Mindennek rendelt ideje van

Kérem, idézze fel romániai gyermekkorát!

Albinka: Tízéves koromban, 1949-ben meghalt az apám, mert nem tudta elviselni, hogy mindenét elvették a kommunisták. Anyámat elküldték Bihar megyébe tanítónőnek, így két kisebb testvéremmel a nagymamánkkal maradtunk az Arad közeli, a trianoni határ által kettévágott Nagylakon. Kuláklistára kerültünk, ezért két év múlva nem vettek fel a szlovák nemzetiségi kisebbség egyházi iskolájának hetedik osztályába. A románba felvettek, de az csak hét évfolyamos volt. Utána gimnáziumba szerettem volna menni, de oda sem kerültem be. Édesanyám elvitt még Nagyváradra is, hátha ott nem kérik a származási papírt, azonban nem jártunk sikerrel.

Péter Pál: Szerencsére időközben kötelezővé tették az érettségit Romániában, s anyám végül mehetett nyolcadikba, majd gimnáziumba is. Érettségi után szerette volna elvégezni az orvosi egyetemet, de még a felvételiig sem engedték eljutni.

Mit tett ehelyett?

Albinka: Orgonáltam, énekeltem – és férjhez mentem… A varrónőnk, Mariska néni szólt, a református szórványgyülekezetben nincs kántoruk. Tizenegy éves voltam, tudtam zongorázni, mentem. Olyan kicsi voltam még, hogy nem értem el lábammal a fújtatót. Később is jártam a református gyülekezetbe, és amikor az evangélikus kántor már Kolozsváron tanult, őt szintén helyettesítettem. Sőt, időnként a katolikus templomban is orgonáltam. Nagymamám katolikus volt, ismertem az énekeket. Édesanyám szerette a zenét, mindhárom gyermeke kifejezetten jó hallást örökölt, de hangszeren csak én játszottam. Amikor nem volt lelkészünk, Aradról jöttek alkalomszerűen szolgálók Nagylakra, köztük néhai Csiha Kálmán püspök is, férjem teológustársa és barátja. Mellette énekeltem először az orgonánál. Korábban a lelkészek énekeltek, amíg én ültem a billentyűzetnél.

Hogyan ismerkedett meg a férjével?

Albinka: 1956. október 6-án, miután kikísértem Lujza nagynénémet az aradi vasútállomásra, felszállt a buszra egy fiatalember. Csak mellettem volt hely, leült. Megszólítottam, kiderült, hogy ő Bodor László, az új nagylaki lelkész… A Bodor család Magyarláposon élt, akkoriban rakták ki őket a házukból, negyvennyolc órát kaptak a Securitatétól, hogy elköltözzenek. Egy év múlva házasodtunk össze. Apósom, Bodor Zoltán magyar királyi jegyző volt, és amikor a háború után Észak-Erdélyt újra Romániához csatolták, börtönbe került. Kérelmezte, a népbírósági tárgyalása Magyarláposon legyen. A környékbeli negyven román faluban jól ismerték őt, sokan el is jöttek a tárgyalásra, fel is szólaltak mellette, kérték, engedjék el, mert sokat segített rajtuk.

Péter Pál: A népbíróság végül felmentette. Ha Nagybányán lett volna a tárgyalás, ahol nem ismerték őt, nem biztos, hogy megúszta volna. Fiai közül nagybátyámat akkorra már felvették az orvosi egyetemre, el is végezte. Apám érettségi után katonai munkaszolgálatos lett három évig, majd a Duna-csatorna építésén dolgozott munkásként, hogy kifizesse bátyja tandíját. Utána Kolozsváron ő is megpróbált beiratkozni az egyetemre, de egyedül a teológia fogadta. Ez számára mentsvárrá vált. Élete végéig a szívén hordozta, milyen jó helyre került a nyomorúságból.

Hol és meddig szolgáltak Romániában?

Albinka: Nagylakon született az első gyermekünk, Zolika. Hat hónapos volt, amikor férjemet áthelyezték Antra, egy nagyszerű, színtiszta magyar faluba, ott született Péter. Később Nagybodófalván éltünk nyolc évig. Ez is teljesen magyar falu ezernyolcszáz lélekkel, gyönyörű templommal a Bega folyó partján. Ott érkezett a kislányunk, Albinka. Onnan kerültünk Nagyzerindre.

Péter Pál: Közben megürült Arad külvárosában a gáji gyülekezet, amelyet még Csiha Kálmán alapított. Apám megpályázta a gyorsan növekvő külvárosi gyülekezetet, amelyet a Securitate nem figyelt annyira. Sok értelmiségi, aki nem mert elmenni a belvárosi templomba, titokban oda járt. Mind a lelkészi szolgálat, mind a három gyermek iskoláztatása előnyösebb volt Aradon. Akkor csak imaház és parókia volt, apámék kezdték el a templom építését.

