Októberi tavasz – egy kép meséje

2011. október 18., kedd

A régi fénykép repróján az ‘50-es évek jellegzetes ruhadarabjait viselő emberek, micisapkás és fejkendős gyerekek, nők és férfiak állnak Petőfi nemzeti zászlókkal teletűzdelt szobrának talapzatán, és figyelik a közöttük álló fiatalembert, aki egy papírról olvas fel épp valamit. Farkas Gyula amatőr fotós felvétele 1956. október 25-én készült Miskolcon, rajta Tóth-Máthé Miklós, az ismert református író fiatalkori énje szavalja a tömegnek forradalmi szerzeményét.


A Miskolchoz közeli Tiszalúc református lelkipásztorának húszéves, idősebb fia – érettségi után, színművészeti főiskolai felvételre várva – ebben és az ezt megelőző esztendőben a város hatalmas gyáróriásában, a Lenin Kohászati Művekben dolgozott figuránsként, azaz az üzemen belüli utakat építő brigád felmérő segédmunkásaként. A Budapesten október 23-án kitört forradalom híre is a megyeszékhelyen érte, ahonnét hazament szülőfalujába, és – ahogy mondja Tóth-Máthé Miklós – romantikus fiatalként Petőfinek képzelve magát megírt egy verset, amelynek a pontos szövegére már nem emlékszik, de arra igen, hogy nem kímélte benne sem Rákosit, sem az oroszokat.
A fiatalember október 25-én ment be ismét Miskolcra, ahol összetalálkozott egy barátjával, a cikkünk mellett szereplő kép szerzőjével, Farkas Gyula tanárral és annak egy kollegájával. A Petőfi-szoborhoz igyekeztek, ahol akkor lett vége a tüntetésnek, és a tömeg épp az egyetemre indult. Az ismerősök baráti heccelésére azonban még Tóth-Máthé Miklós is a zászlók alá lépett, és elkiáltotta magát: „Emberek, jöjjenek vissza, mondanivalóm van!” Néhány százan köré álltak, meghallgatták a költeményt, majd hujjogásban, éljenzésben törtek ki.

Nem dőlt el semmi


A barátok ezután elbúcsúztak egymástól, az ifjú „Petőfi” pedig az állomásra ment, mert késő délután faluja fiatalságának a felkérésére már otthon volt forradalmi szolgálata: a Nemzeti dalt és a Szózatot kellett elszavalnia a tiszalúci tüntetésen.
„Olyan lelkesítő volt az a pár nap, olyan fantasztikus hangulata volt annak, ahogy egyál­talán az emberek csak egymásra néztek, olyan erős összefogás érződött, hogy nem törődtünk a lehetséges következményekkel” – emlékezik vissza az idén hetvenöt esztendős íróember, aki a rendszerváltozás után a Figuránsok című regényében örökítette meg ezeknek a napoknak az élményeit. Azzal sem sokat törődött akkor, hogy vonatra szállás közben egy vadászkalapos úr jóindulatúan arra figyelmeztette: „Öcsém, jó volt az a vers, de vigyázz, még nem dőlt el semmi.” Végül a forradalom leverése után édesapja elővigyázatosságból elkérte tőle és elégette a vers kéziratát.
Isten tenyerén

„Isten velem volt. Meggyőződésem szerint az ő kegyelmének köszönhető, hogy nem ért retorzió” – hangsúlyozza Tóth-Máthé Miklós, aki azért később még került meleg helyzetekbe. 1957 májusában épp a város főutcáján sétálgatva élvezték a tavaszt egy lánnyal, amikor két pufajkás ráismert, és csak partnere lélekjelenléte, valamint egy épp arra járó rendőr jóindulata mentette meg a komolyabb bajtól. (A történet részleteiről Tóth-Máthé Miklós A kapualj című novellájában a Reformátusok Lapjának november 6-i számában olvashatnak majd.)
A következő eset már nyáron történt: hősünk levelet kapott a Színművészeti Főiskoláról, ahova időközben már fölvették, hogy „felvételi ügyének megbeszélése végett” jelenjen meg Budapesten. A színészjelölt miskolci fellépésének híre ide azonban nem jutott el. Csak a tiszalúci eseményekről faggatták. A helyi tanácselnök ugyanis arról tájékoztatta a főiskola vezetését, hogy Tóth-Máthé Miklós szervezte a helyi tüntetést. Persze ez nem volt igaz, a két elmondott hazafias költeményben pedig nem találhatott semmi kifogásolnivalót a bizottság. Arról nem is szólva, hogy az ifjú pusztán „szakmai kihívásból” vállalta a szereplést. Ezt is megúszta, bár a tudományos szocializmus tanára még harmadévesen is érzékeltette vele: „Tóth, maga ne szóljon semmit, tudjuk, hogy vaj van a fején.”

Bátorság és őszinteség


Tóth-Máthé Miklós nem tagadja: bár a rendszerváltozás szele húsz évvel ezelőtt megérintette, olyan katarzist mégsem érzett, mint az októberi tavasz idején. „Etalonként tekintek ‘56-ra, de tudom, sajnos sokak számára nem az. Nem úgy bánnak még ma sem a forradalmárokkal, ahogy azok megérdemelnék. Mikor szolgáltatunk végre igazi, megrendült köszönetet azoknak, akik meghaltak azért, hogy egyszer valamikor itt végre valami igaz, szép és igazán magyar lehessen?” – mereng el az író, majd hozzáteszi: ő a maga eszközeivel megpróbálta ezt. Még a kádári diktatúra idején is úgy próbált írni, hogy méltó maradjon a miskolci Petőfi-szobor alatt október 25-én verset szavaló fiatalember bátorságához és őszinteségéhez.

Kiss Sándor

Istent keresem

1Thessz 5,1–11

„...legyünk éberek és józanok!” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →