„Itt van misszióm, nem kell Indiáig mennem”

Hogyan lett lelkész, és hogyan került ki Amerikába?

Kaposváron születtem 1931-ben. Apám katonaorvos volt, 1944-ben Nagykanizsára helyezték át a frontról. Akkoriban már az oroszok közeledtek oda, így a kórház egész felszerelését vasúti vagonokra rakták, ezért hívtuk kórházvonatnak. Először úgy volt, hogy Szombathelyen fogadnak bennünket, de végül Németországba menekítettek minket mindenestül. Tíz nap vonatozás után Nürnbergtől északra, egy Kronach nevű kisvárosban rakodtunk ki; ott is magyar katonakórházként működtünk, amely magyar sebesülteket kezelt. Édesapám Csomasz Tóth Kálmán református lelkészt, édesanyám húgának férjét nevezte ki kórházi lelkésznek. Ők is velünk laktak abban az iskolai teremben, ahova Kronachban először elhelyeztek, és az ő igehirdetéseire jártunk. Később kiutaltak nekünk egy lakást, nem kellett menekülttáborba mennünk. Én jártam hittanórára Magyarországon is, de amikor az amerikai bombázók röpködtek fölöttünk, elkezdtem olvasni a Bibliát. Nagyon fontos lett számomra biztos szellemi táplálékot nyerni a bizonytalanságban, távol a hazánktól, idegen nyelvű környezetben.

És a Biblia adott válaszokat a tizenhárom éves fiatalembernek? Megbeszélte valakivel az olvasottakat?

A Biblia adott válaszokat, igen. Azt, hogy Isten nemcsak létezik, hanem törődik is velünk. És ez nem attól függ, hogy valaki milyen erős. A mindenható Istentől függ minden. Édesanyámmal beszélgettem ezekről a témákról, mellette lettem bibliaolvasó, és végigolvastam sok olyan részt, amelyről azelőtt nem is tudtam, hogy benne van a Szentírásban. De nem akkor döntöttem el, hogy lelkipásztor leszek; az később történt, Amerikában, ahova tizenhét-tizennyolc évesen kerültem. Azok a rokonaink voltak a szponzoraink és hívtak meg minket a bevándorlási eljárásban, akik már hosszú évekkel korábban kivándoroltak oda, de még így is négy évet kellett várnunk Németországban, amíg kijutottunk.

Mikor és hogyan talált rá a hivatására?

Én evangélikusnak indultam, mert apám ehhez az egyházhoz tartozott. Mérnöknek tanultam, akkoriban még nem voltam kész arra, hogy lelkész legyek. Egy detroiti katolikus egyetemre jártam, két év után átmentem a michigani egyetemre, ott kaptam meg a mérnöki diplomámat. Egy nyugdíjas református lelkészházaspárnál laktam, akik saját házuk szobáit adták ki diákoknak. Istenfélő, hívő emberek voltak, különösen a feleség, aki missziós lelkületű asszony volt. Ő foglalkozott velem, hozott nekem angol nyelvű Bibliát, azt olvastam, és közben hallgattam a rádión Billy Grahamet, aki azt hangsúlyozta, hogy a hitünket, a bizalmunkat Jézus Krisztusba kell helyeznünk. Ez döntés kérdése: átadjuk-e az életünket és őrá bízzuk magunkat, vagy pedig mi akarjuk őt használni a saját önző céljainkra. Mindez nagy hatással volt rám, a Biblia olvasásával együtt, amit folytattam az egyetemen is. Ott meg azt olvastam, hogy hit által fogadjuk el Jézus Krisztust megváltónknak, és hogy Krisztus az, aki a kereszten megfizetett a bűneinkért, azaz elszenvedte azt a büntetést, amelyet mi érdemeltünk. És fogadjuk el, hogy ő a mi Megváltónk, aki a vérével valóban eleget tett értünk, és kegyelemből adja, nem azért, mintha mi megérdemeltük volna azt az örök életet, a mennyei áldást.

A tanítást a huszonéves fiatalember addig hallgatta, amíg úgy döntött, mégsem mérnök lesz?