Albinka: Amerre jártunk, a férjem rendbehozott és épített valamit. Amikor például Antra kerültünk, első dolgaként megnézte a temetőt, hogy kiderüljön, milyen emberek laknak ott. Amikor látta, mennyire benőtte a gaz, összehívta az embereket, hogy tisztítsák meg, és építsenek köréje kerítést. Nem kellett kétszer mondania. A férjem igazán szerette az embereket, és ezt érezték rajta. Tudta őket lelkesíteni, ennek a nyoma meg is látszik mindenütt. Aradon olyan pici volt a parókia, hogy a három gyerekkel nem fértünk el benne. Mivel a gyülekezetnek nem volt pénze, a férjem kezdeményezésére együtt ástak, építettek. A tizenhárom éves Péter a háztetőn hegesztette a vasbeton szerkezetet... Tíz évig éltünk ott.

Megépült a templom is?

Péter Pál: Sajnos nem. Az történt, hogy Magyarlápos környékén, egy Galgó nevű faluban a reformátusok építettek egy Kós Károly tervezte templomot, de idővel megszűnt a magyar közösség, a templom üresen állt. Amikor nagyapám ezt észrevette, szólt a fiának. Ő reménykedett: ha új templom építését nem is, de az újjáépítést engedélyezik. Tégláról téglára, padról padra, harangról harangra lebontottuk a régi istenházát, és elszállítottuk Aradra. Csodálatos érzés volt mindezt megmenteni: a gyönyörűséges szószéket, az úrasztalát, a mózesszéket, a harangot! Arad megye megadta rá az engedélyt, de Bukarest megvétózta. Apám végül ebbe roppant bele.

Albinka: Amikor elment Papp László püspökhöz segítséget kérni a hiányzó jóváhagyás beszerzéséhez, azt a választ kapta: ha nem lesz templom, akkor lesz szép, új imaház.

Péter Pál: A templom tehát nem épülhetett meg, ott maradt minden elraktározva, tetőt építettünk föléjük. A téglát el kellett adni, mert azt nem tudtuk kint tartani, de a faanyag, az értékes tárgyak, a harang megmaradtak. A rendszerváltozás után a következő lelkész, Cégé Imre felkarolta az ötletet, és végül felépítették. A Kós Károly tervezte eredeti kicsinek bizonyult, így nagyobbra alakították. A harangokat ismét beállítottuk a toronyba, sok évtized után újra hívják a híveket. A szószék, a mózesszék és az úrasztala az imaházba kerültek.

Albinka: Mindkét projektet Péter szponzorálta.

Hogyan kerültek Amerikába?

Péter Pál: 1982-ben apámat ismét elküldték, hogy hozzon segélyt Hollandiából. Úgy döntött, autóval megy és elviszi magával a feleségét és engem. Miután befejeztem a harmadévet a teológián, engedélyt kértünk, hogy elkísérhessem őket.

Albinka: Nem úgy mentünk el, hogy biztosan nem jövünk haza. Amikor reggel elindultunk, Zoli fiam behajolt az ablakon: „Apu, ha szerettek bennünket, nem jöttök vissza…” – Útközben átgondoltuk: az Isten kinyitott egy ajtót, ezen keresztül meg tudunk szabadulni attól a szörnyűségtől, amelyben élünk. Talán, ha tudom, mi minden vár itt ránk, nem mertünk volna elindulni. Jó, hogy nem tudtam.

Péter Pál: Újvidéken keresztül jutottunk el Ausztriába. Menedékjogot kértünk, mert az ott élő Szépfalusi István evangélikus lelkész figyelmeztetett: az első független országban kell kérni, ha onnan kilépünk, többé nem kapjuk meg. Németországban akkoriban állítólag nem fogadtak be protestáns lelkészeket, mert akkor kiürült volna az összes erdélyi szász evangélikus templom. Ausztria pedig katolikus ország, ahol Szépfalusi látta el a protestáns közösséget, apám nem kapott volna állást. Így lett végül Amerika a cél. Szépfalusi felhívta Ábrahám Dezső detroiti református püspököt, ő megígérte, szponzorál minket.

Albinka: 1983 márciusában érkeztünk meg New Yorkba. Detroiton keresztül Clevelandbe mentünk, ott élt férjem unokanővére, Bodor Aliz. Egy hónap múlva megürült egy lelkészi állás a windsori gyülekezetben, Kanadában.

