A clevelandi Nyugat-oldali Magyar Református Egyház főgondnoka másodgenerációs magyar. Daróczy Zsuzsa – a szüleit követve – aktívan részt vett a magyar közösség életében, ahogyan férje és később gyermekei is. A vasárnapi iskolát vezette annak megszűnéséig. Hat éve az elöregedő és folyamatosan fogyó gyülekezet főgondnoka lett, hogy fenntartsa azt legalább addig, amíg szülei és a gyülekezet többi idős tagja él.
Hogyan kerültek a szülei Amerikába?
A szüleim Miskolcon éltek, az 1956-os események után hagyták el az országot. Először Bécsbe, onnan Salzburgba kerültek. Édesapám Sárospatakon végzett tanítóképzőt, iskolai szünetek alatt járt a falvakba prédikálni, Ausztriában is rögtön elment az ottani református pappal különböző lágerekbe segíteni az igehirdetésben. Ford-ösztöndíjat kaptak, így alkalmuk nyílt az egyetemen tanulni. Ez később segítette amerikai életüket is. 1958-ban érkeztek Clevelandbe, és abban az utcában laktak, ahol a magyar református templom állt. Daróczy Mátyás (névrokon) tiszteletes mindenben segített nekik. Anyukám nyolc hónapos várandós volt a bátyámmal, a tiszteletes segített, hogy kórházba vigyék, és minden költséget kifizetett. Így kezdődött a clevelandi életük. Édesapám, mivel az angoltudása minimális volt, egy gyárba került, ott dolgozott le harminc évet. Anyukám közgazdasági szakiskolába járt. Érettségi után egy mezőgazdasági üzem könyvelési osztályán dolgozott, amikor pedig nagyobbak lettünk, a Cuyahoga megyei közigazgatásban alkalmazták könyvelőként hetvenéves koráig. Édesapám érkezésük után rögtön bekapcsolódott a református templom életébe, a magyar vasárnapi iskolát igazgatta, kórusba járt, a férfikör tagja volt. Később presbiter lett, majd főgondnok, éjjel-nappal a templom körül voltak feladatai; ezekben a pozíciókban én is követtem. Anyukám eleinte inkább rólunk gondoskodott: a bátyám 1958-ban, én 1964-ben születtem.
Milyen családi és magyar közösségi emlékeket őriz fiatalkorából?
Nagyon jó élményeim voltak. A családdal sok nyarat töltöttünk mi is a Chautauqua mellett, az amerikai Balatonon. Néha két hetet édesanyámmal, majd ugyanennyit édesapámmal nyaraltunk ott, mert ő csak két hét szabadságot kapott nyaranta. Rengeteg magyar töltötte ott a vakációját akkoriban, élénk közösségi élet folyt, a fiatalság szabadon jöhetett-mehetett, annyira biztonságos hely volt. Kajakoztunk, úsztunk, strandoltunk. Rendszeresen jártunk a tó partján levő kulturális központba angol nyelvű színházi és zenei előadásokra, moziba. Az is előfordult, hogy kajakkal mentünk át… A magyar egyesületek számtalan programot szerveztek, a szüleim, amelyiken csak tudtak, részt vettek. A bálokon kívül engem is mindenhová magukkal vittek. Emellett természetesen jártunk templomba és vasárnapi iskolába. Négyéves koromban kezdtem cserkészkedni, hat-hét évesen pedig cserkésztáborokba járni. Őrs- és rajvezető is voltam. Aktívan részt vettem a cserkész-összejöveteleken mindaddig, amíg a gyerekeim meg nem kapták a jogosítványukat. Hat évig a cserkészbál főrendezője is voltam. Vezetőképző táborban kiképzőként tevékenykedtem, az ötévente szervezett Jubi-táborokban pedig részt vettem a programtörzs munkájában. Amikor a nyolcvanas évek elején, tizennyolc évesen a barátnőmmel az óvodában tanítottunk, édesanyám még mindig ott dolgozott, így kollégák lettünk. Később addig tanítottam, amíg a gyermekeim a magyar iskolába jártak. A cserkészek regös- és néptánccsoportját is végigjártam, sokszor segítettem a programokat levezetni. Az ötévente rendezett úgynevezett „nagy szereplésből” kivettem a részem, többször én tanítottam be a kicsik táncát. Idén is részt vettem a családi táncban… Férjem a regösök vezetője is volt, sőt a lányunk is. Egyszer a regösök többhetes magyarországi körútjára is elmentem kísérőként és pénzügyi intézőként.
Hogyan lett férje és családja?
A regösöknél ismertem meg a férjemet. Egyutcányira laktunk egymástól, egy iskolába is jártunk, de két év volt köztünk. Szélpál Károly tizenhat éves koromban kezdett udvarolni nekem, 1988-ban házasodtunk össze. Két gyermekünk van: Tamás és Zsófia. Ők is végigvitték a magyar közösségi életet: templom, vasárnapi iskola, magyar iskola, cserkészet, regösök. A most harmincöt éves fiam tizenhét évvel ezelőtt Balassi-ösztöndíjjal Budapesten tanult. Utána ott akart maradni, de végül visszajött, itt fejezte be az egyetemet, majd tíz éve Budapestre költözött, jelenleg pedig Bécsben él. Egy állatvédelmi cégnek dolgozik operatőrként. A harminckét éves lányom könyvvizsgáló Woosterben (Ohio), egy regösfiú felesége. A szüleimmel és a gyerekeimmel is magyarul beszélünk. A fiam ezért is találhatta meg a helyét Magyarországon, bár néha kicsit angolosan beszélt magyarul, Budapesten meg is szólták érte. Pedig ha összeadjuk mindazokat az órákat, amikor magyar közösségbe járt, kevesebb mint egy év alatt tanult meg olvasni, írni, kommunikálni és Magyarországon elboldogulni.
Beszéljünk a clevelandi Nyugat-oldali Magyar Református Egyház kezdeteiről!
Elsőként a Kelet-oldali Magyar Református Egyház alakult meg a város magyar negyedében. De ahogy egyre többen érkeztek és telepedtek le Cleveland keleti oldalán, 1906-ban megalakították a nyugat-oldali református gyülekezetet, eredetileg közel a piachoz. Ez még ma is fontos találkozóhely, nem csak a magyaroknak. Azon a környéken akkor egy német gyülekezet volt, tőlük vették meg az épületet. A templom mellett állt egy gondnoki ház, hatalmas konyhával és iskolai célra alkalmas termekkel. Az épület most Szent Ignác-iskolaként működik. Az új tulajdonosok az átalakítások és felújítások során gondoskodtak arról, hogy a templomban egykor működő gyülekezetekről összegyűjtsék a lényeges ismereteket, illetve emblematikus tárgyakat. Mi közben elköltöztünk ugyanis a központból, ahogy a másik gyülekezet is. A hetvenes években megváltozott a belső városrész, mindenki törekedett kifelé a Buckeye magyar negyedből is. Az utóbbi években ismét tele van felújított házakkal és fiatalokkal, divat lett ismét ott élni, ahonnan mi eljöttünk… De a hetvenes-nyolcvanas években eléggé megromlott a közbiztonság, ezt végigéltük. A gyülekezet megoszlott e tekintetben, de a többség megszavazta a költözést, az építkezést és a bingójátékot, hogy abból fizessük ki a tartozásunkat. 1974-ben megvettünk egy kisebb templomot, ráépítettünk egy nagyobbat és egy nagy termet. Öt év alatt kifizettük a bingójátékból származó jövedelemből az építkezésre felvett hitelt. Abból is származott rendszeres bevételünk, hogy a nagytermet és a régi pincét szombatonként kiadtuk esküvői helyszínnek.
Ki volt akkoriban a lelkész, és mekkora volt a közösség?
Elek Áron születésem idején érkezett Pennsylvaniából. Az első babák között voltam, akiket ő keresztelt meg. Emlékeim szerint a nyolcvanas évek végéig szolgált itt. A Purtas utcai templomba költözésünk idején szerintem mintegy száz magyar és száz angol nyelvű családból állt a gyülekezetünk. Amikor a szüleim érkeztek, nagyjából száz angol gyerek járt a vasárnapi iskolába, magyar viszont alig. De jöttek az ‘56-osok, megszülettek a gyerekeik, és a hatvanas években feltöltődött a magyar rész is. Később, a templom költözése utáni évtizedekben az emberek kezdtek egyre távolabbra áttelepülni, folyamatosan csökkent a létszám, különösképpen az angol nyelvű részben, mert ők már az új lakóhelyükhöz közeli templomokba kezdtek járni. Az angol gyülekezeti csoport idővel fele akkora lett, mint a magyar, de mindkettő folyamatosan csökken. Sokan meghaltak. Ma a nyilvántartás szerint hetvenöt-nyolcvanan vagyunk, de jóval kevesebben járnak istentiszteletre rendszeresen: a magyarra mintegy huszonöten, az angolra tizenöten. De mindenki kiveszi a részét a munkából, sőt, a pénzadományban az angol egység még bőkezűbb is: mindig kétszer annyit adtak, mint a magyarok.
