A legigazabb karácsony

Szívesen idéz magyar költőket, írókat. Honnan a lelkesedés a magyar irodalom és a költészet iránt?

Pápán kezdtem a középiskolát, ahol fantasztikus magyarnyelv- és irodalomtanárunk volt. Mindig másról beszélt, mint amiről szabadott vagy kellett volna – hiszen ekkor már a kiépülő kommunista diktatúra éveit éltük –, és azt ígérte nekünk: ha jól felelünk, ad nekünk olyan könyvet, amely „be van zárva”, vagyis tiltólistás, mint például Az ember tragédiája.

Ki volt még hasonló hatással önre a gyermekkorában?

Pozsonyban éltünk tizenhárom éves koromig. A nagyapám nagyon vallásos volt. Volt egy malma, óriási üzem kétszáz alkalmazottal, az egész országba szállították a lisztet. A református egyházközség oszlopos tagja volt. Cseklészen éltünk, Pozsonytól tizenöt kilométerre, és minden hónapban megkért egy diakonisszát, hogy jöjjön le egy hétre, és tartson mindennap bibliaórát az egész családnak. Ezen kötelező volt részt venni. Hat-hét éves koromban már én is kaptam feladatot: részleteket kellett olvasni a Bibliából, majd másnap elmondani, mit jelent nekünk. Minden vasárnap mentünk templomba. Mély hitemet neki köszönhetem, nagy áldás volt, amit kaptam tőle, végigkísérte az egész életemet. És nagyon jó szüleim voltak. Édesapám, bármennyire el volt foglalva, minden este társasjátékozott velem, édesanyám pedig gyönyörű mesekönyveket és szép zongoradarabokat, kottákat hozott. Fogadtak egy magyar tanárnőt, aki az unokatestvéreimet és engem tanított otthon, hetente kétszer pedig bevittek az egyetlen pozsonyi magyar iskolába, ahol levizsgáztattak, így tettük le az elemit. Gyönyörű gyermekkorom volt, annak ellenére, hogy a történelem már egészen korán beleszólt az életembe. 1939-ben úgy tudtuk, hogy visszacsatolják a falunkat Magyarországhoz. Tehetséges nagynéném, aki Bécsben tanult ruhatervezést, megvarrta selyemből a címeres magyar zászlót, és kitűzték a malomra. Az unokatestvéremnek és nekem pedig szép magyar ruhát készített, abban fogadtuk a katonákat virágcsokorral, és elmondtuk nekik: „Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem, / Magyar nótát dalolt a dajka felettem, / Magyarul tanított imádkozni anyám, / És szeretni téged, gyönyörű szép hazám!” De sajnos végül Cseklész helyett egy másik helységet csatoltak vissza, mi maradtunk Szlovákiában. Esterházy Jánosék is ebben a faluban éltek, ők is próbálták kapcsolataik révén a magyar ügyet támogatni, de nem sikerült.

A másik nagy ihletforrás a férje, akitől sokszor idéz. Hogyan ismerkedtek meg?

Amikor vége lett a háborúnak, és jött a lakosságcsere-egyezmény, a szüleimnek megsúgták, hogy el fogják kobozni a vagyonunkat, és munkatáborba küldik őket. A családi ügyvédünk megtudta, hogy a magyarországi Mihályiban van egy vízimalom, amelynek szlovák a tulajdonosa. Azt javasolta, próbáljunk meg cserélni. Édesanyám Amerikában született és nőtt fel, anyai nagyszüleim az első világháború után vándoroltak ki. Nagyapám nagyanyám halála után két huszonéves fiát és tizenéves édesanyámat hátrahagyva visszament Szlovákiába, ahol újra megnősült. Amikor anyám tizenkilenc éves lett, nagyapám meghívta őt magához; akkor ismerkedett meg a nagyon jóképű apámmal, össze is házasodtak. Anyám tehát Szlovákiában maradt, de nem veszítette el amerikai állampolgárságát, utána én is megkaptam azt. Apám azt javasolta, jöjjünk ki Amerikába a két nagybátyámhoz, akik akkor már Clevelandban éltek, és ha sikerül a malomcsere, visszamegyünk Magyarországra, ha nem, ő is kijön utánunk. Így egy évet Amerikában éltünk, itt jártunk iskolába a húgommal, és amikor apám 1948-ban megírta, hogy már újra magyar földön él, hajóra ültünk és hazamentünk. Velem egyidős unokatestvéremmel együtt kezdtem el járni a pápai református kollégiumba. Januárban tartottak egy jótékonysági tűzoltóbált, amelyre nagynéném megvarrta az első báli ruhámat. Amint beléptünk a terembe, egy nagyon magas fiatalember felkért, sokáig táncoltunk. Utána Laci visszament Sopronba, de kaptam tőle egy nagyon szépen fogalmazott levelet. Három évvel volt idősebb, az édesapja evangélikus esperes volt a szomszédos Vadosfán. A falunkban nem volt protestáns templom, mi is oda tartoztunk, szüleink ismerték egymást. Amikor mindketten otthon voltunk, mindig megkérdezte a szüleimet, meglátogathat-e. Nagyapám kertjében kiépítettek nekünk egy kis strandot a Rába partján, oda jöttek a fiatalok: nappal strandoltunk, este táncoltunk, zongoráztunk vagy együtt elmentünk a falusi búcsúba táncolni.

Mikor lett a nyári udvarlásokból házasság?

Sokáig más irányba vitt minket az élet, de összekötött bennünket a kapcsolattartás, a sok közös érdeklődés és az a bizonyos kis szikra. Gyerekként ismertem meg, de huszonegy éves felnőttként mondtam neki igent. Orvosnak készült, de nem vették fel osztályidegen édesapja miatt, így elment Tatára egy építkezésre. Egy év után munkásként jelentkezett az építészmérnöki karra Budapestre, így sikerült bejutnia. Én közben Győrbe, a Kazinczy Ferenc Leánygimnáziumba jártam. Irodalomszeretetem ellenére reálirányban tanultam tovább, kémia–fizika szakon. Amikor a budapesti Textilkutató Intézetbe kerültem, megint felvettük a kapcsolatot, és akkor már egyértelmű volt, hogy együtt maradunk. 1956. április 28-án esküdtünk meg. Apámék akkorra már mindent elvesztettek, Laci édesanyja megözvegyült, így csak a szűk család vett részt. Egy albérleti lakásban laktunk, egyik oldalon egy öreg nénin keresztül kellett a szobánkba jutni, a másik oldalon egy fürdőszobán keresztül, mégis boldogok voltunk. Sokat jártunk színházba, operába, nyáron a Balatonra. Laci együtt dolgozott a legjobb barátjával, Szittya Bélával, akinek feleségével én is életre szóló barátságot kötöttem. Örököltek egy házat, általában náluk töltöttük a legtöbb időt. Laciék Amerikából is tartották a kapcsolatot, irodalmi értékű levelezésüket nagy szeretettel őrzöm.

Hogyan menekültek Amerikába?

1956. október 23-án Laci visszament a Műegyetemre, majd elindult a diákokkal a Bem-szoborhoz. Nekem otthon kellett maradni, mert a szenest vártam. Közben kitört a forradalom, és Laci már azzal a hírrel jött haza este, hogy az utcák tele vannak halottakkal. Borzasztó volt. A forradalom szervezésében vagy a fegyveres harcokban nem vettünk részt, de a jelentősebb eseményekre kimentünk, ránk is lőttek. Az azt követő heteket Győrben és Vadosfán töltöttük, de Laci időnként felment Budapestre az irodájába, ahol figyelmeztették: ha nem menekül el, nagy bajba fog kerülni. Megbeszéltük a családdal. Laci édesanyja nem tudott jönni a másik két egyetemista fia miatt. Anyám kijött volna, de azt kértük, inkább mind a ketten maradjanak otthon. Nekünk semmilyen tervünk vagy célunk nem volt Amerikában, úgy menekültünk el, hogy amint lehet, visszatérünk. December elsején elindultunk. Egy ismerősünk éjjel motorbiciklivel egyesével elvitt minket egy földműveshez, akinek a földje már Ausztriában végződött. A bácsi vezetett át a határon, egy hosszú bottal ellenőrizve a lerakott aknákat. Az oroszok akkor már rakétáztak is, de szerencsére előbb jött a hang, utána a fény, volt időnk hasra feküdni. Egyszer csak szóltak: most már Ausztriában vagyunk. Ott álltunk a hideg éjszakában, otthontalanul, bizonytalanságban, a szabadságharc leverésének tudatával. Az osztrák vöröskeresztesek egy iskolaépületbe vittek, ahol nagyon sokan aludtak egy-egy teremben gumimatracokon. Laci egyik kollégája már ott élt Ausztriában, segített felvenni a kapcsolatot a konzulátussal is, hogy megszerezzük a kivándorlási engedélyt. Szűk hónap alatt sikerült, a Lutheránus Világszövetség lett a szponzorunk. Tudom, másoknak sokkal tovább tartott a várakozás, de nekem ez is nagyon hosszú volt…

Hogyan kezdődött az életük Amerikában?