Péter Pál: Közben a szüleim rájöttek: nem maradhatnak Kanadában, mert azzal elveszítjük az amerikai politikai státuszunkat és a jogot, hogy kihozzák a testvéreimet magunk után. Akkoriban üresedett meg a lelkészi állás Miamiban, apám megpályázta, 1984 februárjában megválasztották.

Mi történt Floridában? Az angol nyelvvel például hogyan boldogult?

Péter Pál: A gyülekezeti élet túlnyomó része a mai napig magyar, így a jegyzőkönyv, az istentisztelet is, nagy ritkán kell rövid angol köszöntést mondani. Viszont forrongó gyülekezetbe érkeztek, ahol sok helyről érkezett, például chicagói, clevelandi, New York-i magyarok is megfordultak. Nem volt homogén a közösség, és sokszor támadt feszültség. Apámnak nehéz dolga akadt, két infarktust is átélt a tíz év alatt, amíg ott szolgált.

Albinka: A magyar protestáns lelkészek közül először Péter Antal nyugdíjas lelkész jött Miamiba, még az 1940-es évek végén. Eleinte az ő házában tartottak istentiszteletet, utána hivatalos gyülekezetet alapítottak First Hungarian United Church of Christ néven. Majd megvették az egyház nevére azt a telket, amelyre először ráépítették a gyülekezeti Kossuth termet az ötvenes évek elején, utána rögtön a templomot, saját erőből. A hetvenes évek elején, Szőke István lelkész idejében, megépítették az apartmanházakat. Ha ő nincs, most nem volna miből fenntartani az ottani magyar egyházat. A kilencvenes évek elején, apám idejében, felépült a Petőfi ifjúsági terem.

Mekkora gyülekezet él itt?

Péter Pál: Apámék idejében rendszeresen jártak ötven-hetvenen az istentiszteletekre, nagyobb ünnepeken százötvenen, sőt húsvétkor vagy karácsonykor, az Anna-bálon, a szüreti vagy az újévi bálon akár háromszáz vendéggel is megtöltötték a termet. Minden vasárnapi istentisztelet után volt közös ebéd. Aktív, jelentős létszámú női kör is működött, negyvenöt-hetven év közötti asszonyokkal: főztek és programokat szerveztek. Anyám volt a kántor és az orgonista. Számos előadóművész, irodalmár is megfordult nálunk Bodrogi Gyulától Simándy Józsefig, Csurka Istvántól Für Lajosig. Mindez 1994. július elsejéig tartott, akkor apám súlyos szívműtét után betegnyugdíjba került. Nem akarta otthagyni a gyülekezetet, de a bátyámmal meggyőztük, az élete sokkal fontosabb, mindennek rendelt ideje van, és nem biztos, hogy a lelkészi szolgálat úgy jó, ha fáradtan, feszülten és betegen látja el. A közgyűlés megszavazta, apám szépen, csendben, békességben visszavonult.

Átvette édesapja szolgálatát Miamiban?

Péter Pál: Nem. A világi állásom és a sarasotai misszió mellé már nem fért volna az életembe a gyülekezet, de mindig segítettem, amikor szükséghelyzet alakult ki, és abból akadt nem kevés… 2014 telén vállaltam az ügyvezető lelkészi szolgálatot, honorárium nélkül. Az eredeti egy évből két és fél lett, mire új lelkészt kaptunk. Később újra szolgáltam addig, amíg végül Csiki Mákszem Lórándék idekerültek. Sokan kérdezték, miért nem vállalom el tartósan. Több okból, de végig bíztam abban, az Úristen megoldja a helyzetet, csak tudjuk áthidalni, amíg rendeződik. Most, hogy teljes idejű lelkészt kaptunk, végre jól van a gyülekezet.

Miért vállalta el a sarasotai missziót?

Péter Pál: Sarasotában van egy magyar missziós közösség, bejegyzett kis gyülekezet, még apámék idejében alapították. Apám visszavonulása idején, 1993-ban önkéntesen elvállaltam azt a közösséget a világi állásom mellett, és azóta is szolgálom, díjmentesen. Nincs saját templomunk, jutányos áron bérelünk. Havonta egyszer tartok istentiszteletet – kivéve a nyári időszakot –, s a nagy ünnepekkor is. Temetek, keresztelek, esketek, vagyis teljes gyülekezeti szolgálatot végzek. Gyakran elmegyek hozzájuk hosszú hétvégére, olyankor családot is látogatok. Néha elhívnak Naplesbe és Fort Myersbe is. Anyám nagyon sokáig járt oda apámmal, majd velem orgonálni, de már nem bírja. Fort Lauderdale-ben élünk, innen ingázom. Több mint harminc éve minden alkalommal reggel kilenckor elindulok, és éjfél után érek vissza. Egy-egy istentiszteleten általában harminc-negyvenen, a nagy ünnepeken akár hatvanan is vagyunk.

