előző nap

„Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr,” 2Sám 16,5–14

5 Amikor Dávid király Bahúrím mellé ért, kijött onnan egy ember, aki Saul rokonságából való volt, név szerint Simí, Gérá fia, és amint ment, egyre ócsárolta őket. 6 Sőt kővel hajigálta Dávidot és Dávid király embereit, bár jobbról és balról ott volt az egész hadinép és az egész testőrség. 7 Simí így szidalmazta őt: Gyere csak, gyere, te vérengző, elvetemült ember! 8 Megtorolja rajtad az Úr Saul házának minden kiontott vérét, aki helyett te király lettél, és odaadta az Úr a királyságot fiadnak, Absolonnak. Most te kerültél bajba, mert vérengző ember vagy! 9 Akkor ezt mondta a királynak Abísaj, Cerújá fia: Hogy meri ócsárolni az én uramat, királyomat ez a döglött kutya?! Hadd menjek oda, hogy levágjam a fejét! 10 A király azonban ezt mondta: Nem rám és nem rátok tartozik ez, Cerújá fiai. Mert ha ócsárol, és ha az Úr mondta neki, hogy ócsárolja Dávidot, akkor ki mondhatná neki: Miért tetted ezt? 11 Majd ezt mondta Dávid Abísajnak és összes emberének: Ha még a fiam is az életemre tör, aki pedig az én véremből származik, mennyivel inkább ez a benjámini! Hagyjátok, hadd ócsároljon, hiszen az Úr parancsolta neki. 12 Bárcsak rám tekintene nyomorúságomban az Úr, és javamra fordítaná azt, hogy ma ócsároltak engem! 13 Dávid továbbment embereivel az úton, Simí pedig vele átellenben a hegyoldalon menve egyre ócsárolta, kövekkel dobálta, és port szórt feléje. 14 Így jutott el a király és a vele levő hadinép fáradtan a Jordánhoz, és ott pihenőt tartottak.

Bibliaolvasó kalauz – Lenkey István igemagyarázata

Dávid alázata és önuralma egészen elkápráztató. Lenne lehetősége, hogy szidalmazójába belefojtsa a szót, de nem teszi. Kész alázattal magára venni Isten büntetését, és elszenvedni mindazt a fájdalmat, ami együtt jár ezzel. Nem kezdi el magyarázni, hogy ő nem is véreskezű, nem kezd vitába a szidalmazóval, és nem is mutogat rá vissza. Csendben tűri a szitkokat, és bízik abban, hogy Isten majd igazságot tesz. Bár mi is tudnánk ilyen erősek lenni!

RÉ 2 MRÉ 2

„…Isten Lelkével van felírva; és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.” 2Korinthus 3,1–3

1 Elkezdjük-e ismét ajánlani önmagunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek, hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre? 2 A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. 3 Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva, és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.

Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata

(3) „…Isten Lelkével van felírva; és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira.” (2Korinthus 3,1–3)

A megváltás örömhíre azok számára hír, mégpedig a világ legnagyobb örömhíre, akiknek szívébe Isten az evangéliumot, Szentlelke által, felírta. Minden más felirat elfelejtődhet levéltárak rengetegében, megfakulhat, eltűnhet; ez üdvösségesen megmarad. Mivel ezt az örömhírt Isten írta fel a szívünkbe, ezért annak örökségére Isten a garancia, vagyis nem tőlünk függ a maradandósága. Isten beírt minket az Élet könyvébe. Akkor is megmaradunk az Isten megváltó szeretetében, ha próbatételeink vannak az életben, ha mélypontokat tapasztalunk a hitben, ha a szívünk elnehezedett, ha az értelmünk megkopott (3).

A megváltás örömhíre csak kegyelem által, hitben járva érvényes. Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy sokaknak ez nem hír, nem tudnak vele mit kezdeni, nem értik, megbotránkoznak rajta. A mi feladatunk csupán annyi, hogy mindenkor hirdessük és éljük az evangéliumot. Az Úr pedig hatalmasan cselekszik majd az emberek között. Lám, az apostol megérkezett a hatalmas, sokszínű Korinthusba, a görög bölcselet és okoskodás egyik fellegvárába, ahol Jézus Krisztus evangéliumának emberileg semmi esélye sem lett volna. Az apostol szólt, először a zsidóknak, majd mindenkinek, és az Úr cselekedett, így gyülekezet jött létre a városban (2). Persze, nem volt könnyű Korinthusban Jézus Krisztus evangéliumát hirdetni (Cselekedetek 18,1–17), a gyülekezet megalakulása után is sok nehézséggel kellett megküzdeni; de Isten a bajok által is cselekszik. Az Ő hatalma a garancia.

Az élő Isten cselekvő, szabadító hatalmára mutat az apostol, amikor kétségbe vonják szolgálatát: az Úr cselekedett itt, ennek bizonysága maga a korinthusi gyülekezet. Pál nem magát védi, nem az eredményeire mutogat, hanem arról a hatalmas Istenről tesz bizonyságot, aki munkált általa. Pál nem önmagát ajánlja, hanem arra az Úrra mutat, aki ajánlja őt magát is. De jó tudni, hogy ebben a világban, ahol folyamatosan önmagunkat kell prezentálni, ajánlgatni; egyszerre legjobb voltunkat bizonygatni és védekezni; ott az Isten gyermekeit maga az Úr ajánlja, akkor is, ha emberileg már nem kellünk senkinek. Az Úr ajánlólevele örökre és üdvösségre szól (1).