Egy pápalátogatás margójára

2011. november 25., péntek

XVI. Benedek pápa 2011. szeptember 22. és 25. között első hivatalos látogatásra érkezett hazájába, Németországba. Mit láthat az eseménysorozatban a protestáns teológus, a református keresztyén ember? Dr. Fazakas Sándor gondolatai a látogatás jelentőségéről.

Gondolatok a látogatás jelentőségéről, utóéletéről, és arról, ami a tudósításokból kimaradt

XVI. Benedek pápa 2011. szeptember 22. és 25. között első hivatalos látogatásra érkezett hazájába, Németországba. Erről tudósított a legtöbb mértékadó európai, egyházi és nem egyházi sajtó egyaránt. Azóta értékelések, felfokozott elvárások, csalódások egyaránt hangot kaptak a látogatás jelentőségének hangsúlyozása mellett. De mi az, ami az összefüggések megértését még szükségessé teszi, és mit láthat az eseménysorozatban a protestáns teológus, a református keresztyén ember?

A németországi pápalátogatást három jelentős esemény tette emlékezetessé, s egyben adott alapot a vitához, vagy értékelések megfogalmazásához:

I. A pápa beszéde a német parlamentben;
II. Látogatás Erfurtban, Luther városában;
III. Freiburgban elmondott beszéde és intelmei.

(Mindemellett a pápa találkozott zsidó és iszlám vallási vezetőkkel, a pedofilia-botrányok áldozataival, és természetesen katolikus hívők sokaságával.)

I.

Már maga az a tény, hogy egy vallási vezető fellép és beszédet mond a Bundestagban, a Német Szövetségi Köztársasság parlamentjében – sokak szerint – a demokratikus jogállamiság elvével összeegyeztethetetlen, mert az állam nem marad következetes vallási-világnézeti semlegességének kötelezettségével szemben. Ilyen alapon, mint sokan megfogalmazták, a Dalai Láma is szólhatott volna a honatyákhoz… Márpedig ez a semlegesség egyforma távolságtartásra kötelezi az államot minden vallási felekezettel szemben. (Tiltakozásul számos parlamenti képviselő, a baloldali frakció mintegy fele, távol maradt az ülésről, helyette a római egyház szexuáletikai tanítása ellen utcán demonstráló csoportokhoz csatlakoztak, amely magatartás ugyan bojkottálni kívánta az ünnepi ülést, de végül is a parlamenti képviselőséggel összeegyeztethetetlen illetlenségnek bizonyult.) Ennek a kritikának élét a házelnök (Lammert) azzal a megállapítással igyekezett semlegesíteni, hogy XVI. Benedek nem vallási vezetői minőségben, hanem Vatikán állam államfőjeként beszél a képviselőkhöz. Amúgy államfőnek kijáró tisztelettel és példátlan biztonsági intézkedések közepette fogadta őt Wulff államelnök és Angela Merkel kancellár, akik a rangos és méltóságteljes találkozó keretében nem rejtették kritikai kérdéseiket sem véka alá (pl. hogyan viszonyul a katolikus egyház az erkölcsi törést szenvedett emberi életutakhoz, vagy hol a laikusok és nők helye az egyházkormányzásban stb.) De hogy a két szerepet (vallási vezető és államfő) mennyire nem lehet egymástól elválasztani, azt ékesen bizonyították nemcsak a pápa bevezető szavai, aki a katolikus keresztyénség legfelsőbb vezetőjeként elfogadta azt a tényt, hogy a Szentszéket ugyanolyan partnernek tekintik, mint az államközösségek legfőbb vezetőit, hanem sokkal inkább parlamenti beszédének tartalma. E beszédben ugyanis XVI. Benedek a jog alapjairól és a politika feladatáról adott tanítást a római katolikus természetjog alapján. Hallgatva és olvasva ezt a beszédet, nem kétséges, hogy Róma püspökének személyében az egykori prominens teológiai professzorral, Joseph Ratzinger-rel van dolgunk. Senki jobban és kristálytisztábban nem adhatta volna elő a római katolikus teológiai gondolkodás lényegét az állam szerepéről, a politika feladatáról, s legfőképpen az emberi együttélés alapját képező jogrend eredetéről, mint ő. Ennek lényege tömören: az igazi jog alapja a természet és az értelem. De egy olyan világban, ahol a természet és az értelem fogalmai piedesztálra kerülnek, látni kell, hogy itt a természet nem egyszerűen funkcionalitást jelöl, mint ahogy az értelem sem szorítkozhat csak arra, ami empirikusan bizonyítható, ellenőrizhető, rekonstruálható. Egy, XVI. Benedek által használt hasonlattal élve a mai ember természet és értelem alapján berendezett világa hasonlít egy olyan mesterségesen létrehozott helyiséghez, amelyben lehet ugyan biztosítani a klimatizált levegőt és a fényt – de nincs rajta ablak. S közben a bent lévők elfelejtik, hogy mind a levegő mind pedig a fény előállításához egy nagyobb, külső tartalékokra és forrásokra van szüksége. Az emberi elme által feltárt természet ismerete és az értelem, s ennek alapján kialakított jogrend és kultúra semmiképpen nem becsülendő le, de végső soron saját maga által létrehozott világot teremt, miközben titkon a Teremtő tartalékaiból merít. Fel kell hát nyitni az ablakokat (mint ahogy a zöld mozgalmak is tették, felhívva a figyelmet az élő környezet, illetve a teremtett világ méltóságára), és meglátni minden mögött a végső rendező értelmet. Ezt pedig az ember, a politikus lelkiismerete alapján teheti meg, mint ahogyan Salamon is „engedelmes szívet” kért Urától, hogy kormányozni tudja népét (1Kir 3,9). Az engedelmes szív és a lelkiismeret ebben az olvasatban itt ugyanazt jelenti. Mi a probléma ezzel? – kérdezhetnénk. Nem kiszámíthatóbb lenne a politika és igazságosabb a kormányzás, ha a felelős vezetők a szívükre és a lelkiismeretükre hallgatnának? De igen, ezzel egyet is érthetünk − viszont a probléma ezt követően jelentkezik! Nevezetesen ott, ahol az egyház a végső értelem és a természet, vagyis a végső igazság ismeretének egyedüli ismerőjeként tartja magát számon, s úgy gondolja, hogy a jog végső forrása felett végül is ő rendelkezik, ő hivatott az isteni jogrend (ius divinum) és ebből fakadóan a világi igazságosság (iustita civilis) értésére és értelmezésére. Nem más, mint az egyház és a világ, a hit és a politika kapcsolatának római katolikus értelmezése érhető itt tetten, nevezetesen az a fajta „integralizmus” (K. Rahner, M. Honecker), amely a világi kormányzást is csak a világegyház keretében értelmezi, s amely keretében a politikai kormányzás a maga létjogosultságát is csak az egyházi legitimáció alapján nyerheti el. Nem véletlen, hogy a reformáció kihúzta a talajt e gondolkodás és érvrendszer alól azzal, hogy a jogot világi dolgok kategóriájába utalta, mondván, hogy ahol Isten országa és Krisztus igazsága uralkodik az emberi szívekben, ott nincs szükség a hatalom jogrendjére és kényszerítő eszközeire (Luther). Kálvin, a képzett jogász pedig egyenesen Isten szuverenitását félti a természetjog alapján elképzelt jogértelmezéstől: bár maga Kálvin is elismeri, hogy Isten az ő törvényét beleírhatja a pogányok szívébe, akik ez alapján a törvény szerint cselekedhetnek (Róm 2,14−15), Isten maga szabad minden természetes értelem által visszakövetkeztetett jogértelmezéstől és a lelkiismeret által felismert erkölcsi törvénytől. Vagyis mindezeknek felette áll, ő mindettől mérhetetlenül több, s akaratát az evangélium és a törvény írott formájában jelenti ki. Jogrend tekintetében különben is lehetnek helyi sajátosságok, kontextuális adottságok, amelyekre figyelni kell, s amely közepette mindig a méltányosság (aequitas) alapján kell törekedni a több igazság érvényesítésére az emberi együttélés vonatkozásában. Az állam és a jogrend tehát nem arra hivatott, hogy a végső igazság után kutakodjon, s erre nézve adjon kötelező érvényű értékrendet a társadalom számára – a keresztyén közösség jelenléte ebben a világban éppen a vallásos igazság tekintetében tehermentesíti az államot, s figyelmezteti az államot tulajdonképpeni feladatára: a szabadság és a béke rendjének biztosítására.