Két hétig voltunk a Camp Kilmer táborban, New Yorkban, utána kaptunk vonatjegyet Clevelandbe. Egy ruhában és egy kabátban érkeztünk, egy kis kartondobozban az összes vagyonunkkal. Vártak anyám testvérei, akik vasárnap elvittek az evangélikus templomba, ahol el kellett mondani, kinek mi a foglalkozása, mihez ért. Egy építész rögtön odajött Lacihoz, hétfőn el is vitte a vállalkozásához, kedden már volt állása. Rajzolónak vették fel, mert először meg kellett tanulnia az eltérő mértékegységeket és a nyelvet is. Én jobban tudtam angolul, anyám tanítgatott, így két hónap múlva már egy kutatóintézetben dolgoztam. Nem gondoltuk volna, hogy a szakmánkban fogunk elhelyezkedni; azt hittük, takarítani fogunk. A templom bérelt nekünk egy padláslakást. Vettünk egy kinyitható heverőt, egy asztalt négy székkel és néhány edényt. A rokonok kölcsönadtak egy porszívót. A kádban mostam. Nyáron a hőségben a házinéni nem engedte meg, hogy kinyissuk az ablakot, „nehogy a tornádó elvigye a házat”, úgyhogy minden vasárnap autóbusszal elmentünk a legközelebbi moziba, akármit játszottak, mert ott hűvös volt…

Közben nagyon sok barátjuk lett.

Igen, akik kijöttek, hasonlóan szegények voltak, összefogtunk. Amikor a második gyermekünk, Barbara megszületett, vettünk egy házat Brecksville-ben, az itteni kutatóintézetben dolgoztam. Anyám többször is ki tudott jönni látogatóba, bár nehéz volt apámat otthon hagynia. Egyszer apámat is kihozattuk. 1968-ban jutottunk először haza. Csodálatos érzés volt magyar földre lépni, utána gyakran mentünk, annak ellenére, hogy figyeltek bennünket. Erős honvágyunk volt, hiányzott a család, és a levelezés akkoriban olyan lassan ment… De a hazaköltözés a rendszerváltásig nem jöhetett szóba, utána meg már késő volt: nem tudtuk volna elölről kezdeni. Laci úgy érezte, többet tud Magyarországért tenni innen, mint ha hazaköltözne. 1990-ben Antall József lett a miniszterelnök, 1991-ben kijött Amerikába, Clevelandben négyszáz ember várta, Laci mutatta be és köszöntötte őt. 1993. március 18-án kinevezték tiszteletbeli clevelandi konzulnak; övé volt az első ilyen tisztség Amerikában, amelyet haláláig, közel harminc évig viselt.

Mi mindennek volt ez köszönhető? Hogyan lett a házuk időközben magyar szellemi központ?

Legelőször 1971 novemberében jött egy erdélyi csapat: Sütő András, Kányádi Sándor, Farkas Árpád és több színész. Püski Sándor, akinek volt egy kis könyvesboltja New Yorkban, küldte őket hozzánk busszal, és mi felkaroltuk őket. Laci és Gyékényesi Gyurka költő fogadták őket. Utána Laci is sok ilyen utat szervezett nekik és másoknak is. Vendégkönyvünk a hetvenes évek elejétől 1990-ig nyolcvankét bejegyzést tartalmaz. Ezek az alkalmak erős honvágyunkon is segítettek, mi is nagyon feltöltődtünk tőlük, és barátság lett szinte minden ilyen kapcsolatból. Az erdélyiek után jött Csoóri Sándor, Czine Mihály, Görömbei András, Pomogáts Béla, Für Lajos, Csurka István, de sok felvidéki is megfordult nálunk, például Püspöki Nagy Péter, Duray Miklós, Dobos László. Utóbbival különösen közeli barátságba kerültünk. Évente találkoztunk, szeretettel őrzöm csodálatos leveleit. De nem mindenki nézte őket jó szemmel; sokan azt hitték: akik otthonról jönnek, mind kommunisták. Szegényeket otthon is megbüntették ezekért az utakért. Volt, amikor a templom kölcsönadott egy termet, de gyakran nálunk zajlottak ezek az események, miután ezt a nagy házat megvettük, ahol már sok ember elfért. Nem hivalkodó, árad belőle a melegség és a természetesség: a sok ablak behozza a természetet. Közös életünk során a fontos kérdésekben általában Laci döntött, de ehhez én ragaszkodtam. Amikor élete végén kerekesszékbe kényszerült, ő is hálás lett érte, mert itthon ápolhattuk, és könnyen ki tudott menni az udvarra. Azt mondta: ez a mi paradicsomunk.

Férje gondnoka lett a Magyar Baráti Közösségnek. Hogyan váltak a diaszpóra szellemi motorjává?

Az Itt-ott értelmiségi találkozókat szervező Magyar Baráti Közösség (MBK) úgy indult, hogy az 1960-as évek vége felé sok fiatal értelmiségi magyarral találkoztunk, akiket ugyanaz foglalkoztatott: a menekültállapot bizonytalansága. A különböző emigrációs ifjúsági megmozdulásokon nem látták az amerikai magyar lét hosszú távú perspektíváját. „Amíg az emigrációs mentalitás csak két utat hagy nyitva, a hazatérést vagy beolvadást, addig a szórványlelkület a külföldi megmaradást tette lehetségessé. A szórványmentalitás a magyarság értelmét a népi-nemzeti értékekben találja meg, és ezeket az egész világtérségben szorgalmazza. Nem szigetelődik el sem a világtól, sem a jelen Magyarországtól, hanem szem előtt tartja a fejleményeket mindkettőben; épít és fenntart kapcsolatokat mindenfele. Nem ragaszkodik görcsösen a múlthoz, hanem állandó útkeresésben vesz részt népe fejlődése érdekében. A szórványmentalitás kell hogy leváltsa a meddő és merev emigrációs lelkületet” – hirdették akkoriban. A „határtalan haza” gondolata fogalmazódott meg tehát: „Ahol egy magyar van, ott van Magyarország, bárhol legyen az. Nem vagyunk határok közé szorítva. A mi magyarságunk világszerte létező nemzeti hitközösség, amelyet ott szolgál minden egyes magyar, ahol épp tartózkodik.” A szorosabb kapcsolattartás céljából évi egyhetes közösségi együttlét kezdődött 1973-ban Laci szervezésében, amely három év után a Reménység tavához (Ohio állam) költözött. A magyar szellemi élet több száz képviselője megfordult ott, és utána nálunk. Eleinte háromszázan is részt vettek. Viszont a rendszerváltozás után az is megváltozott, a kapcsolattartás könnyebb lett, az érdeklődés megcsappant…

Házuk viszont a rendszerváltás után is sűrűn látogatott szellemi központ maradt.

A kilencvenes évek elejétől vendégül láttuk az Egyesült Államok USIA és USAID programjai által támogatott magyarországi és határon túli magyar szakmai és politikai szervezeteket és egyéneket: polgármestereket, egyetemi küldötteket, gazdasági vezetőket, továbbá többek között Entz Gézát, Granasztói Györgyöt, Romániából Frunda Györgyöt, Tokay Györgyöt, Jugoszláviából Kasza Józsefet, Józsa Lászlót, Szlovákiából Gyurcsík Ivánt. A vendéglátások elismeréseként a Cleveland Council on World Affair szervezet ünnepélyes oklevél elismerésben részesített mindkettőnket. 1999 májusában Magyarország belépett a NATO-ba, aminek előzményeként 1993 augusztusában az amerikai hadügyminisztérium a clevelandi Nemzeti Gárdát kérte fel a magyar hadsereg felkészítésének koordinálására, mi pedig háromszor fogadtuk a magyar és amerikai törzstiszti delegációt, amiért Ohio állam az Ohio Distinguished Service Awarddal tüntetett ki minket. 2000 márciusában Pokorni Zoltán oktatásügyi miniszter és küldöttsége járt itt, nálunk is. 2002. szeptember 18-án Mádl Ferenc köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntette ki Lacit a magyarság érdekében végzett tevékenységéért. 2003. május 26-án Pro Auxilio Civium Hungarorum emlékérem kitüntetésben részesült a magyar külügyminisztertől. 2004. október 23-án a szónokként Clevelandbe látogató Orbán Viktor is nálunk vacsorázott. A magyar miniszterelnökkel 1998 szeptemberében is találkoztunk Washingtonban. Laci az MBK gondnoksága mellett a Clevelandi Magyar Klub háromszoros elnöke, az Amerikai Magyar Szövetség igazgatói tanácsának elnöke és az Amerikai Magyar Koalíció kuratóriumi tagja is volt.

