„Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van" – e földi egyházban is. Nem volt ez kérdés az 1950-es évek magyarországi reformátussága számára. A hivatalos egyház rendszeresen ünnepelte s ünnepeltette „hazánk felszabadulását", pedig lett volna mit számba venni az elmúlt évtized veszteségei közül: az egyház elveszett autonómiáját, az igehirdetés szabadságának megrablását, gyülekezeteink ébredésének megtörését.
A debreceni gimnázium kivételével elvesztek az iskolák, a gyermekek hitre nevelésének lehetőségei. Odalett Sárospatak, Pápa ősi Kollégiuma, oda a Szeretetszövetség intézményrendszere, a diakonisszákat és diakónusokat széjjelkergették. Református egyházunk egyik alapját, a magyar parasztságot hontalanná, földnélkülivé tették, középosztályunkat ízekre szedték.
S mit kaptunk helyettük? Sztahanovistákat, párttitkárokat, az Állami Egyházügyi Hivatal moszkvai minta szerint felépült rendszerét az élén álló antifasiszta vasesztergályossal, aki kommunista urai irányításának megfelelve uralkodott lelkészek, presbitériumok, egyházi testületek felett, kezében tartotta a Zsinatot, a Konventet. Ahogy Balla Árpád, a Sényőre internált lelkipásztor írja: „a Szentlélek megoltásának az évei ezek, amikben most él a mi magyar református egyházunk! A megrontott Ige, a meghamisított igehirdetés, a torz keresztyén élet idejében élünk."
A megsebzettek lent, a mélységben nem szűntek meg sírni, könyörögni, panaszkodni, imádkozni. Az egyház szolgáinak többsége nem feledte, hogy tartozása van a nép felé, amelyből vétetett, annak megújulását áldott feladatának tekintette. Hitte, hogy közeledik a nagy magyar Pünkösd, a magyar református gyülekezetek megébredésének ideje. Bár majdnem sikerült elnémítani a magyar Himnuszt, de a református templomok végváraiban újra meg újra megszólalt: „Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel..." Nem múlt a reménység, hogy Isten népe kiszabadul a vörös Egyiptomból.
Várták, hogy vezetőik bűnbánatot tartanak azért, amit vétkeztek az Úr, az Ige, a magyar református egyház és az egész magyar nép lelke ellen, s könyörögtek, hogy vezetőik kegyelmet nyerhessenek, ahogy az apostol kérte: „örüljetek, állítsátok helyre a jó rendet magatok között, fogadjátok el az intést, jussatok egyetértésre, éljetek békességben, akkor a szeretet és a békesség Istene veletek lesz." (2Kor 13,11)
Miközben Magyarországon 1956 őszén világtörténelmet írtunk, a hivatalos egyház hallgatott, képviselői maradtak, akik voltak: farizeusok. Hallgattak, persze ruhájukat tépve lemondtak tisztségükről, luxusautóikról, de alig telt el egy-két nap, s visszavonták lemondásukat, vagy karrierjüket más, világi pályán építgették tovább.
De az Úr Egyháza nem maradt csendben, gyülekezeteiben az ősz és a koratél új életet, tavaszi újjászületést hozott, s hittel mondhatták: az Úrtól volt ez a dolog.
Ennek a megújulásnak az eredménye volt 1956 őszén a „törvényesség helyreállításának" megfogalmazása, azaz az addigi törvénytelenségek beismerése. A kommunisták által egyetlen tollvonással eltörölt Tiszáninneni Egyházkerület éledni látszott, a vélemény, kritika, a sajátos teológiai szín egyházszerte ismét szóhoz jutott, tudván, hogy „a pap ... szájából törvényt várnak..." (Mal 2,7) Az addig félreállított presbitériumok országszerte határozatokban csatlakoztak a megújulás mozgalmához, kérve a konfirmációi káté sürgős kiadását, a konventi iroda újjászervezését, a méltánytalan hátratételt szenvedett lelkipásztorok és más egyházi tisztviselők ügyének felülvizsgálatát, a sebek gyógyítását, Ravasz László visszatérését. Tárgyalások folytak a pápai és a sárospataki Kollégiumok egyházi kezelésbe vételéről, a református iskolákban érettségizetteknek az egyetemi felvételeknél az állami iskolákban végzettekkel való egyenlő elbírálásáról, valamint arról, hogy a lelkészek gyermekei az egyetemi felvételnél ne részesüljenek hátrányos elbírálásban. Az igehirdetés szabadsága, a gyülekezeti jog helyreállítása, az egyház belső ügyeibe való be nem avatkozás biztosítása, az egyház törvényeinek a megtartása, a teljes tisztújítás napirenden lévő kérdések voltak.
Tudjuk, hogy egyházunkban az 1955–56-os megújulási mozgalmat a teljes visszarendeződés követte. Nem maradt el a megtorlás sem. Szinte ugyanazon a napon végezték ki Gulyás Lajos református lelkipásztort, amely napon hét református egyházi vezető vette át magas állami kitüntetését „az ellenforradalom alatt a népi hatalom mellett tanúsított bátor helytállásáért."
Ugyanakkor ne felejtsük, hogy a mi forradalmunk, a mi '56-unk nem a világi eseményekből eredt, azok legfeljebb segítették felszínre jövetelét.
Ismét bebizonyosodott, hogy az Úr mindennek mozgatója, aki nem eltörölni akarja az ő egyházát, hanem újra meg újra megújítani azt. Az egyház tagjai számára nem a világi hatalmasságok adtak példát, nem azok, akik a világi hatalmasságok előtt térdet hajtottak, hanem akikben felismerték Krisztust: a valódi egyház hitvalló, mártíromságot szenvedő vagy bebörtönzött, majd rendőri felügyelet alatt lévő szolgái. Ők adtak erőt a némán tűrő és hallgató, bizakodva várakozó gyülekezeteknek „a csöndet növelő néma könnyek zuhatagában."
Szabadi István
A szerző történész, a Tiszántúli Egyházkerület Levéltárának igazgatója
Megjelent a Reformátusok Lapja 2012. október 21-i számában