Hát akkor egyházi vezető nem szólhat országházban és parlament nem adhat helyet vallási vezető beszédének? De igen, de bizonyos határokon belül: igenis, nem baj az, ha a keresztény/keresztyén egyház őrállói tisztükből adódóan felhívják az állam és a politika figyelmét a több jog és több igazságosság, a méltányosság és a szabadság érvényesítésére, netán a lelkiismeret szavának való engedelmességre – és az sem baj, ha a világnézeti-vallási pluralizmus világában egy állam vezetése őszintén vállal egy bizonyos történelmi-kulturális jogfolytonosságot, hagyományt és erkölcsi értékrendet. Viszont az egyház(ak) nem léphetnek fel azzal az igénnyel, hogy ők legitimálják a politikai kormányzás rendjét – s egyetlen állam sem törekedhet arra (ha valóban jogállamnak tartja magát), hogy a végső igazságra és az emberi élet értelmére nézve normákat adjon.

II.

A második nevezetes esemény a pápalátogatás programjában XVI. Benedek és a német protestáns egyházi vezetők találkozása volt Erfurtban, abban az egykori Ágoston-rendi, ma protestáns használatban lévő kolostorban, ahol Luther Márton még, mint szerzetes élt és munkálkodott 1505 és 1512 között. A sajtó és a közvélemény felfokozott várakozással tekintett erre a találkozóra, és arról a várható „ökumenikus vendégajándékról” folyt a találgatás, amelyet állítólag Róma püspökének kellett volna hozni gesztusként, s amely esetleg megnyitotta volna az utat a közös eucharisztia, a római katolikus-protestáns úrvacsora lehetősége előtt, főleg a vegyes házasságban élő családokra való tekintettel. Nos, ilyen ajándékról szó sem volt – a mindössze 35 percre tervezett (25 perces késéssel megkezdett) találkozó szigorú protokolláris szabályok szerint zajlott, ahol másodpercnyi pontossággal és előre voltak megszabva az egyes beszédek terjedelmei. A pápa valóban méltatta Luther személyiségét a kolostorban az EKD delegációval való találkozás során, mely találkozó viszont nem volt nyilvános. Főleg Luther szenvedélyes istenkeresését emelte ki, amely ma is példa lehet és hangsúlyozta, hogy az egyházak kölcsönösen segíthetik egymást a hit elmélyítésében. Ez a találkozó − a jelenlévők szerint − a keresztyén testvériség szellemében zajlott. Viszont a találkozót követő ökumenikus (immár nyilvános) istentiszteleten, a dómban már egyetlen szó sem esett a reformátorról, de az ökumenikus továbblépés lehetőségeiről, pl. további tanegyeztetésekről sem. Igaz, már a látogatást megelőzően próbált józanságra inteni a római katolikus püspöki konferencia ökumené-bizottságának elnökhelyettese (H.J. Algermissen fuldai püspök): aki Luther rehabilitálását vagy az úrvacsorai közösség helyreállítását várja, csalódni fog. A pápa számára az ökumené nem játék, az ökumené 80%-ban különben is az emóciók szintjére tartozik. Még hosszú út áll előttünk – mondta a fuldai püspök – az úrvacsorai közösség helyreállításához előbb az egyház egységére van szükség, nem pedig a közös eucharisztia lesz az eszköze az egység helyreállításának. Annak gondolata is felvetődött protestáns körökben, hogy esetleg nem kerülhet-e sor a Luther kitagadásának visszavonására vagy nyilvános bocsánatkérésre a katolikus egyházfő részéről, mint ahogyan a Lutheránus Világszövetség is megkövette a menonitákat 2010-ben a múltban elkövetett üldöztetések miatt, vagy legalább olyan gesztus kinyilvánítására, mint ahogyan II. János Pál 1991-ben Debrecenben koszorút helyezett el a gályarabok emlékművénél? Viszont a bocsánatkérés, illetve megkövetés irányáról és címzettjeiről a római katolikus fél másként gondolkodhat: szerintük inkább a protestantizmusnak kellene bocsánatot kérni a képrombolások idején tanúsított szerepük miatt. Nos, ez utóbbi gondolatok fel sem merültek az egyeztetések és a találkozó előkészítésének szintjén, csupán a sajtó találgatása és az egyházi közélet szintjén csapódtak le – mint ahogy a találkozó utáni csalódottság is csak a kedélyeket borzolta. Ez utóbbi magyarázata pedig egyszerű, ugyanakkor korunk információs társadalmára sajnálatos módon