Kétszer is kaptak közös elismerést, de férje minden kitüntetése mögött ott állt ön is. Mondjon néhány szót most arról a vállalkozásról is, amelynek sokáig ön volt a vezetője, és a férje támogatta a háttérből.

Laci két templomot is épített Chicagóban, és egyszer elvitt engem is oda. Pont a házassági évfordulónk volt, ezért elkísért egy ékszerüzletbe, hogy vegyen nekem egy szép gyűrűt az egyedi, csodás ékszerekből. Kinyomoztuk az ékszerész címét, akivel összebarátkoztunk. Laci javaslatára vettünk néhány ékszert, később nyitottunk egy kis üzletet egy új bevásárlóközpontban. Ez negyven éve történt, ma már van saját épületünk, stúdiónk, aranyművesünk, nemzetközi tervezőkkel dolgozunk. Eleinte nagyon nehéz volt; ha tudtam volna, nem vágtam volna bele. Reggel 10-től este 9-ig nyitva kellett lenni, és sok kockázattal járt. Szerencsére nem kerültem nagyobb bajba egyszer sem. Barbara még diákként kapcsolódott be. Laci azt akarta, hogy folytassa az építészetet, de miután lányunk egy nyarat gyakornokként nála töltött, nemet mondott. Az egyetemen üzletet és programozást, férje pénzügyet tanult, ez nagyon jó kombináció, kitűnően tudják hasznosítani. Sokáig remekül együtt dolgoztunk, aztán átvette az üzletet.

Nemcsak háziasszonyként, hanem szellemi társként is mindvégig férje mellett/mögött állt. Ez nem volt mindig könnyű, jól sejtem? És most nem elsősorban férje utolsó, betegen töltött éveire gondolok.

Amikor kijöttünk Amerikába, Laci mindkét veséjét megtámadta a betegség, nem lehetett gyógyítani. Én rengeteget imádkoztam az Úristenhez: ne engedje elmenni, hiszen most kezdtük el az életünket az Újvilágban. A baj teljesen megszűnt, megnyugodott a veséje, normális életet élhetett, amíg el nem végezte a dolgát. Ez csoda volt, hiszen az orvos egyáltalán nem biztatott bennünket, mégis majdnem kilencvenéves koráig élt. Mindent, amit a magyarságért tett, különösen a találkozásokat, én is nagyon átéltem és szerettem, ahogy sütni-főzni is. Barátai az én barátaim is voltak. Tudtam: ha csak az építészettel foglalkozna, anyagilag jobban állnánk, de egyetértettem azzal, hogy ez óriási kincs, amely többet ér nekünk a vagyonnál. Voltak olyan dolgai is, amelyekkel nem értettem egyet, mégis támogattam. Például szeretett vadászni, és a mi négyholdas területünkön rengeteg őz élt. Sajnáltam őket; csak azért bocsátottam meg neki, mert tudtam: jótékonysági célra megy. Ezeket a vacsorákat Laciék öten szervezték, mindenki mást készített, én főztem a húsgombóclevest. Az öt férfi öltönyben, fehér kesztyűben tálalt fel a nagyon gazdag amerikaiaknak, mi, asszonyok mosogattunk. Tíz vendégnek háromezer dollárba került a komplett vacsora, de ilyenkor három újabb vacsorát is megrendeltek. Az már komoly pénznek számított, azon vettünk például parabolaantennákat Erdélybe, Magyarországra iskoláknak számítógépeket, kórházaknak gyógyszereket és eszközöket. Ezért nem tiltakoztam, amikor Laci illegálisan őzet lőtt, sőt segítettem neki a garázsban utána feldolgozni. Amikor a Clevelandi Magyar Klub elnöke volt, szeretett volna mindenen spórolni: kiküldött a rétre vadvirágot szedni, hogy azzal díszítsük az asztalokat, pedig illegális volt az is. Vagy kijelentette: süss gyorsan öt tortát – és én megtettem. Karizmatikus ember volt, és szerencsés, mert én szót fogadtam. Amikor láttam az értelmét, megtettem, amit kért. Összekötött minden, amit átéltünk. Azért is olyan nehéz nélküle… Most azért imádkozom, hogy legalább addig éljek, amíg feldolgozzuk a hagyatékát. Örök hálával tartozom lányaimnak és unokáimnak, mert végtelen szeretettel és állandó gondoskodással vesznek körül: napi kapcsolatban vagyunk, minden vasárnap együtt vacsorázik az egész család.