Ön mikor és hogyan kapcsolódott be a gyülekezeti életbe?
A vasárnapi iskola után az ifjúsági csoportban is aktívan részt vettem, konfirmálás után kezdtem el tanítani a kicsiket a vasárnapi iskolában. Amikor férjhez mentem és megszülettek a gyerekeink, egy időre kimaradtam, de amint a fiam betöltötte a harmadik életévét, én lettem a vasárnapi iskola igazgatója – amíg volt gyerek. Ma már nincs, egyik nyelvű sem, így nem működtetjük tovább. Ezután vállaltam, hogy presbiter leszek. Tizenketten vagyunk tagok, mert már annyira kevesen maradtunk, hogy nincs is kiből választani: a rendszeresen istentiszteletre járó magyarok közül ketten vagyunk hatvan év körüliek… Havonta egyszer van közös vacsoránk: csirkepaprikás vagy töltött káposzta; elő- és elkészítésében (bevásárlás, főzés, kiosztás) minden presbiter, egyháztag és a papné is részt vesz. Ez többnapi munka, de élvezzük az együttlétet. A bevétel a templomé. Régen a helyszínen fogyasztottuk el, a Covid-járvány alatt viszont csak elvitelre lehetett elkészíteni, és mivel ugyanolyan jól ment, mint korábban, de sokkal kevesebb szeméttel és takarítással járt, abban maradtunk, nem változtatunk rajta. Az emberek is kedvelik, sőt ebben az évben még többen is rendelnek, mint korábban. A legtöbben a környékről érkeznek, nincs is közük a magyar közösséghez, de vannak köztük „öreg amerikások” leszármazottjai, akiknek a nagyszülei jellemzően a századfordulón vándoroltak ki. Csak az ételek nevét tudják magyarul, de érzelmileg erősen kötődnek ezekhez, mert a magyar nagymamák emlékét idézik fel bennük. Persze valamennyit a magyarok közül is rendelnek, de nem ők és nem a mi gyülekezetünk tartja fenn ezt, hanem egy külső közösség. Mindig elmondjuk nekik, mikor van istentisztelet, hirdetjük is a közösségi médiában, de nem csatlakoznak új tagok, viszont legalább anyagilag hozzájárulnak a gyülekezet fennmaradásához. Néha visszajön egy-egy régi tag, nemrégiben egy olyan férfi, akire még gyerekkoromból emlékeztem; elköltöztek, de amikor nálunk járt a pécsi gyermekkórus, eljött őket meghallgatni, és rögtön elkezdett újra járni hozzánk, sőt átvette a nagyterem kiadásának intézését, minden másban is segít.
Mi ez a „minden más”?
Sajnos most már nem sok, inkább arról tudok mesélni, mi volt régen. A női körbe százával jártak például csigatészta-készítésre, ott voltak a különböző kórusok is. Férfikör sincs, bár ma is van néhány férfi, aki így tartja számon magát. Mindig ők gondoskodtak a templomdíszítésről: mikulásvirágot karácsonyra, liliomot húsvétra, pálmaágat virágvasárnapra, tavaszi virágot anyák napjára. És régen voltak reggelik is. Például húsvét reggelén az angol gyülekezet hatkor ment templomba, utána közös reggelizés következett. Rendezvények a Covid-járvány óta nincsenek. Korábban, ha jöttek előadók Clevelandbe, sokszor megfordultak nálunk is. Rengeteg énekkar jött, köztük a híres kolozsvári kórus. Gyakran volt vacsora, szüreti mulatság, anyák napi ebédek. Én is táncoltam még szüreti rendezvényen, sőt tanítottam is a lépéseket erre az alkalomra. Több nagy ilyen csoportunk is volt, de a gyerekek hiánya miatt megszűntek azok is. És azért is maradtak el az ebédek és mulatságok, mert nincs, aki végigvigye: megfőzze, felszolgálja, megterítsen. A szakácsnő is már nyolcvan év felett jár. Néha azért akad egy-egy rendezvény, például a Bocskai Rádió filmestje vagy dicsőítő estek. Ezeket két-három havonta felváltva tartják különböző gyülekezeteknél, és persze a két nagy nemzeti ünnep, amelyeket szintén felváltva vállalnak az egyházak. Mi tavaly október 23-án voltunk a házigazdák. A programot az Egyesült Magyar Egyletek szervezi, a cserkészek és a hitközösségek is mindig szerepelnek, ahol még vannak gyerekek, mint például az Első Magyar Református Egyházközségnél, aktívan részt vesznek.
Ki a mostani lelkészük?
László Imrét reformátusnak keresztelték, később baptista lett. Ötgyermekes családként tíz évig Kárpátalján éltek misszióban, cigányok között. Kalandos életű, érdekes ember. Mivel kevés a lelkipásztor, a különböző felekezetek megegyeztek abban, hogy támogatják egymást. Öt évvel ezelőtt egy viharos időszak után pásztor nélkül maradtunk. Nem tudtunk volna eltartani egy lelkészt teljes állásban, így örültünk, hogy az akkor majdnem hetvenéves László Imre nyugdíjasként elvállalta nálunk ezt a feladatot. Ezt Isten áldásaként éltük meg: éppen visszajöttek Kárpátaljáról, megkereste Krasznai Csaba püspököt, ő pedig hozzánk irányította. Vasárnaponként istentiszteletet tart, hét közben bibliaórát. Rendszeresen látogatja az öregeket, és két napot tölt az irodában. Régebben két bibliaórát is tartottunk, angol és magyar nyelven, de sajnos az egyiket vezető egyháztagunk elég fiatalon meghalt, és Csia Pali bácsi azt mondta, nincs értelme a két külön foglalkozásnak, ő szívesen jár az angol nyelvűre. Mintegy nyolcan járnak rendszeresen, de ők hűségesek, mert nagyon jók ezek az alkalmak.
Mi a főgondnok feladata?
A főgondnok feladata, azt hiszem, megváltozott az évek során, mert régen mindenre volt külön ember: titkárnő, pénztáros, takarító stb. A főgondnok az ügyeket koordinálta. Most mindenki önkéntes, én is. Ma már én nyitom az ajtót minden vasárnap, elintézem, hogy minden rendben legyen, fűtés-hűtés, lámpák, mikrofonok, a kamera készen álljon, mire kezdődik az istentisztelet, az úrvacsorát is előkészítem, besegítek az irodában: meghallgatom az üzeneteket, pénzt számolok, a tiszteletestől megkérdezem, elvégezte-e ezt vagy azt a feladatot. A kiviteli vacsorát is évekig én szerveztem, majd kérésemre átvette egy kedves presbiter hölgy. Erre továbbra is én vásárolok be, és segítek a többnapos főzésben is. A fő feladatom továbbra is az, hogy figyeljek a templom fenntartására, a gyülekezet anyagi biztonságára. Most, hála Istennek, jó helyzetben vagyunk, van tartalékunk. Volt egy nagyon nagy parókiánk, ahol korábban a lelkészek éltek a családjukkal, ezt tíz-egynéhány éve kiadtuk. Egy idő után viszont már túl sok munkával járt állandóan javítani, több volt a kiadás, mint a bevétel, ezért tavaly eladtuk. Elég jó árat kaptunk érte, a pénzt befektettük. Most nemcsak a számláinkat tudjuk fizetni, de ha valami nagyobb probléma megoldására kényszerülnénk, azt is tudnánk fedezni. A kiadások és a bevételek ugyan havonta változnak, de elég közel állnak egymáshoz ahhoz, hogy ne kelljen hozzányúlnunk a tartalékainkhoz.
Hat éve főgondnok. Hogyan látja a következő hat évet?
A következő öt-hat év szerintem még hasonló lesz, mert az idősek jól bírják magukat. Utána viszont nagy kérdés, leszünk-e elegen. Próbálkozunk a környékbeli angol nyelvű lakosság bevonásával, s többen elkezdtek jönni, de nem maradtak meg. Igaz, a tiszteletesnek elég erős az akcentusa, de akik rendszeresen járnak hozzánk angol istentiszteletre, nagyon szeretik. Ami a magyarokat illeti, a gyerekek, unokák jellemzően távolra költöztek, vagy nem járnak templomba, újakat vonzani nem tudtunk. A lányom egy órányira délre lakik innen, és még messzebbre dolgozik, így ő sem jár ide. Mi is próbáltunk újítani, például modernebb énekekkel, de ha nincsenek új hívők, a régieknek meg az újítás nem kell, az nehéz ügy. A templomunk könnyen elérhető, biztonságos helyen áll, egyszintes, népszerű helyszín. A miénk hagyományos istentisztelet. A többség idős. Értékeljük, amit tettek a templomért és a közösségért, ezért továbbra is úgy szolgálunk, ahogy ők szeretnék. Magam is csak a szüleim miatt végzem mindezt. Apukám tavaly halt meg, kilencvennégy évesen, anyukám most nyolcvankilenc éves. Tudom, mennyire fontos (volt) nekik, hogy legyen magyar református gyülekezet és magyar istentisztelet úgy, ahogy mindig is.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!