annyira jellemző: abban a „holtidőben”, amely az ökumenikus istentisztelet vége és a sajtókonferencia kezdete előtt volt (s ahol a biztonsági intézkedések miatt a hivatalos delegáció tagjai még hosszú perceken keresztül ki sem jöhettek a templomból), a sajtó kétségbeesetten kapkodott lehetséges interjúalanyok után, hogy elsőként tudósítson az eseményekről. Először pedig azok a protestáns egyházi középvezetők akadtak mikrofon elé és adtak hangot hatalmas csalódottságuknak, akik sem a találkozó előkészítésében részt nem vettek, sem pedig a hivatalos delegáció tagjai nem voltak. Viszont mindazok, akik a tárgyalódelegáció vagy az előkészítő bizottság tagjaként tisztában voltak a még fennálló teológiai és hagyománybeli különbségekkel, irreális elvárásokat sem támasztottak a találkozóval szemben – ezért csalódottak sem lehettek. Ezért mondhatta Nikolaus Schneider egyházelnök, a Német Protestáns Egyház zsinatának novemberi ülésén, hogy a látogatást azért nem kell alábecsülni. Már maga az a tény, hogy a római katolikus egyház feje látogatásával megtisztelte a protestantizmus egyik jelentős emlékhelyét (éppen Luther római útját követően 500 évvel) üzenettel bír egy olyan világban, ahol a képek jelentése gyakran felülmúlja a szavak erejét. S bár a pápa katolikus reformközösségek sürgetésére vagy felfokozott protestáns elvárásokra reagálva nyilvánvalóvá tette Erfurtban, hogy számára a „hit nem tárgyalás kérdése”, amelynek tartalmát „a szekularizáció nyomására kellene közös kompromisszumokkal, előnyök és hátrányok mérlegelésével kialkudni”, azt azért határozottan le kell szögezni: ezt a protestánsok sem így gondolják! Mindenesetre úgy tűnik, hogy a római katolicizmus még mindig közelebb érzi magához a XVI. századi Ágoston-rendi szerzetest (Luthert), mint a mai protestantizmust, amelynek minduntalan erkölcsi relativizmusát szemére veti. És az is bizonyos, hogy az ortodox egyházakkal hamarabb lesz közös eucharisztia, mint a protestánsokkal, amelynek igazi kárvallottai maguk a vegyes házasságban élő katolikusok. Viszont azokat az ablakokat, amelyek már felnyíltak az ökumenikus törekvések horizontján, nem lehet lezárni többé: a helyi gyülekezeti szinten működő, igazi testvéri légkörben megélt ökumené nem fordítható vissza! Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy Joseph Ratzinger, az egykori regensburgi dogmatikaprofesszor nem (volt) ökumenéellenes; azt nagyon jól tudja, hogy „a pápaság és a katolikus egyház számára a nem-katolikus keresztyének kritikája olyan tüske marad, amely Péter szolgálatának mindinkább krisztusi mérce szerinti megvalósítására” kell, hogy ösztönözze Rómát. S az is igaz, hogy Ratzinger nem híve az elvtelen, saját profilokat és örökséget feladó kirakat-ökumenének. Mint ahogyan a prominens tübingeni protestáns teológusnak, Eberhard Jüngelnek egy gratuláló levélben írta: „a relativizmus világában… csak az I. parancsolathoz való hűség és a Krisztus Úr voltának feltétlen megvallása kapcsolhat bennünket össze.” Viszont Ratzinger a katolikus és (az ő szóhasználatában) a reformáció következtében előállt „egyházi közösségek” közötti teológiai különbségek pontos feltárásának és megnevezésének a teoretikusa, mert csak az igazság feltárásáért folytatott fáradhatatlan küzdelem vihet közelebb egymás jobb megértéséhez és a konstruktív párbeszédhez. Az ekkléziológiai alternatívát is nagyon precízen fogalmazza meg: Jézus Krisztus egyháza vagy a konfesszionális egyházak legitim sokféleségében létezik, ahol az egység csak lelki értelemben, a láthatatlan egyház (ecclesia invisibilis) sajátosságaként létezik; vagy pedig az egységet empirikusan kell érteni és csak Rómára (és a római egyházra) vonatkozik. Nyilvánvaló, hogy XVI. Benedek ez utóbbi mellett tör lándzsát, de lehet, hogy egy egyházvezetőt akkor tisztelünk leginkább, ha saját korábbi teológiai felismeréseire emlékeztetjük? És megtörténhet, hogy a katolicizmusban is tetten érhető lesz a reformátori felismerés, hogy a teológia az egyház kritikai funkciója?

III.

Németországi látogatásának utolsó állomásán, Freiburgban XVI. Benedek pápa olyan beszéddel zárta egyházi és világi vezetőkkel, valamint elkötelezett közéleti személyiségekkel való találkozásainak sorozatát, amely nem kevesebb értelmezésre, kritikára és a lehetséges következmények továbbgondolására adott okot, mint a korábbi felszólalásai. A több mint 1400 meghívott vendég előtt elmondott beszédében a freiburgi Konzerthausban élesen kritizálta a „világi mérték” szerinti egyházi reformtörekvéseket. Az egyházi struktúrákat és tisztségeket nem a világi elvárásokhoz és normákhoz kell hozzáigazítani – mondta −, sokkal inkább a „világtól való elidegenedésre” (Entweltlichung) van szükség. A történelem során az egyházat ért szekularizációs törekvéseket pozitívan értelmezte, mert az egyházi ingatlanok állami tulajdonba vétele, és a privilégiumoktól való megfosztása mindig az egyház lelki megújulásának lehetőségét és missziói lendületének fokozását eredményezte. Az anyagi és politikai terhektől megszabadult egyház hitelesebben tud odafordulni a világ felé − mondta. Első hallásra úgy tűnik, csak egyet érthetünk ezzel a megközelítéssel, hiszen a hiteles misszió feltétele valóban a lelki megújulás, s a magyar református teológusnak önkéntelenül is Ravasz László szavai jutnak eszébe, aki utolsó püspöki jelentésében az egyház megújulásának szükséges feltételeiről beszélt. Ezek a „specializálódás, koncentrálódás, spiritualizálódás, vagyis az egyháznak visszahúzódása legsajátosabb életterületére, az egyház munkájának a gyülekezeti élettevékenységként való gyakorlása, végül az egyház gyökeres átlelkesedése…” (Ravasz: XXVII. és utolsó püspöki jelentés, Budapest, 1948. május 11.).

Igen ám, de míg Ravasz intelmeinek társadalmi-politikai kontextusa az egyház létét fenyegető, egyre agresszívebben berendezkedő ateista kommunista államhatalom volt, amely nyílt sisakkal vette fel a harcot az ideológiai ellenséggel, a keresztyén egyházakkal szemben, addig XVI. Benedek beszédének színtere a világnézeti pluralizmust valló liberális jogállam. Méghozzá egy olyan országban, ahol az egyház elismert és elfogadott közjogi testület, és ahol a két nagy egyház, a katolikus és a protestáns együttvéve és intézményrendszerükkel együtt az állam után a legnagyobb munkaadó szerepét töltik be. Rossz nyelvek szerint a freiburgi beszédnek azok örültek volna leginkább, akik Berlinben tiltakozásul távol maradtak az országházból, és egyre hangosabban követelik az egyház és állam radikális szétválasztását. Ugyanis közelebbről a pápa nem részletezte, mit ért anyagi és politikai terheken, privilégiumokon – ebben az összefüggésben arra is gondolhatunk, hogy az egyház és állam jó kapcsolatának köszönhetően az egyház számára az állam hajtja be az egyházi adót, kötelező a vallásoktatás az állami iskolákban, a teológiák állami egyetemek fakultásaiként működnek, a katolikus és a protestáns szociális intézmények (a Caritas és Diakonia) nélkülözhetetlen szolgálatot végeznek a társadalom számára…

Erről kellene lemondani ahhoz, hogy az egyház újabb lendülettel forduljon a világ felé? És ha az egyház és állam kapcsolatrendszerében egy olyan fejlett gazdaságú és kultúrájú országban, mint Németország változás áll be, hogyan érinti majd ez a többi európai ország egyház−állam kapcsolatát? Egy ilyen törekvés nemcsak a józan értelem alapján int óvatosságra – teológiailag is aggályos, hiszen még emlékszünk arra az ekkléziológiai tévelygésre, amely a szocialista-kommunista államokon belül kísértette meg az egyházvezetést és a teológiai gondolkodást: egészségesre zsugorodni, amennyire csak lehet, majd ezután vállalni a missziót…

A német katolikus püspöki konferencia utólagos értékelése szerint nem így kell érteni a pápa szavait. De akkor hogyan? Tulajdonképpen ebben a beszédben is Ratzinger 1969-ben elmondott és leírt gondolatai köszönnek vissza (Ratzinger: Das neue Volk Gottes, Düsseldorf, 1969), mikor is az egykori professzor arra hívta fel a figyelmet, hogy „az egyház hosszú távon nem spórolhatja meg magának, hogy a világgal való átfedéseket lépésről lépésre le ne építse, és azzá ne váljon ami: a hívők közösségévé. Missziói ereje csak külső terheitől való megszabadulásának függvényében fog növekedni”. A „világtól való elidegenedés” alatt már akkor is az egyházi és politikai érdekszférák elválasztását értette, de míg a protestáns újszövetséges tudós, Rudolf Bultmann a 60-as években ezt a fogalmat (mely tulajdonképpen tőle származik) teológiai jelentéstartalommal alkalmazta, addig Ratzinger gyakorlati-politikai értelemben használta.

Nyilvánvaló, hogy amikor a római katolikus egyház feje beszél, nemcsak az európai, de a világméretű katolicizmusra is tekintettel kell lennie. A protestáns etika viszont mindig markánsabban igyekszik az „itt és most” aktuális követelményére felhívni a figyelmet, a kegyelem általi szabadulását felismerő krisztushívő ember konkrét felelősségére és döntéshelyzetére apellálni. Ezért az egyház és világ, hit és politika, egyház és közösségek, valamint az ökumené tekintetében a hangsúlyok máshová esnek, tartalmi kérdésekben is más-más véleményen lehetünk, s a jelek szerint ez még egy ideig így lesz! De ezeket a kérdéseket napjaink világméretű gazdasági és politikai eseményeinek kontextusában továbbra is fel kell tenni, és a lehetséges válaszokat keresni. Mégis van egy pont, ahol protestáns keresztyének gátlás nélkül fogadhatják el és adhatják tovább Róma püspökének sürgető felhívását (amit maga Luther is vallott): Istent keresni kell – és az Istennel való kapcsolatot nem pótolhatják a világ másfajta kötődései.

A totális amnézia világában pedig a keresztyénségnek/kereszténységnek időről időre emlékeztetni kell Európa népeit saját gyökereire, és hogy a jövendő e múlt ismerete nélkül elképzelhetetlen. A keresztyén vallás pedig, amely nem nélkülözheti a hit és az értelem szövetségét, még koránt sem idejétmúlt, krízisek által megtépázott világunkban!

Dr. Fazakas Sándor

Istent keresem

1Thessz 1

„...sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →