„Varga-betűk” – Beszélgetés Varga László nyugalmazott lelkésszel

2010. október 22., péntek

A magyarok a kiélezett helyzetekben képesek az összefogásra, ahogy ezt 1956-ban is bebizonyították – véli Varga László nyugalmazott erdélyi lelkipásztor.

A magyarok a kiélezett helyzetekben képesek az összefogásra, ahogy ezt 1956-ban is bebizonyították, és ahogy egy hasonló helyzetben ma is képesek lennének rá – véli Varga László nyugalmazott erdélyi lelkipásztor, akivel a forradalomról, börtönviselt múltjáról, teológiájáról és szolgálatairól beszélgettünk, és aki a szemtanú hitelességével számolt be az ötvennégy évvel ezelőtti eseményekről.

Hogyan került egy fiatal erdélyi lelkész 1956 őszén Budapestre?

1955-ben már megkezdődött az enyhülés Romániában, és ez folytatódott 1956-ban, így én is kaphattam útlevelet, az egyházamtól pedig néhány hónap tanulmányi szabadságot a doktori munkám megírásához.

Mi volt a téma?

Társadalmi kérdések az Újszövetségben. Ezen a témán dolgoztam a könyvtárban, mikor kitört a forradalom. Ebbe aztán azonnal én is belelendültem. Puskát nem vettem a kezembe, de igyekeztem mindenütt ott lenni, a mesebeli kiskakashoz hasonlóan mindent magamba szívni, hogy azután a tüzet majd otthon kieresszem, és mindenről tudósíthassak, amit átéltem. 

Mi már el sem tudjuk képzelni, mi is volt 1956, de az biztos, hogy ez olyan hatalmas erkölcsi tőkéje az országnak, amiből még nekünk, kései utódoknak is van fedezetünk. 

Nem is lehet elképzelni. Mert ilyen nem is történt addig soha, hogy mindössze kétszer huszonnégy óra alatt megszűnt volna egy rendszer a legkisebb faluban is. Van erre egy képem: amikor egy hatalmas jegenyének a tetejét egy drótkötéllel a földhöz láncolják, de az elpattan, és a fa újra felmagasodik, kettőt-hármat leng, azután megáll úgy, ahogy az Úristen megteremtette. Így állt helyre a magyar nép két-három nap alatt. Azt a mesebeli egységet nem lehet elképzelni.

Akkor meséljen róla, Laci bácsi!

Az utca emberének három témája volt, és teljes egységben mindenki ezt fújta: a ruszkikra nem haragszunk, csak menjenek haza; az ávósoknak felelni kell rablógyilkos tetteikért, de törvényes úton, bíróság elé kell őket állítani; ami pedig a többieket, a mieinket illette: ha a forradalom mellé állt, akár nyugatbarát volt, akár kommunista, nem számított. Ahogy az sem, vallásos-e vagy sem, mert az összefogás volt a fontos. Két párt megalakulásán is ott voltam. Persze szervezkedtek a kommunisták is, de nem volt jelentősége. Az volt a vélemény: lássuk, ki az a féleszű, aki még rájuk szavaz. Nagy Imre kommunista volt, de megbíztunk benne, mert becsületes ember volt. Aki viszont szemben állt a forradalommal, tudnia kellett, hogy az egész magyar néppel áll szembe, amire erkölcsileg nincs bocsánat. Ez volt az a híres egység, amit Európa megérzett, de megérteni nem tudta.

Miért?

Mert Magyarországon sem lehetett volna ezt két héttel korábban megérteni, olyan falrengető dolog volt! Világos volt mindenki előtt a cél: Magyarország legyen szabad!

Megfogalmazódott, hogy ez az „itt az idő…” pillanata? Volt ennek a megmozdulásnak valamiféle kairosz jellege?

Tudtuk, hogy ennek a kis országnak most ezt kell cselekednie, mert ez megrengeti majd az egész Szovjetuniót, és bizonyára követ bennünket a többi nép is. Csak hát amikor már Moszkvában is magyarbarát hangokat lehetett hallani, a szomszédaink, Prága és Bukarest telekürtölte a világot azzal, hogy Budapest utcáin fasiszta rablók garázdálkodnak. Sajnos igen sok volt az ellenségünk. Pedig hogy az elején mennyire rendben mentek a dolgok, az is jelzi, hogy maguk az ávósok jelentkeztek például Pongrátz Gergelyéknél a Corvin közben, hogy védjék meg őket. És a hajuk szála sem görbült meg. Igaz ugyan, néhány ávóst kivégeztek, de ezt jórészt az események irányváltása okozta.

A Kossuth tér?

Igen. A döntő pillanat az volt, amikor 25-én belelőttek a Parlament előtt a tárgyalni akaró tömegbe. Ott lett aztán véresen komoly a dolog. Addig játékszerű volt minden. Jönnek az oroszok, de mi majd kiseperjük őket, aztán majd kibékülünk. Viszont a lövések eldördülése után a kezek ökölbe szorultak, és onnantól lett véres a forradalom. 

Mit jelentett ez?

Jöttek a fiatalok a Széna térre vagy a Corvin közbe, fegyvert kértek, és beálltak a sorba. Aki elfáradt, hazament enni, megpihenni, majd másnap újra jött, mintha iskolába ment volna. Senki nem kérdezett, nem hívott, nem kényszerített senkit, mert ugyan ki merte volna magára vállalni a felelősséget? Jöttek maguktól a munkások, és főleg a munkásgyermekek.

Nem az egyetemisták?

Na, éppen ezt nehéz most elképzelni. Akkoriban ugyanis az egyetemeken 90%-nál is nagyobb arányban voltak a munkás- és szegényparaszti szülők gyermekei. Ők valóban elhitték, hogy ők lesznek az új vezetők. Akkor pedig kezükbe kell venniük a sorsuk irányítását. A munkásszülők pedig, amikor megtudták, hogy gyerekeik harcolnak, elővették a fegyvereket, és mindent, amivel csak segíteni tudtak. Ezt a forradalmat nem az urak csinálták. Természetesen az értelmiség is melléállt, de az sem véletlen, hogy a Csepel-szigetre nem tudtak bemenni az orosz tankok.

Az egyház hogyan volt jelen a forradalomban?

Mindenki átállt. Tíz nap alatt még a bélyeggyűjtők is rendezték soraikat. Kiszabadult Mindszenty József, és még ő is arról beszélt, hogy nem akarjuk vissza a földjeinket. Csakúgy, mint a kommunista Nagy Imre. Ez volt az egység. De ott voltam azon a gyűlésen is, amikor Ravasz Lászlót visszahívták. Püspöknek akarták, de ő a Kálvin téri lelkészséget vállalta egyelőre. Arról határoztak, hogy november 4-én minden szószéken a rádióból Ravasz László beszél majd. Erre azonban már nem kerülhetett sor az orosz tankok miatt. De ott voltam, amikor a református ifjúság is újjászerveződött a teológián.

Akik aztán kimentek harcolni?

Ezt nem tudni. A hősök névtelenek voltak. Találkoztam 13 éves fiúkkal, akik felugrottak a tank hátuljára, leszerelték a csákányt, s beütötték a benzines tartályt. Az egyiktől, miután megsebesült, a kórházban kérdeztem meg, honnan tudta, hogyan kell a tankot harcképtelenné tenni. Azt válaszolta: hát tanultuk, mit kell az imperialista amerikaiakkal csinálni… Hát igen, a munkáskölykök, a névtelen hősök. Persze amikor bevonult a kétszázezres hadsereg, azzal szemben már a nép is tehetetlen volt. De azért még két hétig folytak a harcok.

Értelmetlenül?

Nem teljesen. Már otthon hallottam a rádióban, az Amerika Hangján, hogy valaki beszólt: „Mi lesz, jöttök már? Mert mi már nem bírjuk a harcot!” 

Hittek az amerikaiakban?

Hát hogyne! Bíztunk abban, hogy majd mellénk állnak. Azt persze nem tudhattuk, hogy az ENSZ milyen gyenge lábakon áll, és azt sem, hogy az USA-ból már a harcok kezdetén elnöki telefon ment az oroszoknak, hogy ők nem szólnak bele.

Jelen lenni a forradalomban Budapesten – ez egy életre szóló élmény lehetett.

Éppen eléggé életre szóló, mivel életfogytiglanit kaptam érte.

Hogyan derült ez ki Romániában?

Abban az időben nálunk, Erdélyben, minden becsületes ember igyekezett valamit tenni a forradalomért. Mi egy memorandumot szerkesztettünk az ENSZ-hez. Mind a négyünket lecsukták. 

Az életfogytiglaniból hány évet töltött le?

Hetet. 

Hogyan szabadult ki?

Az amerikaiak azzal a feltétellel adtak pénzt Romániának, hogy minden politikai fogoly szabaduljon ki, és kapjon a végzettségének megfelelő állást. Viszont az is tény, hogy amikor kiengedtek, a családomról az égvilágon semmit sem tudtam.

A hét év alatt semmiféle hírt nem kapott róluk?

Egyszer láttam őket a névnapomon, a börtön ablakából kipillantva, nagyon távolról.

Hogyan lehetett azt kibírni? 

Az ember nem tudja elképzelni, hogy mi mindenre képes, csak amikor benne van. Sőt, több is volt ez, mint pusztán kibírás. Életformává vált. Ehhez azonban három dolog kellett. Hit, hogy magamat és a szeretteimet teljes mértékben Istenre tudjam bízni. A másik – nagyon érdekes – a humor volt, azon belül is leginkább az akasztófahumor válfaja. A harmadik pedig, hogy vállaltam valamit, aminek tudtam a következményeit, és ha már bekövetkezett, hát viseltem. 

Az, hogy miért engedte Isten – és hasonló vádak – nem törtek fel a szívében?

Nem. Sőt inkább némelyek azzal biztattak, hogy minél rosszabb nekünk, annál jobb lesz a magyaroknak odaát, mert a kiállásunknak meglesz az eredménye. Persze voltak köztünk olyanok is, akik azon sírtak, hogy ők az égvilágon semmit sem tettek, mégis börtönbe jutottak. Azokat azzal „vigasztaltuk”, hogy ha ‘56-ban nem tettetek semmit, akkor megérdemlitek, hogy ide kerültetek.

Voltak nagyon nehéz szakaszok?

Csak olyanok voltak. Sokan nem is bírták. Belebolondultak és belehaltak. Ha valaki naivul panaszkodott a bánásmód miatt, az őrök azt válaszolták: „Csak nem gondolod, hogy ez szanatórium? Nem az, mert itt meg fogtok dögleni!” 

Szóval volt minden: éhezés, fázás, betegség.

Ez vele jár. Olyan, mint hogy januárban hideg van.

Túl lehet élni, ha az ember környezete azt sugározza, hogy haljon meg?

Nem a környezetem, hanem az ajtón kívüliek üzenete volt ez. A cellatársak abban bíztak, hogy egy-két év múlva kiszabadulunk, mert az amerikaiak csinálnak valami értelmes dolgot. Mi pedig benn éltük a börtön mindennapi életét. Például előadásokat tartottunk. Mindenki becsületbeli kötelességének tartotta, hogy tanítsa másoknak azt, ami az ő szakmája. Így tanultam meg angolul. Habár én kivételes helyzetben voltam, mert a foglalkozásomat legalább úgy végezhettem, mint odakinn. Egy mérnöknek nem volt tennivalója a fogságban, de ott benn a legnagyobb szükség a lelkipásztorra volt. 

Hogyan tud lelkigondozni másokat az, aki maga is arra szorul?

Nagyon jól. Aki azt végzi, abban már maga is megkapja mindazt, amire neki szüksége van. 

Ezek a cellatársak románok vagy magyarok voltak?

Nyolcvan százalékban románok. Ők is „hazaárulók” voltak. Soha nem is képzeltem, hogy én, az egyszerű kis falusi pap ilyen előkelő társaságba keveredek: miniszterek, diplomaták, püspökök, vagyis az egész román értelmiség krémje ott volt benn, mert ők mind kommunistaellenesek voltak.

Elfogadták a románok is Laci bácsit, mint papot?

Sőt, kérték. De ott az embernek nagyon kellett vigyázni a rangjára, a becsületére, mert ha azt elvesztette, akkor vége volt mindennek. Atyának nem hívattattam magam, mint az ortodox papok, de ha egy új cellába kerültem, a legértelmesebbnek mindig megmondtam, hogy hívjon pásztornak. Ez akkora rangot adott nekem, hogy szabadon szolgálhattam. Így aztán a falmorze mindig tudtul adta, hogy „Varga pásztort” mikor hova költöztetik.

Nem voltak összezárva köztörvényesekkel?

Szó se lehetett róla. Azok urak voltak: csomagot kaptak, sétálhattak, ők főzték az ebédünket, és ették ki belőle mindazt, ami ehető volt. A gyilkosokat az őrök pártolták, nem úgy, mint minket.

És a magyaroknak milyen volt a helyzete?

A magyarok külön kolóniát alkottak minden cellában, és ami nagyon érdekes volt, veszekedés soha nem volt közöttünk a börtönben.

Ez nem jellemző ránk, s nem erről szól a mostani erdélyi közélet sem!

Ez a jellemző ránk. Ahogyan arról az ötvenhatos fiatalságról egy héttel korábban senki nem feltételezte, hogy képesek mindarra, amit tettek, hiszem, hogy hasonló helyzetben a mostani ifjúság is megtenné azt, amit tennie kell.

Ilyen reménységgel tekint akár a magyarországi vagy az erdélyi jövőre?

Az az érzésem, hogy az Úristennek van még mandátuma a magyarság számára, sőt még a nagyon nyomorúságos helyzetben lévő református egyház számára is.

Vajon mi lehet ez?

Nem tudom, próféta nem vagyok.

Pedig az „iskolája” megvan már hozzá…

A legnagyobb kínom a börtönben nem az éhezés volt, hanem a betűéhség. Hét évig egy betűt nem láttam. Volt ugyan egy szappantáblám, kőkeményre szárított, arra lehetett olykor angol szavakat, esetleg verset írni.

Biblia nélkül hogyan tudott prédikálni?

Nem azért voltam doktorandusz, hogy ne tudjam a Bibliát kívülről idézni. Meg aztán ott jöttem rá valami nagyon lényegesre. Arra, hogy a teológiai nyelvezetünk nem felel meg a mai embernek, mert nem érti a szent beszédet. Ott rá voltam kényszerülve, hogy megfogalmazzam a mai értelmiség nyelvén az örökérvényű üzenetet, református hitünk tanításait.

Ha summázni kellene a forradalmi tanulságokat, beleértve a börtönviselt múltat, mit tartana a legfontosabbnak?

Megmaradni keresztyénnek és magyarnak. Mert ezt tanultam az alatt a négy év alatt – a visszacsatoláskor – a Horthy-féle cserkészetben, és ehhez tartottam magam egész életemben. Tehát keresztyénnek, mert csak az Úristentől várhatjuk a jövőnket, és csak a keresztyén morál tudja megújítani a népünket. És magyarnak, mert az Úr annak teremtett, és akként kell helytállnunk. Ha ezt megtanulják a magyar fiatalok, akkor élni fognak, ha elnemzetköziesednek, akkor elpusztulunk, akár más népek is a történelem süllyesztőjében.

Vörös Éva

Istent keresem

2Tim 1,1–7

„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →