓNIKA / MIKLYA ZSOLT, RAJZ: DAMÓ ISTVÁN Megfejtés: Öljük meg a királyt!; Mordokaj az, aki nem borult le; a.) 2020. október 18.

Reformátusok Lapja 27

| EGYHÁZI ÉLET |

HALOTTUNK

Tarr Kálmán református lelkipásztor, a Kálvin Kiadó nyugalmazott igazgatója és a Magyar Bibliatársulat korábbi főtitkára szeptember 15-én, életének hetvennegyedik évében megtért Istenéhez. A budapesti Fiumei úti sírkertben október 30-án 10 órakor helyezik örök nyugalomra. A gyászoló család a koszorúmegváltást a Magyar Bibliatársulat Alapítvány 11714006-20267306-os számlaszámára kéri. „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg.” (Róm 14,7–8) APRÓHIRDETÉSEK Kedves Olvasóink! Hirdetéseinket az Önök szíves tájékoztatása érdekében tesszük közzé, ám azok tartalmát Kiadóhivatalunknak nem áll módjában ellenőrizni.

Palást, Luther-kabát, reverenda, Bocskai-öltöny készítése, javítása méret után. Tahy László egyházi és úri szabó. Tel.: 06-70-6309502, www.egyhaziszabo.eoldal.hu. Quasi-Modo Kft. Padfűtés (svájci fűtőfóliával), harangvillamosítás, toronyóra-felújítás, -kiépítés, programórák, hangosítás, dallamjáték, énekszámkijelző. Honlap: www.quasi-modo.hu, e-mail: kapcsolat@quasi-modo. hu, tel.: 06-30-940-8223 (Sárdi György). Gyűjtő venne bélyeggyűjteményt, régi postai levelezőlapot. Tel.: 06-20-522-5690, 06-13228-439.

Viharkár Visken Gyűjtést hirdet a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) a súlyos károkat szenvedett viski műemlék templom felújítására. Október 5-én a kárpátaljai Huszti járásra hatalmas vihar csapott le, amely fákat csavart ki, vezetékeket szakított le. Az orkánerejű szél kétszázötven négyzetméteren megbontotta a templom tetőszerkezetének borítását. A feltekert bádoghéjazatot a vihar után az oldalsó bejáraton találták meg. Jelentősen beázott a mennyezet, az úgynevezett legénykar padozata, padlója és számos falrész is. Az MRSZ közleményéből kiderül: az orgonát, a freskókat és az egykori szentélyt nem érte kár. Másnap a helyi gyülekezet tagjainak sikerült fóliával befedniük a lyukat, és megkezdték a páramentesítést is. Ezzel együtt a sérült rész mihamarabbi befedése elkerülhetetlen. A letépett elemek sajnos használhatatlanok, és a százéves lécezést is cserélni kell. Az összesen háromszázötven négyzetméternyi felület befedése az előzetes felmérések szerint ötmillió forintba kerül majd. Az MRSZ – csatlakozva a helyi gyülekezet kezdeményezéséhez – gyűjtést hirdet a felújítás támogatására. Adományozni az adomany.jobbadni.hu oldalon keresztül és a 10702019-85008898-51100005-ös bankszámlaszámon lehet (a közleménybe kérik beírni: viski viharkár). A falu első írásos említése a templomával együtt 1270-ből származik. Viskre gyorsan eljutottak a reformáció tanai, így a közösség 1524-ben evangélikussá, 1556-ban reformátussá lett. 1657. február 17-én II. Rákóczi György itt tartotta az országgyűlést megelőző istentiszteletet, a városházán lefolytatott orszá­g­ gyűlésen döntöttek a lengyel hadjárat megindításáról. A tatárok által 1717-ben felgyújtott hajlékot 1790-re helyreállították. A külső és belső felújítást, illetve az Országh-orgona restaurációját 2019-ben végezték el.  REFORMATUS.HU