Nemcsak teológus, hanem mérnök és üzletember. Miért?

Péter Pál: A konfirmációra való felkészüléskor meghatározó elhívást kaptam. Akkor még nem arra, hogy lelkész legyek, de ébredés zajlott bennem. Néhány fiatal barátommal, kollégámmal rendszeresen olvastuk a Bibliát. Amikor dönteni kellett, gépészmérnök legyek-e vagy teológus, az utóbbit választottam. A kommunista Ceaușescu-rendszer még az elméleti középiskolásokat is szakmai gyakorlatra kényszerítette. Heti egy napot valamelyik Arad környéki gyárban kellett töltenünk. Így végül műszaki szakközépiskolát végeztem. Ezután jött a teológia három éve, majd Amerika. Eszem ágában sem volt félbehagyni a teológiát. Az ohiói Ashland Theological Seminary hallgatója lettem, ahol egyébként Krasznai Csaba püspök is szerezte a doktorátusát. A Master of Divinity diploma megszerzése után, 1986-ban szenteltek fel. Majd a michigani Flint gyülekezet megválasztott. Nagyon szerettem azt a közösséget, de hiányzott a tanulás. Felvettek a flinti The University of Michigan egyetemre, a lelkészi munka mellett négy és fél év alatt elvégeztem, és megkaptam a Bachelor of Science diplomámat.

Péter említette, hogy a bátyja, Zoltán hívta Floridába. Ők mikor és hogyan kerültek ide?

Albinka: Amikor amerikai állampolgárok lettünk, beadhattuk a kérvényt családegyesítési vízumra. 1989-ben végre elhagyhatta Romániát a másik két gyerekem is, családostól. Közben ugyanis a lányom is férjhez ment. A férje építkezéseken dolgozott Floridában, ő kozmetikai iskolát végzett, és ebben a szakmában dolgozott tíz évig, majd átkerült a fiaim cégéhez. Zoltán előbb egy kábeltévé-társaságnál helyezkedett el, majd orvosi műszerekkel foglalkozott, végül elindította a saját cégét. Amikor Amerikába jöttek, első kisunokám hatéves volt, azóta megnősült, és van két dédunokám is. A lányomnak két fiúgyermeke született, az egyikük nős, és van két gyereke.

Péter Pál: A bátyám 1993-ban kérte, költözzek Floridába, segítsek neki a közös alapítású cégben. A család nagy része ma is ott dolgozik. Mivel az utódlást mindig szem előtt tartottam, nem hagytam üresen a flinti gyülekezetet. Sütő Zoltán rendőrt, mély hitű reformátust rábeszéltem, vállalja el a vasárnapi iskolát és az ifjúsági csoportot. Mivel jól ment neki, korai nyugdíjazására tekintettel javasoltam, iratkozzon be a teológiára. Elvégezte, majd ő lett az utódom. Azóta együtt él a Bodor család Fort Lauderdale környékén, jóban-rosszban összetartunk.

Lelkészfeleségként mivel foglalkozott? Mi történt a férjével a nyugdíjazás után?

Albinka: Mindennel, amire éppen szükség volt. Ha kellett, főztem, orgonáltam, kórust vezettem, vasárnapi iskolát vittem, irodai munkát végeztem, kezeltem az apartmanokat. Hetente legalább egyszer elmentünk családlátogatásra.

Péter Pál: Miamiban működött a Church World Service – megkérték anyámat, segítsen fordítani szlovákból, románból és magyarból angolra. Különösen jó a nyelvérzéke, az angolt is gyorsan és jól megtanulta. Gyakran kellett tolmácsolnia, emiatt sokszor megjelent a bevándorlási hivatalban a vezetők előtt. Bármikor be tudott jutni hozzájuk, így rengeteg embernek segített abban, hogy legálisan az országban maradhassanak. Apámat egész életében tevékeny embernek és kiemelkedően jó stratégának ismertem, de a részletekre nem figyelt. Bármiről faggatták, mindig azt válaszolta: „Kérdezzék meg a feleségemet!” 2009-ben, nyolcvanévesen hunyt el, a szívműtét után még kapott tizenöt évet az Úristentől. A kilencvenes években a szüleim Közép-Floridában vettek telket, arra közösen építkeztünk. Ott éltek pár évet, de Nagylakon is töltöttek néhány nyarat, apám nagyon szeretett visszajárni. Ott ismerkedtek meg, és lényegében ott is fejeződött be a közös életük.