Augusztusban befejeztem a mérnöki egyetemet, és szeptember legelején már a vonaton ültem, mentem a teológiára, amely három évig tartott. Először úgy volt, hogy misszióba megyek külföldre, talán Indiába. Sokfelé szükség van misszionáriusokra. De a teológia elvégzése után hazakerültem a szülői házunkba, a Michigan állambeli Kalamazooba. Szüleim a helyi magyar református gyülekezet tagjai voltak, én is elkezdtem oda járni, és láttam, hogy ezeknek az embereknek milyen nagy szükségük van a lelki életre. Szokásból járnak a templomba, tradíciókat tartanak be, de nincs igazi lelki életük. Így lettem református magyar lelkész. Rájöttem, itt van misszióm, nem kell továbbmenni.

Hogyan és mikor került Clevelandba, és mit tapasztalt itt akkor?

Mintegy három évig éltem Michiganben, utána következett Gary, Chicago közelében, ahol az óriási acélművek vannak. Ott is volt akkoriban egy magyar gyülekezet, most már nincs meg, de akkor templomot is építettünk. Leégett a korábbi, és akkor felépítettünk egy szép kis épületet. Sajnos már az sincs meg, mert a magyar egyházak valahogy nem tudják megtartani a fiatalságot a gyülekezetekben. Onnan 1968-ban hívtak meg Clevelandbe, az úgynevezett First Hungarian Presbyterian Churchbe. Az akkori magyar utcában, a Buckeye Roadon volt egy kisebb presbiteriánus és egy nagy református templom is, ahol sokáig Szabó István volt a lelkész. Mindkét egyház tulajdonképpen református, a presbiteriánusoknak is református teológiájuk van. Emellett volt a közelben egy evangélikus és két katolikus templom is, mindegyik magyar. Akkoriban, a hatvanas években még pezsgő élet folyt a Buckeye Roadon: üzletek, vendéglők, egész magyar kolónia élt ott.

Hogyan alakult a két református gyülekezet létszáma és sorsa?

A gyülekezeteknek nagyon szép látogatottsága volt. Az emberek gyalog jártak a templomokba. Jártak távolról is, autóval, de a java onnan jött, helyből. Én ilyesmit korábban még nem láttam. A nagyobb istentiszteletre – amely a magyar volt, nem az angol – százötvenen is eljöttek a kisebb templomba, nagyobb ünnepen kétszázan. A nagytemplomba még többen. És egy ideig mind a két templomot fenn tudták tartani, bár évről évre nehezebben. Végül 1988-ban egyesült a két református egyház, azaz mi átmentünk, beolvadtunk a nagytemplomba. Szabó István akkor már nyugdíjban volt, bár sokáig, százkét éves koráig élt még. Kilencven év körül volt eleve, amikor visszavonult. Utódja Szilágyi István lett. Mi jó barátságban voltunk, és sok beszélgetés után a két gyülekezet vezetősége összeült, beszélgettünk és imádkoztunk, majd megtörtént az egyesülés. Fél évig átmeneti helyzet volt, bár már oda jártunk a nagytemplomba, de Szilágyi lemondott, egy angol gyülekezet lelkésze lett, és így lettem én az egyesült gyülekezeté. De akkorra már nagyon megfogyatkozott a magyarság a Buckeye Roadon; egyre nőtt a bűnözés, és nem csak az utcán, a környék lakásaiban és üzleteiben is gyakoriak lettek a fegyveres betörések. Az emberek féltek, sokan elköltöztek, így a nagytemplomban is megfogyatkozott a gyülekezet. Nagyobb ünnepekkor százon felül voltunk, de vasárnaponként már csak általában nyolcvanan. Ezért végül a templom is elköltözött. 1992-ben épült meg az új épület első szárnya az új helyen, a külvárosban. Utána már lehetett költözni, mert volt hová. Az építkezés a következő években is folytatódott: először a templom, utána a nagyterem, és ebben a folyamatban én mindvégig jelen voltam lelkészként. 1996-ban mentem nyugdíjba.

Huszonnyolc hosszú év clevelandi lelkészként, mélyreható változásokkal és nehéz döntésekkel. Hogyan élte meg ön és a közösség? Hogy sikerült egyáltalán megtartani a gyülekezetet?

Jó kérdés, sokszor foglalkoztatott bennünket, hogyan lehet, hogyan kellene továbblépni. Merthogy voltak emberek, akiknek más volt a gondolkozásuk. Nemcsak az építkezéssel, hanem a lelki élettel kapcsolatban is. Ők inkább szórakozni jártak volna a templomba. Ebédekre, meg egyéb társas eseményekre, ami persze jó, szívesen fogadjuk, de ha csak ezért jön, akkor a lényeget nem tudja elsajátítani. Ez volt a súrlódások egyik oka a gyülekezetben. Én a lelki dolgokat részesítettem előnyben, de voltak, akiket ez nem érdekelt annyira. Tartottunk bibliaórákat is, nem csak a vasárnapi istentiszteletet. Az emberek ott elmondták a gondjaikat, és közösen imádkoztunk értük. Az istentiszteleten van egy kötelező, formális sorrend, imádság, bibliaolvasás és így tovább, de a bibliaórákon, a házaknál jól elbeszélgettünk, és imádkoztunk egymásért. Voltak, akiknek komolyabb problémáik voltak, hitbeli problémáik is, amelyek így megoldódtak, mert a Szentírást vettük alapul, és azt hangsúlyoztuk, amit a Biblia mond.

Mennyire jelentett kihívást a növekvő kétnyelvűség?

A magyarul beszélő első generációs bevándorlók és a jellemzően angolul beszélő leszármazottak között mindig is volt egy kis eltérés, de ez sosem volt olyan nagy, hogy ne lehetett volna áthidalni. Ez a nyelvi akadály mindenhol probléma lehet a gyülekezeteinkben, tehát mindig kell vele foglalkozni. Nálunk Szabó István hatására elég jól kijöttek egymással a magyarul és angolul beszélők. Két külön közösség volt, és én is mindkét közösség lelkésze voltam, nem tudtam egybeterelni őket, de azt mindig tiszteletben tartottuk, hogy valaki azon a nyelven hallgassa az Igét, amelyen megérti. A kétnyelvűség tehát elválaszt, fal, de a lelki különbségek voltak a fontosabbak. És persze ott voltak az anyagi problémák, amelyek mindig nagy összekülönbözést tudnak okozni. Mindemellett, azt hiszem, sokan megbecsülték, hogy az egyházunkat együtt megmentettük, az Úristen megsegített bennünket. De őszintén bevallom, én nagyon kimerülten mentem nyugdíjba. Akkoriban a fiam indított itt, Cleveland nyugati oldalán egy komoly gyülekezetet, karizmatikus behatással, és amikor majdnem elértem a hatvanötödik évemet, arra gondoltam, hogy békességben fogok elválni a környezettől, és hamarosan nyugdíjba mehetek, mert nem lesz veszekedés a különböző elgondolások miatt.

De nem a fia követte, igaz? Nyugdíjazott lelkészként is foglalkozott a templom ügyeivel?

Utánam elég viharos időszak következett, sok váltással, amíg meg nem érkeztek Krasznaiék. Mi korábban már találkoztunk Magyarországon, amikor ők még ott éltek, 2000 körül. Volt ott egy egyetemi hívő kör, a Timóteus Társaság, Krasznaiék abban a közösségben voltak aktívak, és akkor találkoztunk, amikor az egyik konferenciájukra mentünk haza. Részt vettünk azon a bibliaórán is, amelyet a feleség, Bea tartott az egyetemistáknak. Akkor még nem esett szó Amerikáról, én nem is tudtam róla, hogy Csaba ide pályázik, de nagyon örültünk, hogy idekerültek, szeretjük őket. Ügyesen, szépen végzik a munkájukat. Értékelem, hogy kapcsolatot kerestek a többi magyar gyülekezettel. Összetartják a magyar egyházakat, nem csak a reformátusokat.

Ön is úgy gondolja, hogy a diaszpórában még nagyobb szükség van az ökumenizmusra?

Igen, mert egyrészt sokkal kevesebben vagyunk, mint otthon, ezért nincs arra idő és lehetőség, hogy ne legyünk jóban egymással. Másrészt – őszintén szólva ezzel kapcsolatban engem elég sokat piszkáltak, mert ki mertem mondani – nagyon sok ember a református gyülekezetben nem bibliaolvasó, és például a baptistáktól sokat tanulhatunk ebből a szempontból. Elismerem, hogy ők sok tekintetben példásabb keresztyének. Vannak persze olyan reformátusok, akik komolyan veszik a hitéletet, de sajnos akkor közöttünk sokan inkább csak ebédelni, szórakozni jártak a templomba. Lelki éhségük nem volt, és ennek folytán nem is keresték annak oltására a lehetőséget. Az ökumenizmuson keresztül viszont sokkal több lelki ember találkozhat egymással, és a felületesebben kötődő egyháztagok is láthatnak jó példákat, a saját egyházunkon kívül. Ha arra tekintünk, hogy mind Krisztus-hívő emberek vagyunk, miért lennénk egymástól elválasztva? Nekünk lelkierőt ad az, ha együtt tudunk lenni. Otthon ettől még lehetünk reformátusok vagy katolikusok, meg baptisták vagy pünkösdisták. A lényeg Krisztus, és az, hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy az egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Hiszen Krisztus elviselte a mi büntetésünket ott, a kereszten, és diadalmasan feltámadott harmadnapra. Ez az, amit hirdetünk. Ha ezt kihagyjuk, akkor mi csak, hogy is mondjam, egy szórakoztató társaság vagyunk.

Meséljen röviden a családjáról! A felesége nem magyar: hogyan tudott segíteni a szolgálatában?

Ardelisszel (Ardi) még egyetemista korunkban találkoztunk. Három gyermekünk született: Paul most hatvanhárom éves, Bethany hatvan, Joy pedig ötvenöt. Joy velünk lakik, mert a feleségemet segít gondozni, de emellett teljes munkaidőben dolgozik foglalkozási terapeutaként a clevelandi klinikán. Paul lelkész, közel laknak itt, a városban, van két fiuk és három lányuk, utóbbiból kettő örökbefogadott Koreából, illetve Indiából. Bethany lelkészfeleség, Clevelandtől keletre élnek, mintegy félórányi autóútra tőlünk. A feleségem inkább az angolul beszélők között szolgált. Ő egyáltalán nem magyar származású, viszont a közösségben sokan beszélték az angolt is, szerették őt és elfogadták, abból, hogy ő nem magyar, sosem volt különösebb probléma.

A diaszpóra gyakorlatilag sosem tudott kitermelni saját lelkipásztort. Vajon miért? Önnek például sikerült a hívő lelkületet továbbadni a gyerekeinek, de a nyelvet nem...

Ez is jó kérdés. Korábban menekültek otthonról a lelkészek is, majd maguktól jöttek, ma meg küldik őket. Hogy mi ennek az oka? Nem csak az, hogy sokkal kevesebben vagyunk. Talán a magyarországi, illetve erdélyi magyarok még ma is sokan szeretnének nyugatra jönni, az itteni hívők viszont nem őrzik már a nemzeti identitásukat annyira, hogy kifejezetten magyar lelkipásztorokra lenne szükségük. A magyar nyelvet nem tudták átvenni az én gyerekeim sem. Gyerekkorukban gagyogtak egy kicsit magyarul, de még Bethany, aki pedig járt is Magyarországon, sem tudja megfogalmazni ezen a nyelven a gondolatait. Hiszen itthon a család nyelve az angol volt, és az anyanyelv megőrzése még egy színmagyar házasságban is küzdelmes. A fiam ráadásul amerikai lányt vett el, Bethany sem magyar emberhez ment feleségül, a házastársak tehát egyáltalán nem beszélnek magyarul, de ők maguk se nagyon, mert a mi családunkban angolul értettük meg egymást. Talán máshogyan kellett volna kezelnem ezt a kérdést, de számomra nem a nyelv volt a legfontosabb, hanem a hit. És én szívesen elmondtam ezzel kapcsolatban bármit angolul is; örömmel foglalkoztam az emberekkel azon a nyelven, amelyen ők értettek, mert hála Istennek, én jól beszéltem mindkettőt. Csakugyan igaz sajnos, hogy voltak, mint bizony éppen a mi gyerekeink is, akik nem tanulták és őrizték meg a magyar nyelvet. Az pedig nehéz kérdés, hogy vajon elfogadna-e egy magyar közösség egy magyarul nem jól beszélő lelkészt…