Osztozunk testvéreink fájdalmában

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) közös nyilatkozata a susai székesegyház elleni támadásról mint az örmény–azeri háború kiéleződésének lehetőségéről: „A MEÖT és a MKPK szomorúan értesült arról, hogy a hegyi-karabahi konfliktusban október 8-án az azeri erők súlyos károkat okoztak a susai Megváltó Krisztus-székesegyházban. Osztozunk örmény keresztyén testvéreink fájdalmában. A támadás jelentősen hozzájárulhat a harcok eszkalálódásához azzal, hogy az etnikai konfliktus egyre inkább vallási színezetet ölt. Éppen ezért kérjük és felszólítjuk a konfliktusban érintett vallási vezetőket, keresztyéneket és muszlimokat, hogy lehetőségeikhez képest tegyenek meg mindent a további pusztítás megakadályozásáért, a harcok beszüntetéséért és a békés rendezésért. »…hiszen nincs messze egyikünktől sem, mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.«” (ApCsel 17,17–28) 28 Reformátusok Lapja

2020. október 18.

| EGYHÁZI ÉLET |

Négyszázötven éves a Csengeri Hitvallás 1570. július 26-án Csengerben tartották azt a Zsinatot, amelyen Méliusz Juhász Péter debreceni püspök vezetésével megfogalmazták és megerősítették a résztvevők a Szentháromság Istenbe vetett hitüket. A hitvallás, latin nevén Confessio Czengerina megerősítette, hogy az örök Isten úgy jelentette ki magát, mint aki Atya, Fiú és Szentlélek. Így imádjuk és tiszteljük őt mint Teremtőnket, Megváltónkat és az igaz életre, azaz a megigazulásra vezetőnket. Október 4-én, vasárnap délután a Csengerre érkező vendégek elsőként az ünnepi istentiszteleten vettek részt, amelyen Fekete Károly, a Tiszántúli Egyházkerület püspöke hirdette Isten Igéjét. Szolgálatában felidézte a hitvallás megírásának körülményeit, közvetlen előzményeit, azt a kort, amelyben mindez megszületett. A püspök ráirányította a figyelmet a teológiai mondanivalóra, amely szerint Isten kijelentésének gazdagságát, és így őt magát, nem lehetett és nem is lehet végzetesen leegyszerűsíteni és megszegényíteni, mint ahogyan ezt az akkori kor antitrinitárius közössége Erdélyben Dávid Ferenc vezetésével tette. Ugyanakkor a Szentháromságtan megvallása, a hűséges ragaszkodás a kijelentéshez megőrizte a kor magyar reformátusságát az európai protestáns egyházak világában, azoknak élénk és eleven biblikus közösségében. A Csen-

geri Hitvallás egyfelől lezárta a korábbi hitvitákat, másfelől meghatározó formájává lett a Szentháromságban való hitnek. Az istentisztelet az egyházkerület, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem és az egyházmegyék képviselőinek, továbbá a megyei és helyi világi elöljárók köszöntéseivel folytatódott. Az ünnepi esemény a templom északi falán elhelyezett dombormű leleplezésével és áldáskéréssel ért véget, amely szolgálatot Szalay Kont, a Szatmári Református Egyházmegye esperese végezte. A dombormű, Bíró Lajos Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása, méltó módon állít emléket a hitvalló elődöknek. A járványhelyzet miatt a régóta tervezett esemény csak szigorú korlátozásokkal volt megtartható, így sajnálatos módon a határon túli református egyházkerületek képviselőit nem láthatták vendégül a szervezők.  TTRE.HU, FOTÓ: BARCZA JÁNOS

A HÉT KÉPE

Szeretethíd az őrbottyáni Juhász Zsófia Református Szeretetotthon Fogyatékosokat Ápoló és Gondozó Intézményében október 9-én: a Magyar Református Szeretetszolgálat budapesti csapatának tagjai festik az otthon kerítését.  FOTÓ: CSORDÁS ÁDÁM

2020. október 18.

Reformátusok Lapja 29

| PORTRÉ |

Öt kérdés – öt válasz Életüket, munkájukat, szabad óráikat szentelik oda Istennek, a református egyháznak és gyülekezetüknek – rovatunkban hétről hétre lelkipásztorokat, gondnokokat és presbitereket mutatunk be. Kovács Botond Árpáddal, a Szentgáli Református Egyházközség lelkipásztorával beszélgettünk.

3

Kovács Botond Árpád 2015 óta szolgál Szentgálon. Tizenkét évig volt a budapesti Kálvin téri gyülekezet orgonistája, vallja, hogy a lelkipásztor szolgálatának fontos része az ének- és hangszerismeret.

1

Volt családi példa ön előtt, amely miatt Isten szolgálatát választotta? Dél-Baranyában, Magyarbólyban nevelkedtem négy testvéremmel. Szüleim huszonkét faluban szolgáltak lelkipásztorként. Két nagyapám és anyai nagymamám, keresztapám is lelkész volt. Üknagyapám bokodi evangélikus esperes volt, dédapám pedig templomépítő presbiter Pápán. A fiatalabb bátyám, Kovács Dávid Emil Budapesten a külső-józsefvárosi gyülekezet lelkipásztora, az idősebb bátyám, Kovács Levente, habár nem az egyházban dolgozik, de annál többet szolgál mint presbiter, most egyházkerületének főgondnokjelöltje. Öcsém, Kovács Zalán László tubaművész pedig egyházunk számos programjában vesz részt.

2

Orgonistaként kezdte a szolgálatot. Miért döntött úgy, hogy lelkész lesz? A szüleim mellett szerettem meg a lelkészi szolgálat sokszínűségét. Nyolcévesen zeneiskolába vitt édesapám, a jó hallásom miatt hegedűórára írtak fel, mire sírva fakadtam: a lelkipásztornak orgonálni kell tudni. Így írtak át zongorát tanulni. Iskolai „betegszabadságaimat” a Képes Biblia sokszori elolvasásával töltöttem. Adventekben megtanultam az összes ünnepköri énekünket. Istentiszteletekre és kazuális alkalmakra a szüleimmel tartottam, belém ivódtak énekeink és sok bibliai ige. 30 Reformátusok Lapja

2020. október 18.

Segíti a lelkészi munkát az orgonista múlt? Az egyházzene mindig közel állt a lelkemhez. Szívesen szolgáltam volna orgonista-lelkészként egész életemben. 1998-ban kerültem a budapesti Kálvin téri gyülekezetbe, ahol tizenkét évig voltam orgonista, zenei vezető. Könnyek között hagytam el ezt a szolgálati helyet, de tovább kellett mennem, és hiszem, azért, hogy többek között templomépítő lelkésszé váljak. Vallom: az igehirdetés és a templomi zene, ha ugyanarról szól is, olyan, mint két különböző nyelv, másként kell gondolkodni, fogalmazni, átadni. A lelkipásztor szolgálatának fontos része az ének- és hangszerismeret.

4

Van olyan igehely a Bibliában, amelyet mot­ tójának tekint? Édesanyám helyezte a szívemre a 25. zsoltár sorát, amely első oszlopa volt hitem tudatossá formálódásának: „Azok pironkodjanak, akik hitetlenül élnek…” A második alapkő egy kisgyermek ravatalánál édesapám prédikációjának alapigéje volt: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21) Házasságkötésemkor pedig a szüleim a családi igét adták: „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” (Józs 24,15) Az Isten iránti tiszteletet és szeretetet nem könnyű feladat továbbadni. Hála van a szívemben, hogy legnagyobb fiam kedvtelésből orgonálni tanul. A középső fiam lelkész szeretne lenni, a legkisebb még az óvodában formálódik.

5

Mi a hobbija, hogyan kapcsolódik ki? Ha megtehetem, átmegyek orgonálni a herendi templomba. Sajnos a szentgáli orgonát el kellett bontani. Szívesen nézek jó filmeket, barkácsolok, például a herendi gyülekezeti konyhába a fiammal terveztem és készítettem el a konyhabútort. Szívesen foglalkozom állatokkal, a kutya és a tyúk elengedhetetlen velejárója az életünknek. A búzát az egyik presbiterem adja, cserébe a gyülekezetbe tartozó nagycsaládosoknak adok tojást. A példa mutatja: a hobbit és a gyülekezeti szolgálatot is össze lehet kapcsolni.  HEGEDŰS BENCE, FOTÓ: KALOCSAI RICHÁRD